HITCH'13

Hitch ’13 – Ebben az évben minden hónap utolsó vasárnapja az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb direktoráé. Ismert és kevéssé híres tételeket válogatunk az ouvre gazdag terméséből, hogy Holp Gábor Dávid barátommal megszalajtsunk róluk egy-egy esszét. Gábor választása ma az egyik leghíresebb és méltán legközkedveltebb Hitch-opuszra (Psycho) esett. Én azonban egy kicsit kevésbé ismert, korábbi tételt választottam (még a rendező angliai korszakából).

Nem szokták a legfontosabb mozgóképek között emlegetni, amikor rendezőjéről beszélnek, pedig a maestro e 19. filmje egy nagyon fontos tétele a thriller történetének (még ha ekként néhány gyerekbetegséggel is küzd). Ha maradtok a továbbiakban is, azt is megtudhatjátok, miért. (Persze némiképp spoileresen.)

Wrong guy, wrong place, wrong time…

Alfred Hitchcock. A Mester. Mindenki tőle tanult thrillert rendezni. Mindenki, aki valaha valamit alkotott a műfajban, tulajdonképpen az ő fejéből kipattant ötleteket hasznosította újra. 

Ez persze így, ebben a formában csupán költői túlzás – de azért akad benne némi igazság. Ha más nem is, annyi bizonyosan, hogy az öregúr számos trükköt és módszert dolgozott ki, amelyek mind a mai napig szerves részét képezik az egyik legnehezebben megragadható zsáner kánonjának.

Példának okáért: a thriller egyik alaptípusa olyan karakterekkel foglalkozik, akik rosszkor voltak, rossz helyen, s e tévedésük (vagy a sors szeszélye) folytán hirtelen az egész világ ellenük fordul. Pedig alapvetően ártatlanok – pedig alapvetően nem csináltak semmit. Az alműfaj emblematikus mondatát: „I’m the wrong guy…” –Robert Donat mai filmünkbéli karaktere, Richard Hannay is kimondhatta volna, ha nem lett volna úriember, nem lett volna kanadai angol és nem írtak volna 1935-öt. 

Akárhogyan is van azonban, Hitchcock 39 lépcsőfoka az első film, amelyben egy – az ügy szempontjából – ártatlan pasast kevernek rossz hírbe, melynek következményeképp az illető pillanatok alatt az egész világgal kényszerül szembeszállni igazáért. A filmlexikonok és a szakértők többnyire egyöntetűen vallják, hogy ez a munka, ebből következően, mindjárt rendkívül kiemelkedő alkotás is. 

De ne essünk abba a hibába sem, hogy túl dicsérjük a direktor „angliai korszakának” ezt a jeles darabját. Alfie-nak ugyanis sokkal jobb filmjei is vannak, ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy a szubzsáner seregnyi összetettebb és izgalmasabb produktumot termelt ki nála. 

Nóvuma azonban kétségtelenül vitathatatlan, s az is, hogy e tekintetben egyértelműen Hitchcocké az érdem.

Talányok

A sztori szerint egyébként adott egy fickó, aki éppen csak ott volt… a londoni Palladiumban. A már emlegetett Richard Hannay-ről beszélünk most, akinek polgári foglalkozásáról és ténykedéséről nem sokat tudunk meg. Módos polgár, nemesi felmenőkkel, Kanadából érkezett, s csöndesen éldegél a világvárosban – egyedül, agglegényként.

Aznap este, a Palladiumban egy olyan ember előadását nézi meg, aki képes bármit megjegyezni. Bármilyen adatot, számot, bármilyen információt. A prezentáció közben azonban zavar támad, s maga Richard is alig tud kimenekülni a kitörő tömegverekedésből. Mikor pedig végre sikerül, már nem egyedül teszi: egy nővel az oldalán. Annabella (Lucie Mannheim) még aznap éjszaka egy gyilkosság áldozata lesz a férfi lakásában. Ám mielőtt a hátába döfnék a kést (a jelenet, amelyben erről értesülünk, talán már a kortársak számára is komikus lehetett kissé), Richard még megtudja tőle, hogy nemzetközi kémhálózat embereit üldözi, amelynek feladata információkat kicsempészni az országból. 

Az „idegen állam”, amelynek dolgoznak, az egész film során ismeretlen marad (sokak szerint a kortársaknak sem esett nehezükre Németországra asszociálni, még, ha ekkoriban a Harmadik Birodalom a Brit Nemzetközösség politikai-katonai szövetségese is volt). A „39 lépcsőfokról”, a nagyhatalmú kémszervezetről, amelynek feladata Nagy-Britannia nemzetbiztonsági információinak megszerzése és kijuttatása az országból, többet már nem tudunk meg. 

A mozi további része ugyanis nem szól másról, mint, hogy Richard tisztázza magát az emberölés vádja alól – őt gyanúsítják ugyanis a lakásában talált nő meggyilkolásával. Menekülése és a kémszervezet utáni nyomozása során Skóciába kell utaznia, ahol további izgalmas fejlemények várnak rá (pl. mulatságos módon összekeverik egy skót politikussal és beszédet kell mondania egy választási gyűlésen), továbbá találkozik egy csinos idegennel is. Pamela (Madeleine Carroll), aki végül a szövetségese lesz az igazi bűnösök leleplezésében… 

Műfajgenezis

Az első operát az olasz Peri írta. Őt nem nagyon szokás ismerni – nem volt neves zeneszerző. Jeles tette csupán az volt, hogy „Euridice” címen írt egy olyan többtételes zeneművet, amely saját narratívával, drámai cselekménnyel rendelkezett és összefüggő történetet, históriát beszélt el. Az évszázadok során a műfaj sokkal jelentősebb alkotásokat is kitermelt, amelyek feledtették ennek a bizonyos „elsőnek” jelentőségét. De a maga idejében attól még ez fontos kulturnóvum volt. 

Az első filmeket lényegében Lumiére-ék szállították, mégsem jut eszünkbe ezeket remekműveknek tekinteni. Jó, megjön egy vonat, lelocsolnak egy kertészt a saját slagjával és hasonlók. Ez ma már nem attrakció – a film azóta már milliárdszor túlnőtte az efféle primitív és egydimenziós börleszk szintjét, a Lumiére-testvéreket pedig inkább feltalálóként és vállalkozóként tartják számon, mintsem „direktorokként”.

Az első „wrong guy…”-típusú thriller a 39 lépcsőfok. Igaz ugyan, hogy az említett alkotókkal szemben ennek rendezője művészeti ágának egyik jelentős mestere. Ugyanakkor pionír létére még nem hozott létre alapművet. Rengeteg tétel született azóta, ugyanebben a műfajban, melyek elhomályosították ennek az 1935-ös opusznak a jelentőségét. (A hálózat csapdájában például hozzá képest a 90-es évek legfontosabb filmje, a Prison Break pedig minden idők egyik legjobb sorozata. Hisz ezek sokkal fordulatosabb, összetettebb alkotások, ez nem is lehet kérdés!) 

Ez már csak azért is így van, mert a filmünknek önmagához képest is lenne hova fejlődnie. Karakterei pl. erősen kétdimenziósak. Igaz, Robert a történet során saját szerencséjének kovácsává válik, de jellembeli fejlődésen, átalakuláson nem megy át. A mellékkarakterek esetében még ilyen fejleményekről sem beszélhetünk, már ami eredetiségüket és érdekességüket illeti. 

(Maga Hitch is ezt a gondolatot hangsúlyozta a filmmel kapcsolatban, hozzátéve (a 60-as évek elején vagyunk s a mestert éppen Truffaut, a francia újhullám – egyik – pápája interjúvolja!), hogy ma már sokkal részletgazdagabban filmesítené meg ezt a történetet.)

De én mégis azt mondom – a szándékolt befejezetlenség és a hiányos kidolgozottság közti különbség bizony felismerhető. S ez esetben inkább utóbbival, mint előbbivel van dolgunk. Már csak azért is, mert hisz a sokat emlegetett hitchcock-i suspense itt értelmét veszti azzal, hogy az összeesküvőkről, azaz a sötét oldalról az égvilágon semmit nem tudunk meg. A film feszültséget kelt bennünk, de a feszültség nem olyan nagy, hiszen nem ismerjük a másik oldal motivációit, s nem kapunk karaktereknek nevezhető figurákat onnan (sem).  

Bár a film képeivel, atmoszférájával nincs különösebb probléma, mégsem találunk idézhető szekvenciákat, pillanatokat, mozzanatokat, nincs semmi, ami alapján a 39 lépcsőfok maradandó és megjegyezhető lenne. Egyik internetes fórumon olvasom: „Most néztem meg. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy másodjára. És erre csak a közepén jöttem rá. :(”. 

Na, pontosan erről beszélek.

Végezetül, még egy felvetés: lehet, hogy túl sok azóta készült thrillert láttam, de alap, hogy, ha már egyszer muszáj meglógni a bűntett helyszínéről, azért a holttestet csak érdemes valahogy eltűntetni. Bizonyára lett volna valami módszer, amellyel megoldható, hogy feltűnés nélkül meg lehessen szabadulni az – egyébként rejtélyes körülmények között leszúrt! – hölgy hullájától. 

Persze ez az egész mozi alapkonfliktusát megkérdőjelező felvetés akár értelmetlen is lehet, ha azt mondjuk, hogy Robert bizonyára nagyon feldúlt és meggondolatlan volt, mikor elhagyta a lakását a gyilkosság után. Ez szép is volna, ha ez következne a karakterfejlődéséből – amiről ugye az ő esetében nem beszélhetünk – vagy ha szétszórtan viselkedett volna, mikor menekülni kényszerült. Neki azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy a lakását figyelő ellenséges kémek megtévesztésére ruhát cseréljen a házba éppen belépő tejesemberrel (amelyhez még egy kis trükköt is alkalmaznia kellett), így oldva kereket… 

Ha Hitchcock 1935-ben meghalt volna… 

Még belegondolni is rossz, de ha ez így lett volna, csupán, mint a kései néma- és a korai hangosfilm egyik mesterére emlékeztünk volna rá. Legjelentősebb filmjeként minden bizonnyal az 1929-es Zsarolást nevezhettük volna meg, mint a két filmtörténeti korszak közti átmenetet (ez egy félig néma- – félig hangosfilm!), no meg az 1934-es „Az ember, aki túl sokat tudottat s a 39 lépcsőfok csupán, mint ígéretes, de tökéletlen utolsó alkotás maradt volna meg az emlékezetünkben. 

Hitchcock azonban 1935 után kezdett el igazán élni és alkotni. S erre mi sem nagyobb bizonyíték, mint az a rengeteg korszakalkotó opusz, amelyek miatt emlékezni szoktunk nevére és munkásságára – s amelyek mind ezután kezdtek el sorjázni.

Így azonban sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy volt egyszer egy 39 lépcsőfok. Egy mozi, amelyet egy kivételes tehetségű mester rendezett, de mégis azok közül a munkák közül való, amelyeket egy műfaj vagy szubzsáner első, ám újdonsága dacára is, nem túl ütős képviselőjének szokás tartani. S lám, bár olyan filmjeiben, mint a „Tévedés áldozata”, maga Hitch is sokkal jobban, egyénibb, sajátosabb módon bontotta ki a „wrong guy…” típusú thriller-koncepcióját, ez a filmtéma, minden összetevőjével együtt, itt született meg. 

S hogy minden elemzendő Hitchcock filmmel ilyen kukacos leszek-e? 

Korántsem! 

Nagyon szeretem a maestro-t, s nagyon szeretem a „nagy dobásait”. Talán azért is indítottam most egy „közepessel”, hogy a későbbiekben már csak az igazán fontosakkal foglalkozhassam. De, hogy melyek is lesznek ezek pontosan, az egyelőre maradjon meg titoknak…

A következő hónapok folyamán úgyis kiderül!

- Szöllő -