Ok, nem tudom, lebuktam-e már ezzel a dologgal, de egyébként filmelméletet is tanultam valaha. Tényleg. S még csúnyább dolgot fogok bevallani: élveztem is.

De, legyen bármilyen sokkoló is számotokra ez az infó, akárhogyan is vélekedjetek rólam ezután, annyi bizonyos, hogy Hitchcock Kötelét akkoriban, még az egyetem alatt, azaz évekkel ezelőtt láttam először. A cél akkor egyrészt az volt, hogy abszolváljam, mint kötelező filmet az egyik kurzusra (igen, máshol kötelező olvasmányok, itt kötelező filmek vannak), másrészt, hogy megfigyeljem, hány ügyesen elrejtett vágás van benne.

Hogy megérthessétek, miért kutattam bőszen a snitthatárokat ebben az anyagban, csapjunk is bele a lecsóba egy jóféle „bennfentes” sztorival.

Nos: a film Patrick Hamilton drámájának feldolgozása. (Az említett forgatókönyvíró egyik leghíresebb munkája egyébként a Gázláng, amelyből 1944-ben a hazai származású George Cukor készített filmet, Ingrid Bergmannal a főszerepben – csak azért mondom, hogy adjunk a magyar Hollywoodnak is egy kicsit.) 

Szóval PH drámájának adaptációja a film, mégpedig szöveghű, s mégpedig erősen színházias jellegű adaptációja. Különlegessége pedig az, hogy végig egyetlen helyszínen forgott. Sőt, annak idején egyenesen azzal „promózták” (ilyen azelőtt még nem volt!), hogy dacára több mint 70 perces hosszának, nincsen benne vágás.

Persze már a bemutató pillanatától mindenki számára nyilvánvaló volt, aki kicsit is ért a filmekhez, amit Hitch maga sem tagadott: mivel a cuccost olyan szalagokra forgatták, amelyekre max 10 percnyi anyag fért rá (akkoriban nem is lehetett volna másként), rafinált cut-okat kellett benne elrejteni, hogy fenn lehessen tartani az egyvégtében forgatott nagyjátékfilm hamis illúzióját.

 A módszer egyébként pofonegyszerű volt, és filmes szerzőnkhöz méltóan egyedi. A dolgot ugyanis úgy oldották meg, hogy, amikor fogytán volt a szalag, egyszerűen ráközelítettek egy szereplő hátára, amitől persze „sötét lett”, a következő snittet meg azzal indították, hogy ismét eltávolodtak tőle.

Persze akkor még nem ment olyan gördülékenyen a dolog (az egyetlen helyszínen, egy burbanki műteremben zajló forgatás nehézségeiről egyébként is számos megtörtént eset és legenda kering a köztudatban), s ma már ügyesebben, szebben, gördülékenyebben rejtenék el az ilyen vágásokat. Ám ennek az akkor még különleges fogásnak mai szemmel nézve inkább retrospektív bája van, mintsem, hogy megzavarná az élményt.  

Alfie Kötele ugyanis nem recseg és nem ropog. Nem kezdett el szétfoszlani – erősen tart, és bírja a terhelést since 1948. S hogy mennyire jól teljesít valójában, arról a spoileres folytatásban fogok értekezni.

Nagyapa kileste nagyvilág

1948. Ekkorra már megkezdődött Hitch egyik legtündöklőbb szerzői korszaka. Három esztendeje ugyanis nem csak az angol piacra dolgozik, hanem Amerikában is új területeket hódít. Az usás közönség ráadásul imádja két évvel ezelőtti filmjét a Forgószelet, s nemsokára – többek között – olyan remek hollywoodi stúdiókban forgott filmjei felett is örömködhet majd, mint az 1950-es Félelem a reflektorfényben Marlene Dietrich-kel és az 1953-as Meggyónom Montgomery Clift-tel.  

Mesterünk tehát elemében van 1948-ban. Van témája, vannak remek és kiaknázható lehetőségei, és munkáira hihetetlenül fogékony az újvilág. Az 1948-as Hitch tehát kb. olyan, mint az 70-es évek közepén Milos Forman vagy a 2005-ös Chris Nolan. Már otthonos Hollywood-ban, de még nem az a legendás ikon, ami hamarosan válik belőle. Még kell egy-két film ahhoz. Még kell egy Hair és még kell egy Sötét lovag. S még kell egy Psycho…

A felfelé törekvés lendülete azonban már megkérdőjelezhetetlenül jelen van a Kötélben (ahogy, hogy lezárjam a fenti hasonlatot, az Elszakadásban vagy a Batman: kezdődikben) is, ebben a kamara-jellegű adaptációban. Na, azért nem annyira jellegzetes kamaradráma ez, hiszen, szereplők, figurák, gyorsan jönnek és gyorsan mennek. A világ lüktetése ugyanúgy átjárja a mikrovilágát (a kis dining room-ot, ahol játszódik), mintha 6 vagy 8, vagy akár 20 különböző díszletben forgott volna. Másrészt pedig: történetünk háttere szinte végig egy new york-i panoráma – vagyis az ablakokból elénk táruló epikus látvány. (A kamaradrámák pedig általában nem dolgoznak ilyen látványos kulisszákkal.)

A fallikus felhőkarcolók és az távozó nap által vörösesre festett felhők egy feltörekvő civilizációról és az nyugat alkonyáról egyszerre mesélnek, s mindenekfelett hatásos hátteret biztosítanak a kibontakozó drámához. 

Kifordult belsők közt, állandó zajban… 

A drámához, amely egy ember meggyilkolásával kezdődik. 

Hitch-hez méltó felütés!

Még meg sem ismertük két főszereplőnket, még egy pillantást sem vethettünk rájuk, s máris egy olyan felkavaróan brutális és intim pillanatban látjuk őket – az ölés aktusa közben – amely alapvetően meghatározza, hogy hogyan viszonyulunk majd hozzájuk a következő bő egy órában. 

Egy – csakhamar kiderül – David nevű tagot tesznek el éppen láb alól. Egy olyan fickót, akiről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg a film során (csupán egy szerelmi affér kapcsán hallunk még róla). David szerepe ugyanis olyannyira jelentéktelen ebben a történetben, hogy a direktor úr egy alig ismert jazz-énekessel játszatja el (Dick Hogannek egyébként ez az utolsó szerepe, s többnyire kevéssé jelentős tételekben szerepelt ezt megelőzően, többnyire statisztaszerepekben vagy zenei betétekben.)

David személye tehát egyáltalán nem lényeges (amiként ezt a későbbiekben egyik gyilkosa ki is mondja). A fontos maga az aktus. A gyilkosság, amely ezután befolyásolja viszonyunkat nemcsak a két főkarakterhez – a két fojtogatóhoz (így végeznek ugyanis áldozatukkal) – hanem, magához a helyhez. A tett furcsa, bizarr térerőt kölcsönöz ugyanis a helyszín mikrovilágának, amely talán nem is alakulhatna ki, ha nem itt, ebben a szobában bontakozna ki utána az egész cselekmény (és ha Hitch nem játszana mesterien és démonikusan az utca villódzó fényeivel). 

Így azonban a látszólag kevéssé érdekes – bár kétségkívül szépen bebútorozott – helyiség (ami ugyebár a tettestársak bérleménye) óriási szerepet kap, hiszen a gyilkosok a szobában található antik ládába süllyesztik el David tetemét. S miközben zajlanak az események – egy furcsa parti képezi a történet gerincét – halottunk végig ott fekszik a ládában, és ez szinte kiprovokálja azt, hogy valaki végre felfedezze, hogy az egyik meghívott vendég valójában már jelen van az eseményen – csak eddig még nem tudtak róla. 

Igazi és jellegzetes suspense-szituáció ez a feszültségkeltés mesterétől, hiszen a néző tudja, hogy ott fekszik a gyilkos az emberek orra előtt, s hogy bárki bármikor felfedezheti a halott tetemet. Félelmetes alternatívák és teóriák öltenek testet az elméjében egyrészről, másrészről meg marhára csodálkozik, hogy, mivel az egész narratíva a láda körül forog (a címszereplő kötél, azaz a fojtogatás eszköze, alig pár pillanatig szerepel a vásznon), csak a végére jutunk el a kinyitásáig.

Zár az égbolt

Az atmoszféra megteremtéséhez nagyban hozzájárul a gyilkosság aktusának utólagos mitizálása. Főhőseink, a drámai események prológusaként kb. 10 percig járnak fel s alá a lakásban. S miközben eltűntetik a nyomokat és előkészülnek a partira, némi betekintést nyerhetünk az indokaikba is. 

Az egyiküket, Phillip Morgan-t (Farley Granger) kezdetektől fogva szörnyű bűntudat sújtja. Látszik, hogy szinte páni félelem fogja el a ládában hagyott hulla miatt, amelyet csak másnap lesz alkalmuk eltűntetni a lakásból. Phillip viselkedése kezdetektől magában hordozza a lebukás veszélyét, hiszen, bár többször eredményesen tetteti magát nyugodtnak, sőt, vidámnak, a parti során, végig hajlik arra, hogy egy gyenge pillanatában beismerje a bűnösségét, és ezzel megszabaduljon a tehertétel súlyától. 

A gyilkosságnak, e körülményekből is láthatóan, nem ő az értelmi szerzője – csupán olyasvalaki, akire a kiagyalónak feltétlenül szüksége volt az elkövetéshez. Az igazi bosst, Brendan Shaw-t (nehéz az ő nevéről, s mert karaktere az intellektust a bűn felett álló fogalomnak tekinti, nem Bernard Shaw-ra, az Ember és felsőbbrendű ember  szerzőjére, a híres angol prózai és drámai szerzőre asszociálni) méltatlanul keveset foglalkoztatott, John Dall alakítja. Brendan, úgy tűnik, Philippel ellentétben nagyon is élvezi a játékot. Ugyan vannak önleleplező pillanatai, amikor kiderül, hogy valójában őt is bűntudat mardossa, de alapvetően nincs nagy gondja a lelkiismerete elaltatásával.

David megölését, a partit és a lehetőséget, hogy valaki felfedezze rémtettét – mindezt kifelé pimasz és antagonikus cinizmussal tudja le. Valójában azonban, negédes önajnározásával, amellyel az általa tökéletesnek elkönyvelt gyilkosságukat dicséri, önmaga számára is igyekszik bizonyítani beteg teóriáját, amire csupán a fináléban derül fény. Ekkor ugyanis elmondja, hogy ezt a gyilkosságot példa-, sőt, programértékűnek tartja, hiszen ennek során felsőbbrendűként végezhetett egy alsóbbrendű emberrel.  De indítéka olyannyira gyengén definiálja önmagát, hogy még azt sem tudja megmagyarázni, miért is tekintette pontosan Davidet alacsonyrendűnek. 

Zseniálisnak azonban a dolog ideologikus megalapozásáért nem önmagát tartja – hanem egy volt egyetemi tanárát, aki David hozzátartozói mellett szintén hivatalos az összeröffenésre. A nem kisebb kaliberű színművész, mint egyenesen James Stewart alakította Rupert Cadell karakterével kiégett egzisztencializmust (filmbéli monológja jól menne a mizantróp értelmiségi mémjéhez) képvisel, amelynek torz, de mégiscsak a tanári sorvezetőt követő elfajzása Brendan szó szerint gyilkos gondolkodásmódja. Cadell ugyanis azt állítja – persze pusztán elméletben, sőt, félig–meddig tréfásan is – hogy a magas intellektussal rendelkezőket fel kéne hatalmazni azzal a joggal, hogy adott esetben meggyilkolhassanak olyanokat, akik hátráltatják őket saját előrehaladásukban. A társadalom ugyanis túlnépesedett, túlzsúfolt és túltelítődött.

Cadell persze csak példálózik, és a levegőbe beszél – Brendan azonban magáévá teszi az elméletet. És cselekszik.

Cadell egyébként nem véletlenül lett meghívva a partira.

Brendan szerint ugyanis ő az egyetlen, aki képes lehet leleplezni őket. Érdekli, vajon a tanár gyanút fog-e, s ha igen, végül gondolatmenetében eljut-e a ládában heverő holttestig. Ugyanis, végső soron, nem más a célja, mint, akár egy eminens tanuló, bemutatni legújabb prezentációját legkedveltebb oktatójának. 

Miután David nem érkezik meg az eseményre, amelyre egyébként barátnője és szülei is hivatalosak, és sok a gyanús körülmény, Cadell valóban vérszagot fog, s Phillip egy véletlen elszólása után kezdenek felsejleni előtte a homályos indítékok, amelyek végül is a lelepleződéshez vezetnek. Meg, persze, a döbbenethez – hogy mi történik, ha az ő cinikus elméleti gondolatmenetét valaki a gyakorlatban is megvalósítja. 

A film végén Brendan, miután végül lebukik, szinte egoista megszállottsággal dicséri az alkotását, és nem is érti, mikor ez oktatójából nem várt reakciót vált ki (a Die Welle fanatikus diák-karaktere jut eszembe, aki, mikor a filmbéli oktató véget vet a brutálisan elfajult autokrácia-kísérletnek, agyf*szt kap, és lelövi egy társát), sőt, a társadalmi következményekkel fenyegetőzve, pár hangos pisztolylövéssel odacsalja a rendőröket házigazdái ablaka alá…

Rajtakaptál, nincs történet

Alfie-nak azért nem a legjobb filmje a Kötél. 

Például – az erős párbeszédek és a hatásos zárás dacára, az elmondottakon túl, nem kapunk igazán érett jellemzést a karaktereinkről. Míg a későbbiekben Hitch sokszor apró jelenetekkel, mozzanatokkal is jól fel tudja vázolni egy-egy figura, a sztori szempontjából fontos, lényeges ismérveit, addig itt aránytalanabb az infók adagolása. Fontos dolgok maradnak homályban, és kevésbé jelentősek kerülnek az előtérbe. A főkarakterek kilétére és előéletére vonatkozó ismeretek hiánya persze lehet egy kísérleti szerzői fogás is. Sőt, talán auteur-ünknek pont az a célja, hogy megőrizzen némi balladisztikus homályt gyilkosaink és a vendégeik körül. 

Hiszen a Rope eredetileg is kísérleti mozinak készült: Hitchckock azzal próbálkozott meg benne, tud-e igazán hatásos, egészestés kamaradrámát készíteni, egyetlen helyszínre beszorítva a cselekményt, s mégis megőrizve a történetvezetés rá jellemző lendületét, izgalmát.

Nos, végső soron, a jól felvázolt suspense-szituáció, a kiváló párbeszédek (ebben nyilván az adaptált anyagnak is jutott némi szerep), és a remek, tőle megszokottan karakteres mellékszereplők (pl. a David gyakorlatias barátnőjét alakító csinos Joan Chandler, a kissé szenilis mamáját életre keltő mosolygós Constance Collier vagy az akadékoskodó, pápaszemes házinénit megszemélyesítő Edith Evanson) segítségével végső soron kifejezetten jól sikerült. 

S az elmondottakon túl még egy dolognak jutott ebben nagy szerep – Hitch ugyanis, talán kívülálló pozíciója okán is, nagyon jó rálátással rendelkezett a második világháború utáni amerikai hétköznapokban rejlő brutalitásra. Arra a fajta kegyetlenül törtető, sikerorientált és a bukást elviselni nem tudó életszemléletre, amelynek sok híve legszívesebben azonnal likvidálta volna azokat, akik képtelenek voltak lépést tartani a korszellem felgyorsult ütemével, sőt, a gyengékkel és elesettekkel is végzett volna – en bloc.

De miért is beszélek múlt időben – hiszen ez a dolog nagyon is jelen idejű, nagyon is aktuális. Nem kell ahhoz Michael Moore-rajongónak lennünk, hogy elismerjük: Amerika társadalma napjainkban is agresszióval, gyűlölködéssel és belső feszültségekkel igencsak túltelített világ, ahol a fölös energiák időnként – nem is oly ritkán – egy-egy gyilkosságban vezetődnek le. 

S a fojtogatás (filmen) itt még brutálisnak tűnő módszere ma már végtelenül unalmasnak hat. Ennyiben egy tetszőleges CSI-epizód persze simán übereli a Kötelet. De, mint az eddigiekből látható – azért a Rope messze gazdagabb és sokkal többről szól. 

És nem recseg. És nem ropog. Változatlanul kiváló a tartóképessége. 

Ennek a cseppet sem unalmas tételnek a hangulata olyan egyedi és eredeti, a feszültsége olyan erőteljes és vibráló, s témája sok szempontból olyannyira aktuálisnak és egyetemesnek hathat, hogy nem kopott meg a fénye az elmúlt 65 évben, s így nyugodt szívvel ajánlhatom bárkinek, akár kikapcsolódásra, akár fajsúlyosabb gondolatokra vágyik

Tessenek csak nekiülni bátran!

- Szöllő