Öt év hosszú idő.
Belefér pár váltás: munkahelyben (már akinek jutott), párkapcsolatban (már akinek jutott), lakhelyben (már akinek jutott). Nekem meg mindegyikből kijutott.
Nézem az akkori fotóimat, és egy életunt kisfiú köszön vissza róluk. Azóta életunt nagyfiúvá váltam: a borostából szakáll lett.
Az unalom nem változott: most éppen a karantént unom.
Csöndben jövök kifelé egy szerencsémre aránylag enyhe lefolyású koronavírus-fertőzésből és közben van időm elmélázni a tűnt időkön (s nőkön). Meg az egykori projekteken. Ilyenekből azért krisztusi korra összegyűjt párat az ember: én sem szégyenkezhetem…
*
A Borostaszerint egy ilyen (egykori) projekt volt: a jelentősebbek közül való. Egészen pontosan hét éve már annak, hogy megírtam az első posztomat ezen az oldalon. És öt éve, hogy megírtam az utolsót.
Akkorra már annyi időt és energiát raktam bele, amennyit csak bírtam. Őrületes erőforrásokat vontam el minden más területről, hogy csak az oldalnak tudjak élni – és szerkesztettem azokat a bizonyos videókat, amelyeket amúgy kegyetlen meló volt megvágni. Pláne, egy olyan őrületesen kis tárhellyel rendelkező gépen, mint amivel akkor bírtam (ma már le sem merem írni, hány gigával bűvészkedtem).
Pedig akkor már nem is adtam a videóknál alább. S aztán sűrű idők is voltak: az egyetemet gyúrtam a blogírás mellett, s talán utoljára voltam igazán „munka nélküli”. Fél évre rá már recepciósként próbáltam nem megcsúszni az elém hajigált banánhéjakon (a főnök kukacos volt, a vendégek fárasztóak), egy évre rá pedig már azt a munkahelyet is megtaláltam, ahol ma is dolgozom.
Megtaláltam a helyemet: de azóta sem szűntem meg keresőnek lenni. Mégiscsak mostanában jöttem rá, hogy a Borostaszerint annak idején mennyire jó támpont volt…
*
Nagyon nehéz elmondani, mi is volt a Borostaszerint annak idején: identitást adott, egy olyan időszakban, amikor a férfi igen csak jelentős erőpróbák előtt áll: a késő húszas éveim utolsó harmadában. Filmek és sorozatok iránti kötődésem mellett sok mindennek hangot adhattam itt: s nem állítom, hogy nem estem bele szokásos hibámba, s nem voltam egy kicsit túlságosan sűrű és bőbeszédű.
De mindig őszinte voltam, és ez nagyon fontos.
Mindig elmondtam, mit érzek egy-egy alkotás, vagy téma kapcsán, és hogyan látom, hallom, érzékelem épp aktuálisan a világot. Mint minden huszonévesnek, nekem is volt véleményem és nem fogtam vissza magam. Kicsit lúzer voltam: kicsit idealista: kicsit sokat markoltam és keveset fogtam.
Azt hiszem, mára már egy kicsit kevesebbel is beérem: de azt jól megmarkolom és soha nem engedem el…
*
A krisztusi kor csakugyan megfontoltabbá tesz, de azzal talán még sem hízelegnék magamnak, hogy bölcsebb lettem. Az arcomba azért beledolgozták magukat a tapasztalatok, ismeretek, találkozások és elválások.
Óvatosabb vagyok: kevesebbet akarok elmondani és többet hallgatok. Ezt neveztem megfontoltságnak. De nem mondanám bölcsességnek.
És azt sem mondanám, hogy mást gondolok, mint amit akkor gondoltam, amikor szinte egyik napról a másikra, minden magyarázat nélkül félbehagytam a Borostaszerintet. Akkoriban, mikor a Trónok harca 5. évada volt a sláger, és nem is sejtettük, hová fog fajulni még az a történet. S épp, hogy csak bontogatta a szárnyait az azóta már befejeződött Gotham. És azt hittük, hogy a Big Bang Theory sosem fog véget érni.
Most, kétezerhúszban már a Denis Villeneuve-féle Dűnét várjuk, a Raised by Wolves-ot nézzük, és generációs alapfilmnek gyaníthatóan legtöbben a tavalyi Jokert gondoljuk. Komorabb lett a világ, mint ahogyan ezeknek az alapvetéseknek is komorabb az alaptónusa. Nincs min csodálkozni: megjelent a koronavírus, s így tíz év után egyből mindenki lecsapott Sodeberg nyomasztóan hihető Fertőzésére, mint elfelejtett alapfilmre.
Aztán meg öt perc után gyorsan hátrahőköltek, hogy bárcsak ne tették volna…
*
Álmodozni jó: a valóság szívás. De mi itt vagyunk, hogy megteremtsük az egyensúlyt a kettő között.
Újra beizzítjuk a porral lepett hajtóműveket, felbőgetjük a pöfögős motorokat és felpörgetjük a tempót. Kicsit sárgábban, kicsit savanyúbban: de a Borostaszerint visszatért.
Meglátjuk, ezúttal meddig visz az a lendület…
(A képek (az első (Ragyogás) kivételével) az elmúlt évek legjobb filmjeiből és sorozataiból valók - vagy azok közül, amelyeket az elmúlt öt évben láttam először, és igazán nagy hatást tettek rám. Sorrendben ezek a következők: In Brugges, Man in the High Castle, His Dark Materials, The Young Pope, The Last Kingdom, Ruben Brandt, Csernobil, Fábri Zoltán: Requiem, Babylon Berlin. Azon igyekszem, hogy előbb-utóbb mindegyikről írjak valamit...)
Szöllő
