Ok, nem tudom, lebuktam-e már ezzel a dologgal, de egyébként filmelméletet is tanultam valaha. Tényleg. S még csúnyább dolgot fogok bevallani: élveztem is.
De, legyen bármilyen sokkoló is számotokra ez az infó, akárhogyan is vélekedjetek rólam ezután, annyi bizonyos, hogy Hitchcock Kötelét akkoriban, még az egyetem alatt, azaz évekkel ezelőtt láttam először. A cél akkor egyrészt az volt, hogy abszolváljam, mint kötelező filmet az egyik kurzusra (igen, máshol kötelező olvasmányok, itt kötelező filmek vannak), másrészt, hogy megfigyeljem, hány ügyesen elrejtett vágás van benne.

Hogy megérthessétek, miért kutattam bőszen a snitthatárokat ebben az anyagban, csapjunk is bele a lecsóba egy jóféle „bennfentes” sztorival.
Nos: a film Patrick Hamilton drámájának feldolgozása. (Az említett forgatókönyvíró egyik leghíresebb munkája egyébként a Gázláng, amelyből 1944-ben a hazai származású George Cukor készített filmet, Ingrid Bergmannal a főszerepben – csak azért mondom, hogy adjunk a magyar Hollywoodnak is egy kicsit.)

Szóval PH drámájának adaptációja a film, mégpedig szöveghű, s mégpedig erősen színházias jellegű adaptációja. Különlegessége pedig az, hogy végig egyetlen helyszínen forgott. Sőt, annak idején egyenesen azzal „promózták” (ilyen azelőtt még nem volt!), hogy dacára több mint 70 perces hosszának, nincsen benne vágás.
Persze már a bemutató pillanatától mindenki számára nyilvánvaló volt, aki kicsit is ért a filmekhez, amit Hitch maga sem tagadott: mivel a cuccost olyan szalagokra forgatták, amelyekre max 10 percnyi anyag fért rá (akkoriban nem is lehetett volna másként), rafinált cut-okat kellett benne elrejteni, hogy fenn lehessen tartani az egyvégtében forgatott nagyjátékfilm hamis illúzióját.

A módszer egyébként pofonegyszerű volt, és filmes szerzőnkhöz méltóan egyedi. A dolgot ugyanis úgy oldották meg, hogy, amikor fogytán volt a szalag, egyszerűen ráközelítettek egy szereplő hátára, amitől persze „sötét lett”, a következő snittet meg azzal indították, hogy ismét eltávolodtak tőle.
Persze akkor még nem ment olyan gördülékenyen a dolog (az egyetlen helyszínen, egy burbanki műteremben zajló forgatás nehézségeiről egyébként is számos megtörtént eset és legenda kering a köztudatban), s ma már ügyesebben, szebben, gördülékenyebben rejtenék el az ilyen vágásokat. Ám ennek az akkor még különleges fogásnak mai szemmel nézve inkább retrospektív bája van, mintsem, hogy megzavarná az élményt.

Alfie Kötele ugyanis nem recseg és nem ropog. Nem kezdett el szétfoszlani – erősen tart, és bírja a terhelést since 1948. S hogy mennyire jól teljesít valójában, arról a spoileres folytatásban fogok értekezni.