Idén késő nyáron érkezett meg HBO GO-ra egy mini antológia-sorozat: a finn Eristyksissa, vagyis Otthon. Tegnap teljesen véletlenül akadtam bele az anyagba, és, mivel megtetszett az alapötlet, gondoltam, egy este alatt le is pörgethetem a hét különböző rendező által jegyzet hét rövidfilmet, amelyből ez az összesen kb. másfél órás "játékidőt" felölelő széria összeáll.

A motiváció, mondhatni, tálcán kínálta magát, hiszen a hét alkotást összefűző téma egészen aktuális: a koronavírus-helyzet, és a nyomában előálló általános karantén-állapot, illetve mindaz, amit a karantén okoz az egyes és kettes ember, a családok és barátságok, kapcsolatok és viszonyulások tekintetében. Mivel a saját karanténom (és nem mellesleg: betegségem) tizennyolcadik napját töltöm, ezért úgy érzem, lehet számomra mondanivalója ennek a cuccnak. Egyébként is lételemem reflektálni a saját életemre, ezért sem volt kérdés, hogy mi lesz az esti program.

Lássuk, volt-e értelme ennek a kísérletnek!

*

Az HBO Europe idén jelentős projektbe fogott, amikor a Netflixes Isolation Stories mintájára elkezdte sorban berendelni, fejleszteni és gyors ütemben kipörgetni a különféle európai nációk a koronavírus-járványra reflektáló karantén-sorozatait. Készült spanyol változat öt részben, illetve egy tizennégy részes (ami azért terjedelmét tekintve elég ambiciózusnak tűnik) lengyel válogatás is netvilágot látott. És aztán megérkezett a finn verzió is. Hogy végül is emellett döntöttem, annak az a magyarázata, hogy a másik kettő létezéséről csak utólag értesültem. (Ez persze még nem zárja ki, hogy azokra is vessek majd egy-két pillantást.) 

Inkább tizennyolc napja már különösen ismerős téma egzotikus tálalása hozott lázba, mint a rendezők neve, tekintettel arra, hogy egyiküket sem ismerem. Az egyetlen finn direktor, akinek a nevét meg tudtam jegyezni, és, aki valóban maradandó nyomot tudott hagyni - Aki Kaurismäki - nincsen köztük. De ez talán nem is feltétlenül baj. A Leningrad Cowboys menni Amerika és a Külvárosi fények (ezeket láttam tőle) remek tételek, de egyik sem mai darab, és azért jó lenne már befogadni kicsit frissebb impulzusokat is abból az észak-keleti irányból.

AJ Annila, Alli Haapasalo, Mikko Kuparinen, Mika Kurvinen, Teemu Nikki, Marja Pyykkö és Aleksi Salmenperä - ők mennek most: ha az ember nagyon rá volna mozdulva a témára, mondjuk rendszeresen ellátogatna a Finn Filmnapokra a Toldi moziba talán egyikéről-másikáról akadna is valami fogalma. Hát jelentem: én ebben a tekintetben teljesen sötétben tapogatózom. Mondhatni: frissfinnfilmszűz-ként állok a dologhoz. Így most csak annyit teszek, hogy kirakom teljes képernyőre az első részt, és várom, hogy mit kapok a pénzemért...

(Nyitott vagyok...)

*

Az első rész egy negyvenesedő szingli csajról szól (a finn Bridget Jones?), aki valamely okból már a 60. napot is túllépte karanténállapot terén, és, hát mindent összevetve, meg egyébként is, határozottan kezd becsavarodni. Már itt látszik, ami később csak még egyértelműbbé válik: a sorozat a koronavírus-sokk első hónapjaiban született, amikor még nagyon új volt a téma. Itt még minden óvintézkedésnek óriási jelentőséget illet tulajdonítani, amit azóta a fásult európai népesség megszokott (avagy telibesz*r). A szociális távolságtartásnak, az érintéseknek, vagy azok hiányának, meg annak, hogy mit mond a miniszterelnök a tévében. Tehát: a fegyelmezett állampolgári magatartásnak.

És itt a polgár jó kulcsszó. Az is gyorsan egyértelművé válik ugyanis, hogy Aki Kaurismäki-tól eltérően, aki bőven válogatott az alacsonyabb státuszúak és a Finnországban főként ruszkiként reprezentálódó maffiózók világának figurái közül, a témák elsősorban a középosztály különféle szegmenseit érintik majd: nem merészkednek mélyebbre, vagy magasabbra. Egyszerű állampolgárokról van szó, akiknek életszínvonala persze lényegesen magasabb a magyar átlagnál, a steril városi környezet pedig selymes megtartó közeg számukra, de azért mégiscsak polgárok. Van vesztenivalójuk és van miért szoronganiuk, de az egyértelműen nem a napi betevő és a "valamiből fizetni kell a számlákat" égető kényszere.

Ami mármost az első részt illeti: a nulladik gondolat szegény finn Bridget Jones vívódásai láttán, hogy: "Mi lesz veled Eszterke?" - a csajról ugyanis nagyjából annyit tudunk, hogy a karanténban ellustult és rendkívül életképtelen. A kisfilm nem adagolja túl az infókat, de ennyi bizonyosnak látszik, több pedig a továbbiakban sem derül ki. Csak az, hogy telnek a napok, ő meg egyre nagyobb hülyeségeket csinál és egyre paranoiásabbá válik. Mindezt írhatjuk persze a bezártság és elszigetelődés számlájára is: akárhogyan azonban: inkább tűnik a hölgy a szokatlan helyzetben becsavarodó középosztály nagykövetének, mint a karanténállapot áldozatának.

Eddig tehát karantén vs. finn rendezők: 1-0. Ennél többet kellene mutatni.

*

A második rész főszereplőjéről a hatvanas évek Hazel képregényei jutnak eszembe. Ő mindent jobban ért és jobban intéz bárkinél, amíg a saját közegében lubickol: nőként, s már túl a negyvenen mindent megtapasztalt, amit érdemes volt, úgyhogy már bátran okoskodhat, ha életvezetési tanácsokról van szó. Ennek jegyében aggódva panaszkodik a barátnőjének, hogy senki sem tartja be a szociális távolságot és a zemberek nem elég fegyelmezettek a maszkviselés terén, úgyhogy saját szóróanyagot gyárt a faliújságra, amit aztán bátran mutogat a szomszédoknak: eszerint kéne eljárni, kedveskéim. (Ők meg persze nem verik a seggüket a földhöz: ugyanúgy élik tovább az életüket.)

"I am at home in the world" - énekelhetné "Hazel"-ünk Mark Bolan-nel. Ám amikor egy kislány képében kopogtat nála a nagybetűs valóság, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Hogyisne: hiszen, ahogyan Rozsos István mondta az Éjfélkor című filmben: a Pesti vagányok csak Pesten vagányok...

A második rész kifejezetten habkönnyű és aranyos, de semmi tartalma, vagy kiterjedése nincsen: teljesen kétdimenziós. "Hazel" akadékoskodása ellenére is szerethető, szimpatikus bodor hajú hölgy, aki végül feltalálja magát az új megpróbáltatások között is, és, miután leküzdötte a a vírushelyzet nyomán támadó sokkot és bizonytalanságérzetet, lehúzza a maszkot és mer egy nagyot lélegezni a tavaszi illatokkal teli parkban. De mivel sem dimenziókat, sem kiterjedést nem kap, ezért a történet ismét nem teljesíti be önmagát. Ebben a műfajban ugyanis végtelenül tömören kell elmondani végtelenül sok mindent, hogy el lehessen hinni mindazt, amiről beszélünk. Ez pedig itt egyáltalán nem sikerül.

Karantén vs. finn rendezők 2-0.

*

Azt hiszem, elsőként a harmadik epizódban találja meg magát a sorozat. Bajszos hősünk, aki úgy néz ki, mint a Her Joaquin Phoennix-ének és Gary Oldman James Gordon felügyelőjének szerelemgyereke, párjától elszakadva (Finnországban is megtörtént, hogy egész régiókat zártak le az emelkedő fertőzésszámok miatt) egyedül kénytelen élvezni a bezártság előnyeit. Legalábbis a karantén 0. napján. Az elsőn ugyanis csatlakozik hozzá egy második önmaga, akit a harmadik napon egy harmadik követ. A "klónok" száma az egyedül, bezártságban töltött napok számával egyenes arányban növekszik, a groteszk metafora pedig egyáltalán nem nyer feloldást a filmben: nem tudjuk meg, mi a tetemes énszaporulat oka. De ez így is van jól. A balladai homály működik, a szimbólumok pedig fantasztikusan szépen és több értelműen gazdagítják a nyúlfarknyi narratívát. 

A jó rövidfilm olyan, mint egy jó grafika, vagy karikatúra: pár skiccet felvázolva is egész világokat képes érzékeltetni a vonalak között. Nem Rorsach-tábla, ahol bármi szerepelhet a képen, egy édeshármastól a beszédet mondó amerikai elnökig, hanem határozottan felvázolt erővonalak kétdimenziós áramlása, melyek között az ember az egész formát megsejti: s akár egész világokat, újabb dimenziókat is érzékelhet. Azt hiszem, a Nászút e tekintetben egy elég szépen kivitelezett feladat. Nem tökéletes, de gondolatébresztő, remekül összerakott darab. Mikko Kupainen nevét megjegyeztük. És figyelni fogjuk, felbukkan-e még...

Végre tartalom, nem is akármilyen: Karantén vs. finn rendezők 2-1.

*

A negyedik film tovább emeli a tétet: kicsit már olyan, mintha a legrövidebb és legkönnyedebb Black Mirror epizód lenne. A nyitóképen unott, láthatóan régesrégen egybekelt késő harmincas párocska beszélget (a színészek remekelnek). A férfi: elképesztő, hogy a szomáli kisebbséget megbélyegzik a hírekben azzal, hogy a körükben gyorsabban terjed a járvány, mint az átlagfinneknél. A nő: elképesztő, hogy a sajtó nem tud másról cikkezni, mint a járványról... - Aztán: amikor bevásárlásra kerül a sor az esti Skype-vacsorához, a férfinak első dolga elhátrálni a zöldséges pulttól, midőn kiszúrja, hogy egy fekete úr is mustrálgatja a kínálatot. Ennyit nyomnak a latban a szavak...

És mennyit a tettek? - Nos, az esti Skype-vacsora katasztrofális. Az eddig életuntnak tűnő párocska egyszeriben felderül, instamosolyt villant, borospoharat kap a kezébe és szinte ugrándozik, amint becsekkol a másik, kicsikét talán még boldogabbnak tűnő és még helyesebb duett, akikkel a meghitt estét tölteni fogják. A fojtott feszültségtől vibráló, meleg színekkel telített, mégis steril képeken szinte érezhető a vihar előtti csend hangulata. A vihar persze nem szól akkorát, mint egy Bergman-filmben - igazából nem szól semekkorát sem - de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez az első tétel az antológiából, ami végre megmutat valamit a posztmodern utáni kispolgári életforma csöndesen perverz poklából, ezzel pedig egyszeriben elemelkedik a finn mindennapoktól, és sokkalta egyetemesebb lesz.

Pláne, hogy a slusszpoén felvillantja az egyetlen létező alternatívát, ami kiutat jelenthet ebből a pokolból...

Már kiegyenlített a küzdelem: Karantén vs. finn rendezők 2-2.

*

Az ötödik film konvencionálisabbnak tűnő darab: ismerjük az ezerszer idézett klisét a családról, aminek csak egy kis környezetváltozás kell, hogy újra összecsiszolódjon. Az egész produktum tökéletesen tipikus volna, ha nem akadna benne pár aprócska elem, ami kicsit módosít az összképen.

Az elsőt természetesen az Ezer Tó Országának gyönyörű tájai jelentik. A másodikat pedig az a rendhagyó körülmény, hogy miközben apuka túrázni viszi kamaszkölyköt és kamaszlánykát, anyuka sajnos nem lehet ott, hiszen súlyos korona-fertőzöttként lélegeztetőgépen fekszik a kórházban. 

Átlagos, bár különösen tartalmas szombat kora délután lenne ez a kétezres évekbeli Duna tévén, ha nem volna ez az aprócskának éppen nem mondható körülmény. A helyzet fonáksága azonban valóban ad némi súlyt a dialógusoknak és az eseményeknek. Igaz, csak némi súlyt. A végeredmény megint csak aranyos (a szereplők itt is szimpik), de nem túlságosan emlékezetes (azért a szaunás jelenet vicces volt).

Kedves, de még így is kevés: karantén vs. finn rendezők 3-2.

*

Ez a válogatás arra is remek példát kínál, milyen az, amikor a balladai homály túl sűrű lesz, és a rengeteg színpadi működ úgy elveszi a történések élét, mint ahogyan az Omega zenekart a nyolcvanegyes szuperkoncerten elnyelte a füst. Lényegében ez történik a hatodik résszel. Ebben az epizódban ugyanis emberekkel találkozunk, akik inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálják kezelni a szituációt, amelybe kerültek: de hogy mit is művelnek közben, az nem mindig világos.

Látjuk az apát, aki ugyanúgy el van szakítva a lányaitól, mint a Nászút című rész főhőse a párjától. Látjuk a nőt, aki szenved az öregedéstől. És látunk egy srácot, akiről csak annyi derül ki, hogy egy házban él velük, és aki előbb a kenyérsütésbe csavarodik be, majd toalettpapírba csavarja magát. Az ő motivációi azon túl, hogy természetesen ő is szingli (megj.: én is szingli vagyok, mégis, a karantén tizennyolcadik napján sem érzek ellenállhatatlan vágyat arra, hogy vécépapírba csavarjam és elszívjam magam), végképp nem tisztázottak. 

A történések ezen túl teljesen elvontak. Nem tudjuk, mennyi idő telik el a kezdettől a végig: hogy miért borulnak ki annyira hőseink, mikor egy mentőautó befut a társasház bejáratához, és valamely okból éppen ezzel párhuzamosan megy ki az áram: s még sorolhatnám. Nagy erénye viszont ennek a kis etüdnek, hogy az eddigiekhez képest érezhetően egy, a korábbiaknál egyel, vagy akár kettővel alacsonyabb státuszú réteg mindennapjait mutatja be, hiszen az említett figurák egy nagy panelházban tengetik életüket. Itt már egy fokkal kevésbé érezzük a középosztályi langymeleg kellemesen megtartó közegét. Érdekessége továbbá az epizódnak, hogy itt van igazán csúcsra járatva egy (úgy tűnik) finn nemzeti sajátosság: az érthetetlenül ízléstelen ruhákhoz és öltözék-összeállításokhoz való látványos vonzódás.

A köd nem oszlik: karantén vs. finn rendezők 4-2.

*

A hét film közül eddig kettő ütötte meg azt a bizonyos mércét, amelyet egy kisfilmnek feltétlenül el kell érnie, hogy emlékezetessé váljon, egy pedig kifejezetten aranyos volt: azonban mégsem sikerült betalálnia. A sorozat utolsó tétele viszont mindent tud, amit tudnia kell: a tömörséget és a szerethetőséget is. Nem beszél áttételes szimbólumokban, mégis mívesen kivitelezett alkotás. Nem markol sokat, de az szépen visszacsillog a képeken. A történet a nyaralójában rekedt sörpocakos színészről, akit kirúgtak egy rangos jenki projektből, de cserébe megtalálja az utat a hozzá beköltöző lánya szívéhez: ez okot adhatna sok-sok nyálas mosolyalbum pillanatra, de itt nagyon szép mértéktartással van kezelve.

A karaktereket első látásra megkedveli az ember: a finn színészek határozottan szimpatikusak. A történet pedig olyan szép és kerek, hogy nehéz volna bármit is hozzátenni. A megmosolyogtató igazából csak az lehet, hogy az összes alkotás közül ennek van a legkevesebb köze a koronavírushoz. Rendben: világos, hogy hőseink azért rekedtek a nyaralóban, hogy itt ússzák meg a karanténidőt, de nincs igazi reflexió sem az elzártságra, sem a kialakult helyzetre. Van viszont benne valami olyan, amit otthonnak (kedves erdei ház, fenyőkkel és tavacskával) nevezhet az ember - s így a címben foglaltakat maradéktalanul teljesíti.

Mindezek mellett azonban már nem nyeri meg a sorozatnak a meccset. A karantén még mindig keményebben tolja a finn rendezőknél, akik egy elegáns 4-3-as vereséggel megmutatják: próbálkoztak ők tisztességgel, de sajnos a legjobb forgatókönyveket a legerősebb szereposztással még mindig az élet írja...

Szöllő