A Necessary Roughness-t már többször emlegettem, mint ideális nyári dramedy-sorozatot, ha az ember nagyon jól áll a többi anyaggal. Az, egy rögbicsapat pszichiáterének életét a középpontba állító széria a harmadik szezonjával kezdett tegnap – de mivel én nem állok nagyon jól a többi anyaggal, ezért biztos, hogy ezt később fogom pótolni. (Egyébként a Royal Pains is tegnap kezdett, de olyan szinten nem érdekel, hogy arra sem emlékszem, melyik évadánál tart pontosan. Asszem, amúgy az ötödiknél, de ez most tényleg lényegtelen…)

Jajj nekem! – ahogy Butters mondaná. Már a második szezon is kijött dvd-n és én még mindig az első közepén vagyok elakadva. Pedig a Person of Interest jó, és nem kételkedem abban, hogy sürgősen pótolnom kéne a restanciát. Ráadásul az itt prezentált borító is növeli a lelkiismeret furdalásomat, mert a napokban mutogatott coverekhez képest ez valóban ütős és szép, puritán, de jellegzetes darab, és a külcsíne meghozza a kedvet a belbecse beújításához. Sucks!

Jon Cassar (aki összesen 59 epizódot rendezett a sorozatból!) is visszatér a 24: Live Another Day gárdájába. Ez óriási hír, mert ő az egyik kulcsa annak, hogy a széria az eddigiekben is homogén, és ekként minimum rendkívül korrekt, maximum korlátlanul zseniális minőséget képviselt (azért e között a két végpont között volt némi ingadozás az évek során).  Nem mindenki értékelte egyöntetűen pozitívan a hírt (vannak, akik fiatalosabb váltást prognosztizáltak a folytatásra), de én 24 tekintetében mindig konzervatív voltam – vagyis nem szeretném, ha bármin változtatnának a sorozat stílusát, karaktereit vagy történetvezetését illetően (már annak sem örülem nagyon, hogy fele annyira csökkentették az epizódok számát!). A kedvenc akciószériámat olyannak szerettem meg, amilyen, és nem örülnék e tekintetben a váratlan fordulatoknak. A 24, az 24, és maradjon is az… 

- Szöllő -