A His Dark Materials 1. évados főcíme alatt az egyik legnépszerűbb youtube-komment fején találja a szöget:

kepernyokep_errol_2020-11-18_17-17-59.png

"Philip, I hear you have a children's book for us?" - "Yes, it's about Politics, Theology, Philosophy and Theoretical Physics. If we ever adapt it for television the opening cinematic should reference Super String Theory, you know... for the children." - A világirodalom egyik leginvenciózusabb fantasy-ja ezekről valóban mind, egytől egyig szól, nem is akármilyen színvonalon és mélységben, miközben végig megmarad izgalmas és különleges mesének... - Mert hiszen valahogy úgy is kezdődhetett, hogy a kilencvenes évek közepe táján Philip Pullmann mesét akart írni. De mivel csak nem bírt magával (ahogyan valamirevaló szerzőnél ezt már megszokhattuk), a mesébe egész világnézetét, mint valamilyen központi számítógépbe a titkosítást feloldó kódokat, betáplálta. A His Dark Materials-trilógia ezek után természetesen nem lett gyerekkönyv - annak ellenére sem, hogy sorra nyerte a gyerekkönyves díjakat...  

kepernyokep_errol_2020-11-18_15-43-43.png

S dacára annak, hogy a szélesebb tömegeknek sokáig az ragadt meg a fejében vele kapcsolatban, hogy akad ott valami luxi iránytű, egy cuki kislány, nagy bundában, meg egy nagy, puha, melegszívű jegesmaci... - Nos, ők persze nem a könyveket olvasták, hanem annak kétezerhetes, meglehetősen megszelidített és nem kicsit Disney-esített filmváltozatát látták, ami ráadásul a könyvek közül is csak az elsőt dolgozta fel, kivonatolva  - igaz, színpompás mesekönyvként. (Kicsit úgy, mint amilyenek régen az ifjúság számára átdolgozott kiadásai lettek az olyan, fajsúlyosabb irodalmi műveknek, mint a Robinson Crusoe.) Ez a mozi a közismert Arany iránytű: még az alapjául szolgáló első könyv sejtelmes címétől (Északi fény) is megfosztották. S már készítésekor sem úgy emlegették, mint az elképesztően provokatívan hangzó, a Milton Elveszett paradicsomából kölcsönzött His Dark Materials (Az Úr sötét anyagai) trilógia nyitódarabját. Mintha a készítők terveztek is volna azzal, ami végül bekövetkezett: projektjük ugyanis csúfosan megbukott a pénztáraknál, s még a költségvetését is alig tudta visszapótoni a jegyárakból. Így nem csoda, hogy sosem készültek el (a talán nem is tervezett) folytatások. Pedig nem volt gyenge közepes darab: a főtémát és a variánsait is szépen megkomponálták, a narratívát elegáns egységbe foglalták, a színészek (Daniel Craig, Nicole Kidman, Eva Green) többnyire remekül játszottak. Egyszerűen csak nem volt hiteles: még a trúság látszatát is teljes mértékben elkerülte...

kepernyokep_errol_2020-11-18_15-59-03.png

A His Dark Materials ugyanis nem színes-szagos mesekönyv material. Mese, sőt, a legfontosabb szereplői gyerekek: de ez alapján a Legyek urát is egy hatéves kezébe adhatnánk - sőt, Swift eredeti, teljes Gulliverjét is fel lehetne olvasni az óvodákban. A HDM-et nem érdemes bizonyos kor alatt kézbe venni, mert a gyerekek eleve nem értenék meg szélesívű és gazdag rajzolatú eszmefuttatásait. S mert egy sötét és kíméletlen (a miénkkel nemcsak az említett húrelmélet okán párhuzamos világról) szól, ahol valóban minden megtalálható ahhoz, hogy politikáról, teozófiáról és a fanatizmus társadalomromboló szerepköreiről lehessen értekezni - amit Pulmann nem is szégyell megtenni. Így lesz műve lényegében egy mese, mely gyerekeket állít a középpontba, ám többnyire nagyon is felnőtt problémákról beszél - felnőtteknek. S aztán még egy sci-fi és drámaelemekel bőven teletűzdelt fantasy-kuriozitás: sőt: érzelmi hullámvasút, ahol az ember megtanul mélységesen kötődni egy-egy szereplőhöz, hogy aztán kegyetlenül tudjon csalódni benne. S ami a leggyötrelmesebb: elengedni azokat, akiket igazából, szívből meg tudott kedvelni. Ha meséhez kéne hasonlítanom nem Grimm, inkább Andersen jutna eszembe, néhol meg egyenesen Roald Dahl és semmiképpen ez a gyönyörű panorámaképekkel telepingált, bájos blockbuster, ami az Arany iránytű lett... 

kepernyokep_errol_2020-11-18_18-18-54.png

Az HBO és BBC közös sorozatára kellett várni, hogy olyan adaptációt kapjunk ebből a történetből, amit talán csak mi (a könyv kedvelőinek szűk köre) kértünk, de mi mindenképpen meg is érdemlünk. (S amilyet maga a könyv is megérdemel.) Egy hibái ellenére is kellőképpen részletgazdag és minden összetevőhöz a megfelelő hangnemet és taktust megütni képes feldolgozást... - S aki nem hisz nekem, nyugodtam nézze meg a főcímet (úgyis tudom, hogy az előbb nem tettétek meg), és ne is tegyen semmi mást, csak ennek gazdag atmoszférájú szövetét vesse egybe egy pillanatra az Arany iránytű megidézett trailerével. Mintha Ralph Baski és Peter Jackson Gyűrűk urája, vagy a Conan, a barbár és a Trónok harca közötti árnyalatokat tapintanánk...

kepernyokep_errol_2020-11-18_20-03-26.png

De ha mindez esetleg nem volna elég: a továbbiakban, természetesen spoileresen, bőlére eresztve elemezzük a különbségeket...

 

Ahová lépek, daimón terem

Az alapvonalak mindenképpen ismerősek lehetnek azoknak is, akik látták az Arany iránytűt, de még csak köszönőviszonyban sincsenek a könyvekkel. Adott egy világ, ahol az embereket állatalakban patrónusként kísér el mindenhová a saját lelkük. Olyan ez, mintha a saját belső hangod, a lelkiismereted kelne életre egy sas, egy szalamandra, vagy egy macska képében. Ezt a lélekállatot hívja az ottani közbeszéd daimónnak, ami szoros összefüggésben van a szó görög eredetével ("az isteni hatalom megnyilvánulásának megtestesülése"). - "Ember és daimón kapcsolata szent" - mint arra a könyv és a sorozat is, kezdettől fogva bőségesen utal. Így amikor először látunk meg egy embert (egészen pontosan egy gyereket) a daimónja nélkül, az olyasfajta élmény, mintha megcsonkított testet kellene bámulnunk. (A daimónjától megfosztott Billy Costa megrendítő utolsó útja az egyik legerősebb, leginkább megrázó jelenetsora az első évadnak.) És itt is megérkezünk a sorozat fő erősségéhez: hogy mindenre jut, éspedig éppen elegendő idő.

kepernyokep_errol_2020-11-18_17-16-30.png

Egy film, még ha három órás is, csak kivonat lehet egy olyan összetett és terebélyes könyvből, mint amilyennek a His Dark Materials kötetei mutatkoznak. Nincs meg a kellő kiterjedés és részletgazdagság az ilyen momentumok mélységérzékeléséhez: különösen, ha még Disney-sen fel is shake-esítenek egy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséhez méltó alapanyagot (ha az eddigiek nem tették volna egyértelművé: erősen elfogult vagyok a könyvekkel kapcsolatban, minden hibájuk ellenére). A sorozat azonban éppen ennek lehetőségét teremti meg. Adott például Lyra Belacqua, a főszereplő karaktere, akinek történetén keresztül bevezetést nyerünk ebbe a miénkhez a legtöbb dologban hasonlító, sok szempontból mégis annyira eltérő világba.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-49-14.png

Dakota Blue Richards elragadó volt az Arany iránytűben (nehéz elhinni, hogy ez a helyes kislány habosbabos kosztümökben négy évvel később már a bevállalósságáról híres/hírhedt Skins című angol tinisorozatban szerepelt, elég formabontó szerepben...), de a világon semmilyen mélységet nem kapott. Dafne Keen azonban már a Logan-ben is bizonyította, hogy korunk egyik legjobb gyerekszínésze, itt pedig éppen azt a vonását sikerül elkapni Lyrának, ami a könyvolvasónak annyira emlékezetesnek bizonyul, az emlegetett filmadaptációban viszont egyáltalán nem kapott helyet: korlátlan, hatalmas tudásszomjának, ami időnként annyira irritatív tud lenni. Igen: a csodagyerekek időnként mindig egy kicsit too much kategóriába esnek, és DK egészen jól hozza ezt a vonalat. Persze aki az oxfordi Jordan kollégium egyik vezetőjének nevelt lánya, az az intellektuálisan nyitott közegben még akkor is nehezen kerülné el ezt a mentalitást, ha nem volna történetesen csodagyerek - sőt, egyenesen kiválasztott...

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-58-52.png

Főleg egy olyan világban, amilyenben a His Dark Materials játszódik: ahol a tudás őrizőjének szerepében már évszázadok óta egy brutálisan hatékony teokratikus Magisztérium áll, akik elképesztő tekintéllyel és korlátlan hatalommal rendelkeznek, hogy egy titokzatos Fennhatóság nevében ítéljenek az élők és a holtak felett. Ez az intézmény folyvást le akarja törni a kollégium autonómiáját, amitől az ott végzett munka jelentősége csak még nagyobb lesz s Lyra pozíciója csak még inkább kitüntetetté válik...  - A kíméletlenül ateista Pulmann a könyvben nem hazudtolja meg magát: természetszerűen egyoldalú és kissé demagóg valláskritikáját mindenestül a könyörtelen institúció fanatizmusának és kegyetlen uralmi struktúrájának irányozza.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-54-04.png

Az eredmény egy rendkívül egyéni és kétségkívül szórakoztató narratíva, amely számos éles megfigyelést tartalmaz a vakbuzgóság és a képmutatás magatartásformáira vonatkozóan, ugyanakkor időről időre fájóan nélkülözi az igazán árnyalt szemléletmódot. Ha Pulmann könyvének van hibája, akkor ez a szélsőséges elfogultság egészen biztosan annak tekinthető. Ugyanakkor mindenestül és elidegeníthetetlenül része a regénynek: s fájó pont, hogy az Arany iránytűben mindebből szinte semmi nem jelenik meg - ismét egy látványos hiányjel. Ott ugyanis a magisztérium gonosz bácsik és egy nagyon gonosz néni, Mrs Coulter (a filmben őt királynői módon alakítja Nicole Kidman, a sorozatban azonban nagyon is hétköznapivá teszi őt Ruth Wilson prezentációja) gyülekezete, akik nyilvánvalóan nem szeretik a gyerekeket és ezért meg akarják őket fosztani a daimónjaiktól.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-50-47.png

A sorozatban viszont Pulmann nézetei rangjukhoz és kiterjedésükhöz mérten érvényesülhetnek: ez okból az HBO-s His Dark Materials bevallottan egy az eredeti műhöz hasonlóan nem kis mértékben ateista világnézet és teremtésmítosz jegyében született. Dacára annak, hogy, még mindig ne feledjük el: egy mese - s szemben a filmmel, amely megpróbálta kihúzni a történetnek ezt a Disney-komformitás szempontjából nyilvánvalóan méregfogát, igencsak bevállalós fajta. Persze a lényeg ott is szerepel: a daimónok elpusztítása annak eszköze, hogy a gyerekek felnövekedve is megmaradjanak tisztának - s ott is látjuk, hogy valójában minden esetleges jószándék ellenére a folyamat (intercízió) lelküktől megfosztott zombikat eredményez. A sorozatban azonban azt is értjük, hogy mindez miért történik: pusztán abból a diktatorikus szándékból, hogy felnövekedve kétkedés és lelkiismeretfurdalás nélkül szolgálhassák a rendszer céljait és igényeit...

 

Wild Wild North

A magisztériummal szemben a Jordan kollégium többnyire passzív magatartást igyekszik tanúsítani - az intézmény egyik vezető személyisége, Lyra nevelőapja, Lord Asriel azonban korántsem híve ennek a hozzáállásnak. A filmben Daniel Craig egy cuki nagybácsi, aki nagymacska-daimónjával császkál mindenhova (a gyerekkorban még alakváltó daimónok felnőtkorra egyetlen állatalaknál állapodnak meg), van egy csomó menő cucca és szabad idejében szamojédokat hentel a sztyeppén. Ezzel szemben ugyanebben a szerepben James McAvoy egy messze a megszállottság dimenzióin túlhatoló, fanatikus tudóst mutat meg nekünk - aki céljainak elérése érdekében furcsamód néha már-már csak úgy bármire képes, mint a Magisztérium feltétlen engedelmességre kondicionált pap-hivatalnokai és katonái. Pulmann az ő karakterének ábrázolásakor meglepő emberismeretről és pártatlanságról tesz tanúbizonyságot - nemcsak a vakbuzgóság, de adott esetben akár a tudás mániákus kutatása is elveheti az ember józan ítélőképességét. Ennek a jellemnek reprodukciójához azonban megint egy többrészes sorozat lehet a legjobb kísérleti terep, s egy film ehhez még akkor is kevés volna, ha egyáltalán törekedne rá.

kepernyokep_errol_2020-11-18_20-04-23.png

Szintén a legjobban elkapott figurák között találjuk a történet kívülállóit. Lee Scoresby, a vakmerő aeronauta (ebben a világban a repülők helyett léghajókkal teszik meg a nagy távolságokat) közülük az egyik, akit a filmben Sam Eliott somolygósan és hófehér bajusszal megint csak úgy alakít, mint egy gyerekkori ábrándképet: a menő westernhőst, aki úgy szeli át a végtelen eget, mint a cowboy a prérit. Lin-Manuel Miranda azonban sokkal többet mutat meg az árnyalatokból: ő egy valódi kívülállót jelenít meg, aki Idegen a vadnyugaton. Mindent tud, ezért nem szorul kérdésekre, sem segítőkre: de mivel többnyire nem nagyon van kit megkérdeznie, és nem igazán tud kitől segítséget kérni, mégis megmarad elszigeteltnek - egészen Lyra megérkeztéig a világabeli északra, ami a későbbiekben eszkalálni fogja az eseményeket. A kiválasztott megjelenik a kívülállók földjén: Lee Scoresby pedig felismeri benne a lehetőséget arra, hogy végre olyan célokat szolgálhasson, amelyek méltóbbak önmaga túlélésénél.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-55-53.png

Észak valóban a kívülállók földje: sajátos külön kis világot képez a Magisztérium által uralt univerzumban.Itt vannak mindjárt az északi boszorkányok, ez a titokzatos képességekkel megáldott faj (ők is areonauták, csak éppen nekik még léggömbre sincs hozzá szükségük, hogy szabadidejükben szuperhősként repkedjenek a vidéki templomok fölött), akiknek a történet egy másik, már sokkal inkább science-fiction vonatkozásával akad egy egészen titokzatos összeköttetésük: ez pedig a történetbelivel párhuzamos világok létezése, s azok érzékelésének titokzatos képessége. A filmben a vezetőjüket, Serafina Pekkalát alakító Eva Green mindentudó mosolya jól reprezentálta ezt a tudást - a sorozatban azonban szinte megjelenésük első pillanatától fogva kifejtésre is kerül ennek a tudásnak jóformán minden apró részlete. A boszorkányok kultúrája és sajátos világa egészen kivételes mélységet kap, holott a képernyőn aligha szerepel többet, mint a filmben.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-57-45.png

A pogány (!) jegesmedvék világa (amely egy külön, önálló fajként (!!) jelenik meg a regényben, egy a magisztériummal furcsa alkupozíciót ápoló államalakulatként (!!!)) megdöbbentő monumentalitással tárul elénk a filmben, amit a sorozat (az első évadban még szerényebb) költségvetése nem igazán tudott überelni. Viszont itt mélységgel tudták pótolni a vizuális hiányosságokat: a könyv egyik legfontosabb jelenete, mely a filmből teljesen kimaradt: Lyra és a jegesmedvék királyának "szellemi párbaja" itt végre teljes terjedelmében szerepel. Ami viszont egészen sajátos, hogy a kitaszított uralkodó, Iorek Byrnison itt inkább szánnivaló és megrendítően nehézsorsú számkivetettként jelenik meg, míg a filmben Ian Mckellen mély, öblös, időtlen bölcsöreg orgánumával sokkal fennségesebb entitásként hallatja hangját, ami lényegesen erősebb és gazdagabb minősséggé teszi jelenlétét. Talán ez az a pillanat, ahol a film ténylegesen, egyetlenegyszer (és soha többé), meg tudta haladni a sorozatot.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-59-30.png

Ám az Észak ábrázolásának terén már korántsem adtak számot ilyen erényekről. Ez a régió ugyanis különleges szereppel bír a regényekben. Az ezt a kietlen területet benépesítő kisszámú faj azért annyira kúl, mert egyszerre képes dacolni a fogvacogtató hideggel és a kívülálló státuszba kényszerítő élethelyzetekkel. Az Észak Pulmann történetében a Magisztériumtól független világ, a vad és felderítetlen, hatalmas, rejtelmes titkokat őrző végtelen hómezők és félelmetes hegyormok univerzuma, ahová már alig-alig képes elérni a Fennhatóság keze, s ahol a lázadók és az önállóságukat kényesen, határtalan önbecsüléssel őrző ősi kultúrák és entitások még őriznek valamit a Magisztérium előtti korok szabad és pogány távlataiból. Ehhez képest az Észak bemocskolását jelenti, amikor az emlegetett intézmény éppen itt, mindentől távol építi ki a daimóntalanítási kísérletekre kiválasztott gyermekek börtönlaboratóriumát (Bolvangar)...

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-49-54.png

A filmbéli Észak gyönyörűen fényképezett mesekönyv-táj, míg a sorozatbeli Észak gazdagon hordozza mindezeket a távlatokat, méltóvá válva ez által a cselekmény gerincét adó első könyv eredeti címéhez: Északi fény. A történet végére ugyanis felszámolják Bolvangart és, hála Lord Asriel "áldozatának" (kérdés persze: ez az áldozat erkölcsileg és emberileg mennyire elfogadható?) valóban meggyújtják az észak fényét: megnyitnak egy dimenziókaput a másik világba s ezzel a párhuzamos univerzumok (amelyekre már a főcím is erőteljes utalást tett) egyesülésének távlata végre kibontakozik.

kepernyokep_errol_2020-11-18_20-09-39.png

Északon nyílnak meg a Szabadság útjai, amelyek a cselekményt különös irányokba vezetik majd...

 

Megnyíló távlatok...

A széria nagy újítása, hogy egy merész fordulattal már az első szezon második epizódjában egyértelműsíti azt, amit a könyv olvasói csak a második köteben (A titokzatos kés) tudhattak meg: hogy az Északi fény elbeszélésében megjelenő események párhuzamosan zajlanak egy, a mi világunkban kibontakozó cselekménnyel, mellyel a történet egy adott pontján később majd összekapcsolódnak. Lyra Belaqua, a történetbeli egyik kiválasztott, a sokat emlegetett arany iránytű - valójában az emberek jó és rossz intuícióit és az események kimenetelét a megfelelő kezekben felmérni képes titokzatos szerkentyűről, a lány birtokába jutott aletiométerről van szó - tulajdonosának sorsa valamiképpen össze fog kapcsolódni WIll Parry (Amir Wilson) sorsával, akivel a klasszikus filmben még egyáltalán nem találkozhattunk, hiszen az hűebben követte a regények történetének vonalvezetését.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-39-38.png

Will karaktere épp annyira bizonytalan szereplője a mi világunknak (az okostelefonos, brexites kétezertizenkilences Oxfordnak - a széria készítői természetesen aktualizálták Pulmann a kilencvenes évekbe ágyazott narratíváját), mint amennyire igyekszik kitörni a kiskamasz státuszából. Az ő drámája egyedül maradt, gyógyszerfüggő és alighanem pszichiátriai kezelésre szoruló édesanyjával és az egy évtizede eltűnt édesapja hatalmas hiányával a negyedik epizódtól furcsa keringőt jár a Lyra világában lezajlott eseményekkel. Ez a dráma némiképp kisrealista, amire a sorozat egy kicsit még jobban ráerősít. S ezzel vállalja például, hogy egészen más hangsúlyt kapjon például Bolvangar ostroma, vagy a Magisztérium tevékenysége, ha közben ez a történetbe látszólag idegen testként ékelődő cselekménysor csöndesen csordogál, a maga jóval köznapibb fordulataival.

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-52-22.png

Annak, hogy a két réteg ne csússzon el egymáshoz képest, két lehetősége adott a készítők számára: az egyik, hogy a mi világunkban zajló eseményeket heroizálják, a másik viszont az, hogy kicsit deheroizálják Lyráék saga-ját . A kreátorok szerencsére az utóbbi opciót választják. Ez azért jó, mert, bár a mese sejtelmessége, sokolvasatúsága és szépsége megmarad, az elbeszélésmód egyszerűbb lesz: kevésbé heroikus, kevésbé színesszagos és szélesvásznú, mint az Arany iránytű esetében volt. Ráadásul Lyra világa egy kicsit vizualitásában is jobban emlékeztet a miénkre: míg ott egy húszas évekbe oltott steampunk-fantáziavilágot láthattunk, addig itt a különféle valóságok egymásra rétegződnek. Amit annak idején annyira dícsértem a Gotham-ben, az ennek a szériának is sajátja. Lyra világában ugyanis némelyik aktor egészen kortársnak tűnik: ilyenek a gyerekek outfit-jei, a gyptusok a filmmel szemben nagyon is aktualizált öltözködéskultúrája és mentalitása - némelyik viszont egészen ódivatúnak hat, mint a Jordan kollégiumának sajátos világa, vagy önmagában az a tény, hogy ott bizonyos feladatokra kvázi gyerekmunkásokat alkalmaznak.

kepernyokep_errol_2020-11-18_20-08-51.png

Hogy a két világ között némi összeköttetés is legyen, szintén a második könyvből, megkapjuk a Magisztérium egy kíváncsi tisztviselőjének (Carlo Boreal - Ariyon Bakare) történetszálát, aki egy tisztázatlan eredetű átjárón keresztül közlekedni tud a dimenziók között s régóta figyeli Willt, mivel tudomására jutott, hogy apja éppen egy északi sarki dimenziókapu környékén tűnt el. A második könyvben zajló események átemelése az elsőbe hatásos expozíció lehetőségét teremti meg: minden könnyebben átjárhatóvá és értelmezhetővé válik. Némi misztériumtól és izgalom-faktortól szabadítják meg ezáltal a szériát: cserébe viszont elegendő időt nyernek arra, hogy a későbbiekben olyannyira központi karakterré avanzsáló Willt megismertessék - és, ha szerencséje van - megkedveltessék a nézővel. A magam részéről nem volt gondom Amir Wilson karakterével, de nem hagyott mély nyomot bennem. Dafne Keen-nel szemben ő nem nyújt kiemelkedőt - csupán a kötelezőt hozza: igaz, azt hibátlanul...

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-57-02.png

A szériában amúgy is vannak mások, akik színészóriásként tündökölnek - nem kell mindenkinek annak lennie. Alighanem közéjük tartozik a sajnálatosan kevés képernyőidőben részesülő James McAvoy, s a vele szemben szerencsére jóval többet szereplő Ruth Wilson. Mrs. Coulter, a titokzatos nagyvilági nő, aki valójában a Magisztérium tevékenységének egyik kitüntetett támogatója, s nem mellesleg, mint később kiderül, Lyra édesanyja (mert minden történetbe kell egy Darth Weder) a kegyetlenség és kíméletlenség élő megtestesülése. S mint ilyen, természetesen élő és lélegző sematizmus: előbb elcsábítja az akkor még naiv Lyrát, majd, miután egyértelművé teszi számára, milyen tervei vannak vele, s ő erre elszökik, hajtóvadászatot indít a saját lánya visszaszerzéséért. RW figurája természetesen olyan, amilyennek egy igazán sz*rkeverő természetű némbernek lennie kell: átkozottul aljas, sokkolóan gonosz és hitvány. Ugyanakkor a történet későbbi pontjain már árnyaltabbnak, összetettebbnek ismerhetjük meg motivációit, s ezáltal akár még némi minimális szimpátiát is ki tud csiholni belőlünk...   

kepernyokep_errol_2020-11-18_19-54-32.png

De hát ne felejtsük el: minden elméleti megalapozottság és világ-, vagy épp karakteralkotó fantázia dacára ez bizony egy mese. Annak viszont lebilincselően szórakoztató. A karakterek összetettek és érdekesek, a színészek pedig többnyire kiválóan jelenítik meg őket. Lyra minden irritáló tulajdonsága ellenére nagyon szerethető és könnyedén azonosulható. A lendület sodró és a mély érzelmi hatáskeltés miatt különösen magával ragadó. Lorne Balfe zenéje méltó Alexandre Desplat az Arany iránytűhöz készült muzsikájához: csak éppen, míg az furcsán mesejáték-szerű, addig ez sejtelmes és misztikus, az érzelmi hatáskeltés pedig igencsak vállaltan sajátja...

szellemi_hatorszag_3.png

És igen: itt érkezünk el az utolsó emlegetett aspektushoz: az érzelmi hullámvasút-jelleghez. Ebben a tekintetben különösen megrendítő Lyra és Roger (Lewin Lloyld) kapcsolata, ami az évad végén egy meglepő és megdöbbentő fordulatban nyeri el katarzisát: a közben szintén északra jutott (mert mi más volna ő, mint klasszikus kívülálló?) Lord Asriel kijátssza a gyanútlan Lyra figyelmét: Will és daimónja elválasztásával (intercízió) létrehozza azt az energiamezőt, mely a tér egy adott pontján képes megnyitni egy új dimenziókaput. Ez az északi fény egy borzalmas áldozat során születik meg, s úgy tűnik, Asriel-t ez egy cseppet sem hatja meg. A magisztérium sem lehetne kegyetlenebb, ha céljai eléréséről van szó... - Mi pedig csak ülünk ott, és megrendülten bámuljuk a Willt karjában tartó Lyrát a vibráló energiamező előtt...

kepernyokep_errol_2020-11-18_20-10-30.png

S mire felocsúdhatnnánk már csak annyit látunk, hogy Lyra átlépi a kaput és megkezdi útját egy ismeretlen dimenzió felé ... - Az évadfinálé itt véget ért. S mindez egy évvel ezelőtt egy borzasztóan nehéz és - bátran mondhatom - igencsak gyötrelmes várakozás kezdetét jelentette a második évadra, ahol végre valóban megláthatjuk Lyra és Will találkozását, s mindazt, ami ebből következik.-  Ez a várakozás azonban ezen a héten végre véget ért, mi pedig hamarosan érkezhetünk az új évad első két részéről szóló, végre hóvihar- és jegesmedve-mentes írásunkkal...

Lássuk hát, mit ad nekünk az új szezon!

Szöllő

Címkék: sorozat sci-fi mese sorozatok fantasy dráma adaptáció BBC HBO Szöllő spoiler alert His Dark Materials

A bejegyzés trackback címe:

https://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr3316290622

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Anak 2020.11.30. 18:43:32

Azta, nem semmi egy cikk lett ez.
Sajna a végén többször összekeveredik Will és Roger neve...
A könyveket olvastam, de meglepő módon kevésre emlékszem belőlük, így nagyon örülök a sorozatos újrázás lehetőségének.
Azért feltűntek eltérések a könyvhöz képest.

Szollo 2020.11.30. 18:46:53

Köszi a visszajelzést!

Igen, volt néhány pontatlanság a cikkben - ezeket ott, ahol szükségesnek láttam, már javítgattam, de hát minél hosszabb a cikk, annál végtelenebb ez a történet. :)

Számos apró eltérés van a sorozatban a könyvekhez képest, de szerencsére a legfontosabbak tekintetében nincsenek döntő különbségek.
süti beállítások módosítása