Óriási szerencsét jelentett, hogy az első etap után mindössze egy évet kellett várnunk a His Dark Materials második évadára. A pandémia kezdetére ugyanis az új epizódok szinte már készen álltak az utómunkára. Jóformán csak James McAvoy anyagai voltak hátra, amelyek sajnálatos módon végül nem kerülhettek be az elkészült évadba. De még így, kissé csonka mivoltában is kifejezetten meggyőzőnek tűnik a folytatás. Ezt már az új főcím alapján megállapíthattam, ami a második évadra számos apró finomsággal gazdagodott - s amelyet persze igazán a könyvolvasók tudnak majd értékelni...
A Pullman trilógiájának The Subtle Knife című második kötetét feldolgozó HBO, illetve BBC bábáskodása alatt született széria ráadásul olyan vizekre tévedt, amilyeneken korábban még sosem járhattunk. Az első kötetből, az Északi fényből megismert arany iránytű (aletiométer), jegesmacik és cuki kislány mind-mind helyet kaptak egy kétezerhetes, sajnálatos módon igencsak nagyot bukó mozis adaptációban. De ugyan ki emlékszik a titokzatos késre, vagy a borostyán látcsőre - hogy csak a trilógiát alkotó folytatások címeit idézzem?
A kérdés költői. A második kötet történéseit még sohasem láthattuk sem gyöngyvásznon, sem képernyőn. Így aztán, az első évad minősége alapján dupla akkora reménnyel vártam a folytatást. Ott ugyanis, ahogyan vonatkozó írásunkban már kifejtettük, alaposan meglátszódott a készítők alázata az eredeti alapanyaggal szemben, illetve a törekvés, hogy a nézőiket végig felnőttként kezeljék. A nézőket, akik ugyan mesére ültek be, amikor ezt a sorozatot választották, de olyan mesére, ami valójában felnőtteknek készült. Azok viszont, akik nem olvasták a könyveket, aligha tudnak arról, hogy a második kötet zsúfolva van megrázó eseményekkel, a harmadik pedig a misztikus mindfuck-faktort pörgeti a csúcsra: tehát a mese egészen izgalmas irányokba fejlődik majd, de érzelmileg is egyre megterhelőbb események veszik kezdetüket. Mi, a könyvolvasók szűkebb tábora pedig joggal várjuk majd el a készítőktől, hogy eltalálják a megfelelő taktusokat és hangnemeket...
Nos, jelentem: a harmadikra nézve érthető okokból egyenlőre nem nyilatkozhatok, a második szezon nyitánya azonban annyira kerekre sikeredett, s annyira látszott rajta, hogy a készítők továbbra is biztos kézzel igazgatják birodalmukat, hogy az egészen meggyőzőnek éreztem a jövőre nézve. Míg az első etapban a kellőképpen részletgazdag világábrázoláson túl is kicsit pörgősebb tempót kaptunk az eredeti könyvnél (ráadásul már a következőből is emeltek be kulcsfontosságú részleteket), addig a három közül messze legvékonyabb második kötet feldolgozása érezhetően kicsit ráérősebbre sikeredett. A regényhez képest, amely ebben a folytatásában gyorsuló tempóban robogott át történéseken és karaktereken, itt többet tudunk majd időzni ezeknél a vonatkozásoknál. Ez egyáltalán nem baj. A második évad az elsőnél lényegesen intenzívebb érzelmi hullámvasutat tartogathat, úgyhogy nem fog megártani, ha kicsit komótosabban vezetik fel számunkra az eseményeket...
Hogy mit láttunk és mire számíthatunk a dupla szezonnyitó alapján, azt a jól megszokott fotóesszé műfaját segítségül hívva, egy híján húsz képben fogom kifejteni - arra meg már nem is törekszem, hogy mindezt spoilerek nélkül tegyem. Ez már nem alapfokú képzés, hanem középfokú faktos anyag...
Welcome to Cittàgazze. Mivel az epizód során sem helységnévtáblát nem látunk, sem a titokzatos város nevét nem emlegetik minden második mondatban, gondoltam megemlítem, hogy Lyra (Dafne Keen), miután átlép a dimenziókapun, ehhez a városhoz jut el. Cittàgazze, amelyet a könyvben City of Magpies néven is emlegetnek (akinek jó a hallása, az kiszúrja a szarkahangokat a második évados opening alatt) az eddigiekhez képest egészen másmilyen tónusokkal telepingált hely. A sorozattól persze nem várhatom el, hogy reprodukálja pontosan ugyanazt az élményt, amelyet a könyvben is megtapasztaltam: lenyűgöző volt olvasni az elnéptelenedett mediterrán-hangulatú városról (ahol a hideg észak után mindent a meleg színek uralnak), és ahol csak a gyerekek maradtak életben, mivel a titokzatos spectre nevű lények minden felnőttet - hát, finoman szólva, kicsináltak. A spectre kinézetre egy leginkább a dementorokra emlékeztető entitás, esetleg a Lost füstszörnye juthat még eszünkbe róla, ami most még nem értjük, milyen anomália szülöttje (de ha kiderül, nagyot fogunk nézni). Mindez persze csak menet közben derül ki - itt, az évadnyitó elején Lyra még csak áll, és úgy bámulja a várost, mint a borjú az újkaput. Az a kis mitugrász ott mellette a Pentalaimon nevű daimónja - már az első évadban is mindvégig jelen volt (hiszen, mint tudjuk, daimón és ember kapcsolata szent és megbonthatatlan), de a másodikban valahogy mintha még többször látnánk. Veszélyesebb jószág, mint amilyennek tűnik...
Ne b*szakodj, mert rád küldöm a lélekállatomat! - Azért jó dolog egy ilyen daimón, ha kéznél van időnként. Pentalaimon simán át tud változni például red bear cat-té, vagy szarkává, de akár ilyen kis erős fogazatú izévé is, ami azért, ha rád vicsorít, általában illik összesz*rni magad. Lyra itt már ismerkedik a Cittàgazze-i viszonyokkal - éppen pár kölyköt fenyít be, akik egy macskát kínoznak. A kölykök elég unszimpik - nem is raktam be róluk képet. Pentalaimon viszont cukin fenyít. Bár az én macskáim lennének ilyen hatékonyak. (Lehet, kutyát kellene tartanom - bár az társasházban nem a legpraktikusabb. Na mindegy...)
Ülésezik a központi bizottság. A Magisztérium felső vezetősége teljes flottájával a dimenziókapu környékén pecózik az új évad kezdetén, léghajókon és tengeralatjárókon vizslatva a szokatlan jelenséget. A nekünk háttal ülő főtisztelendő szupereminenciás úr hamarosan énekes halottként végzi. Ahogyan a Roland Emmerich katasztrófafilmekben is mindig azok múlnak ki először, akik szkeptikusak a katasztrófa bekövetkeztével / ufótámadással / szupergyorsan előretörő megajégkorszakkal kapcsolatban - a szupereminenciás is kételkedik abban a rohadt nagy fénycsíkban, ami a szeme láttára ott tündököl az égen. Aki ezen a szinten tart a realitások érzékelésének terén, az valóban megérdemli, hogy elkaszálják, mint egy közepesen unalmas sitcom-ot... - Figyelemreméltó viszont a középen álló Hugh MacPhail atya karaktere, akit a szinte teljesen ismeretlen Will Keen alakít. Hátborzongató prezentáció: mintha az élő dühöt és gyűlöletet látnám megtestesülni benne, ami normál esetben tökéletesen kontrolállt és szinten tartott indulatként jelentkezik. A figurában ugyanakkor megvan a saját szalamandra-daimónjának racionális és óvatos szemlélete is.
Valami bűzlik Dániában. Mrs. Coulter (Ruth Wilson) tipikusan úgy játszik MacPhail atyán, mint egy hangszeren. Aljas egy némber: ha lehet, ebben az évadban még gonoszabb, mint amilyen az előzőben volt. Már az első epizódban is tanúi lehettünk annak, ahogy egy boszorkányt megkínoz és megfoszt a hatalmától. És, amilyen démoni pofákat vág a továbbiakban, csakis rosszabb folytatásban reménykedhetünk...
A Magisztérium logója menő. - Csak. Menő...
Volkshalle. A nürnbergi pártnapok-mém mindig is népszerű lesz, ha a rosszfiúk hatalmi önreprezentációjának ábrázolásáról van szó. Itt is megkapjuk a magunk Volkshalle-ját, ahol a megmurdelt szupereminenciás úr helyébe lépő MacPhail-t ünneplik a magisztérium felesküdött szolgái. Az ábrázolás természetesen némiképp továbbra is sematikus: de nem győzöm hangsúlyozni, hogy meséről van szó. A Gyűrűk Urában sem akadunk ki Szarumán katonai díszszemléjén a Helm-szurdokbeli csata előtt...
Idegen a boszorkányok földjén. Mármint Lee Scoresby (Lin-Manuel Miranda) (hogy egy újabb westernfilmes utalással élhessek). Az aeronauta az új évad első részében a boszorkányok szigete felé veszi az irányt, hogy figyelmeztesse őket a rájuk leselkedő komoly veszélyre, amit a Magisztérium ellenük tervezett támadása jelent. A Serafina Pekkalát alakító Ruta Gedmintas arcán az aggodalom a lehető legőszintébb. Durva idők jönnek, és ezt a boszorkányok tudják a legjobban, akiknél sok egyéb szaktudás mellett a felsőfokú jövővizslatás szakvizsga is alapfokú követelmény...
Napalmot! Napalmot a bestiáknak! - Azt hiszem, ez egy nagyon rossz nap volt a boszorkányok szigetén. A MacPhail vezette új, hardcore-Magisztérium fogta magát, és a körülményekhez igazodva felülírta saját korábbi törvényeinek módosítását, végül pedig megállapította, hogy milyen ügyes is volt, hogy mindezt sikerült végreahjtania (vajon honnan olyan ismerős ez?), majd felismerve a konzekvenciákat bátrat lépett és szent háborút hirdetett a boszorkányok ellen. Az eredmény a képen látható...
Lyra és WIll. A pillanattal, amire olyan régóta vártunk, a sorozat nem sokat késlekedett: az évadnyitóban tíz percen belül összetalálkozott a történet két főhőse. Érdekes páros lesz, az biztos. Míg Lyra, akárhonnan nézzük, még igencsak kislány, addig Will a maga koravén fizimiskájával már elmenne tizenhétnek is. Persze a regény szerint is idősebb valamivel, de ott valamiért nem tűnt ennyire komolynak az eltérés. Tovább árnyalja az összképet, hogy Dafne Keen már most jobb színész, mint a Amir Wilson (pedig kettejük közül utóbbi a "korosabb"): érezhetően nincsenek egy súlycsoportban. Ráadásul a történet jelen állása szerint Lyra-ról már idestova mindenhol suttogják, hogy nem akármilyen dolgokra van kiválasztva, míg Will - hát, akárhonnan nézzük, egyenlőre csupán egy kölyök, akit a saját világában gyilkosságért köröz a rendőrség. Szeretjük, meg minden, de Lyra storyline-ja egy kicsikét érdekesebb: hiszen az ő viselt dolgain világok sorsának alakulása is múlhat. Will, meg hát - ehhez képest egyelőre még supporter-nek is vékonydongájú...
Will és egy spectre. Az emlegetett entitás csak felnőtteket vadászik le, Will pedig már majdnem felnőtt. Para. Vagyishogy: para?
Hahaha, Lyra vicces fejet vág! - Különben határozottan tudom értékelni azt, hogy az évad elejére próbáltak becsempészni az új helyszín meleg színei mellé egy kis humort is. Az előző évad záró epizódjai azért rendesen meg voltak pakolva mindfuck-kal, meg érzelmi megrázkódtatással, úgyhogy egyáltalán nem jelent gondot, hogy nem indítottak olyan nyomasztóan, mint ahogyan egyébként maga a második könyv. Itt is éppen rendesen pakoltak tüzifát a humorfaktor alá: Lyra megfelelő öltözéket keres ahhoz, hogy Will-el együtt átkelhessen a mi világunkba. Hát, hogy mennyire rína ki ezzel a kalappal a kortárs oxfordi utcaképből, azt inkább ne firtassuk...
Oxford, 2019. Ahol Lyra világában a Jordan-kollégium állt, ott Will világában építési terület van. Tetszik, hogy a sorozatbéli világok között néhol egészen kicsi az eltérés, máshol viszont látványosak a különbségek. Tetszik, hogy igyekeztek ebben a tekintetben következetesek lenni a készítők. És tetszik, hogy hagytak elegendő időt arra, hogy Lyra rácsodálkozhasson a mi világunkra... - Jó volt ez így.
Ez a csávó nem szimpi. Ariyon Bacare érdekes választás volt Carlo Boreal, a mi világunk és Lyra világa között ingázó magisztériumi tisztviselő szerepére. Erős színészi alakítást hoz, amivel könnyedén megfogalmazza a karakter kettősségét: sosem tudja az ember, mire számítson tőle. Nemcsak kétarcú színész, brutálisan jó a mimikában. Ahogyan Lyra-t megkörnyékezi, annak pedig van valami kifejezetten pedofil bája... - Ájj... - Na, ez tényleg para.
A sorozat ereje. A könyvben az egyik olyan karakter, akiből talán fájóan keveset kapunk, pedig kicsit több figyelmet érdemelne, az a Lyra világabeli Port, az entitásokat körbefogó furcsa izét a mi világunk oxfordi fakultásán kutató Mary Malone. Ami ugyanis Lyra világában a Por, az a mi világunkban sötét anyagként ismeretes. Lyrát az aletiométer vezeti el a nőhöz, akivel, ha kicsit nehezen is, de megérteti a küldetése fontosságát, miközben a két karakterrel együtt jövünk rá, szépen lassan, az úr sötét anyagai cím értelmére... - Az évad második részének nagy boom-ja lenyűgözi a gyanútlan és a könyvekben járatlan nézőt. A His Dark Materials a párhuzamos dimenziók létezésének felismerésétől kezdve már nemcsak fantasy, hanem sci-fi is. De a sötét anyag tematikájának invenciózus beemelésével egyenesen hardcore sci-fi-vé lép elő. Lyra kiválasztottságához tehát nemcsak fantasy-szintű megalapozást kapunk, hanem konkrétan science-fiction tematikájút is. A kislány ugyanis valamilyen megmagyarázhatatlan okból úgy táncoltatja a sötét anyagot, mint valamirevaló spiritiszta az asztalokat. Mary Malone (Simone Kirby) is csak néz ki a fejéből...
Sötétanyaggenerátor. Vagy mifene. Elég jól néz ki ez a cucc, az opening-be is berakták. Nem tudom, mennyire alapul valóságos kutatásokon, de a készítők lelkiismeretessége alapján nem volnék meglepve, ha lenne mögötte némi tudományos háttér is. Mary Malone Lyra képességeit teszteli ezzel az eszközzel, amelyek, hát - mi tagadás - eléggé meggyőzőnek bizonyulnak...
Dharma Initiative. Lyra a sötét anyag alakzatait különféle ábrákba rendezi: éppen olyanokba, amilyenek az aletiométeren is vannak. Egy univerzális nyelven szólnak, a szimbólumok nyelvén, amelyek akár a világokat egymástól elválasztó kommunikációs akadályokat is könnyedén átívelik. Ez a metódus Vlleneuve Érkezés-ét, esetleg Robert Zemeckis-től a Kapcsolatot juttatja eszünkbe, és azt a kifinomult folyamatot, ahogyan megtörténik a kapcsolatfelvétel az idegenek és az emberiség közt. Itt azonban különböző párhuzamos univerzumokból érkezett ember és ember közötti a kapcsolatfelvétel tanúi lehetünk, ami hihetetlenül mélyről jövő és magával ragadó, nem csupán Sliders-es szintű kúlság... - Ez az a pillanat, ahol a magamfajta néző tényleg lenyűgözve bámul maga elé: Pulmann koncepciója, amelynek egyszerre ad fantasy és sci-fi megalapozást, ráadásul elképesztő érzelmi töltetet, meggyőző és eredeti, a sorozat invenciózussága megragadó, az pedig, ahogyan a kettő egyesül: egészen kivételes elegyet eredményez. Ez a történet egyszerűen remek. És, hála a sorozat ügyesen szerkesztett voltának, egyre jobb. Ha ezt ezek után még van képük elrontani... - Hát én megeszem a sombrero-mat...
Papásmamás. Az epizód végére kiderül, hogy valamiért az aletiométer számára is fontos, hogy Lyra segítsen WIllnek megkeresni az apját. Ha ez nem is alapozza meg igazán Will jelenlétének fontosságát, legalább kezdi megmutatni, hogy a figurának igenis jelentősége lesz a későbbi történések tekintetében. Ha valamit fel lehet róni a sorozatnak, az WIll túl korai szerepeltetése. Már az első évadban részeken keresztül követhettük a drámáját anélkül, hogy, amennyiben nem olvastuk a könyvet, bármit is értettünk volna a szerepéből, vagy a jelentőségéből, és még mindig nem teljesen tiszta, mi az oka a furcsa összetartozásuknak Lyrával. De legalább kezd tisztulni a köd. Most már nagyon időszerű lenne végre behajítani azt a bizonyos kést közéjük, ami a második könyv címét is szolgáltatta...
Majd azt hittétek, hogy nem fogom befejezni egy imádkozós MacPhail atya-képpel a cikket, mi? De, simán képes vagyok ilyesmire. A széria első két részének ő az egyik jelképes főszereplője. A Magisztérium céljai, amelyek egyre világosabbak, az ő törekvéseiben öltenek testet. És az ő gátlástalanságában, ami által a kihívásokkal szembefeszül. Nem lennék az ellenségei helyében. - Para...
Szöllő
