Számunkra ez volt az egyik legjelentősebb közös pont a 87. Oscar-gálán a legjobb színésznő díját magabiztosan elhozó Julian Moore mozija, az amúgy a héten nálunk is bemutatott Steel Alice, és a legkiválóbb idegennyelvű film díját immár teljes joggal magáénak mondó 2013-as lengyel Ida között. 

Persze azért még akad egy-kettő. 

Például, hogy mindkettő nagyban épít a balladisztikus szerkezet lehetőségeire - igaz, utóbbi jobban él velük és gazdagabban is tudja kiaknázni őket, míg előbbi helyenként inkább problematikus hézagokat teremt vele a cselekményben, mint, hogy a történetet lendítené előre általa. 

A tovább mögött kifejtem, mire gondolok - nagyban mellőzve a spoilereket. 

Sikeresen belőtték az Akadémia ízlését... (Steel Alice)

Persze gyaníthatóan nem ez volt a fő célja a Wash Westmoreland - Richard Glatzer rendezőpárosnak, amikor filmre vitték Lisa Genova könyvét egy ötvenes évei elején a korai Arzheimer-kórral szembesülni kénytelen nőről. Az immár harmadik közös moziját szállító duó szeme előtt azonban titkon bizonyára ott lebeghetett a szobrocska elnyerésének lehetősége. Hiszen a főszerepet a nagyszerű Julian Moore-ra osztották, s a "Still Alice brand"-et egyébként is olyan nagy nevekkel támogatták meg, mint Alec Baldwiné, vagy (kéretik nem nevetni!) Kristen Stewart-é. 

Első közös munkájuk, a 2006-os Quinceanera még kisköltségvetésű produkció volt az LA-i melegek és mexikóiak világának furcsa keresztezésével - a másodikkal, a 2011-es The Last of Robin Hood-dal viszont már a szereposztás tekintetében is biztosra mehettek, hiszen az idős Errol Flynn-ről szóló produkció főszerepére a nagy Kevin Kline-t sikerült megszerezniük. De Susan Sarandon vagy Dakota Fanning leigazolása sem kevésbé jelentékeny eredmény a meleg szubkultúrában egyébként felettébb járatos (lévén, hogy ők maguk is azok) direktorok részéről - WW már a Glatzerrel való "összeállása" előtt is jónéhány ilyen tematikájú mozit adott ki a keze közül. 

Nos, már az említett 2011-es opusz is (a halálához közeledő "nőfaló színészlegenda" történetén keresztül) az elmúlás tematikáját boncolgatta - a Still Alice azonban végképp mindent ennek rendel alá. Teheti, hiszen, mint már említettem, címszereplője azzal a ritka jelenséggel kénytelen szembesülni, hogy, dacára annak, hogy szellemi képeségei csúcsán van, szerető és gondoskodó családi légkör veszi körül, és még egyáltalán nem kell számolnia az öregedés elkerülhetetlen következményivel - korai Arzheimert diagnosztizálnak nála...

Genova, a film alapjául szolgáló könyv szerzője és a forgatókönyv társszerzője amúgy biopszichológiával és idegtudománnyal foglalkozik, így meg sem fordulna a fejemben kételkedni abban, hogy az itt megjelenített magatartásformák - ahogy a család a fejleményeket fogadja, és ahogy maga Alice is reagál - közel állnak a valóságban tapasztalhatókhoz. Abban sem mernék kételkedni, hogy a betegség lefolyására és jellegzetességeire vonatkozók meglehetősen helytállóak lehetnek...

A mozi még sem tud mindenben felnőni ehhez az igényességhez. Szerkezetét tekintve például megmarad ömlesztett nyersanyagnak. Nincsenek elkülöníthető részei - nincs szimbolikus kezdő és végpontja, s a betegség szakaszai sem tagolják a cselekményt. Ez részben pont annak a balladisztikus ábrázolásmódnak köszönhető, amelyet a bevezetőben már említettem, s amelynek kétségtelenül vannak előnyei és erényei is. 

Ahogy és amennyiben a főkarakterrre vonatkoztathatók - a mellékkarakterek, akik a családtagok is egyben, ugyanis nagyban elsikkadnak a filmben, egyfajta támogató, szerető, de személytelen masszaként körülfolyva Alice-t. Az Alec Baldwin megszemélyesítette férj torzóban maradt figurájának és kettejük igencsak kidolgozatlan közös drámájának csak úgy nem jut elég tér, mint ahogyan a Kate Bothworth alakította idősebbik lány, s a fiú (akinek amúgy Hunter Parrish bújt a bőrébe) szinte végig diszkréten megmarad a háttérben (nem is beszélve a férjekről és feleségekről). 

Pedig a filmben vagy három nagy családi happening is van, ahol egy kicsit megismerkedhetnénk velük (a Keresztapa óta tudjuk, hogy az ilyesmire nem kell okvetlenül sok időt szánni) - de úgy tűnik, ez valamiért nem szerepelt az alkotók céljai között. 

Igazán csak a Kirsten Stewart-féle kisebbik lány történetébe nyerünk némi bepillantást... - S itt kialakul valamiféle konfliktus is - csak épp meglehetősen erőtlen és vérszegény marad (kivéve talán a zárójelenetet). A szinte minden szerepében bosszantóan passzív-agresszív, illetve sértettséget tükröző gesztikulálással és arcjátékkal operáló (fenéket operáló - hiszen éppen az a lényeg, hogy nem ura ezeknek!) KS, aki a Twillight óta inkább változott, mint fejlődött (egyre izmosabb és egyre mélyebb a hangja), képtelen Moore méltó partnere lenni...

Mert amúgy nem is lehet kérdéses: a Still Alice minden kétséget kizáróan az ő jutalomjátéka. Nem véletlenül nyerte el éppen ezért a filmért az Oscart - még ha az egyértelműen az eddigi munkásságának járt is, és nem célzottan ennek az alkotásnak. Félelmetes belső erővel és elképesztően mély átéléssel jeleníti meg ennek a kétségbeejtő állapottal dacolni kénytelen, hallatlanul érzékeny és intelligens nőnek a küzdelmét a betegség démonával. Egy olyan betegségével, amellyel amúgy is szinte képtelenségnek tűnik együttélni - de egy ennyire nagy tudású és széles látókörű embernek (aki fő művét éppen a szavak tanulásának folyamatáról írta) óriási szenvedést jelent. 

Moore tulajdonképpen annyi mozi révén elnyerhette volna már az aranyszobrocskát, hogy az tényleg kisebbfajta őrület. Számos invenciózus és remek prezentációval nyűgözhette már le a közönséget - de kétségtelen, hogy az itt nyújtott valóban a kiemelkedőbbek közé tartozik. Kár, hogy a direktorpáros dolgozata korántsem tud felnőni ehhez a teljesítményhez, s végképp nem az életműhöz... 

Ezen az alakításon túl ugyanis: ha nem volna mögötte annyi háttérmunka a betegség jellegzetességeinek tanulmányozása terén és az ebben a tekintetben kétségbe vonhatatlan igényesség nem hitelesítené a forgatókönyv amúgy méltánylandó törekvéseit, bizony egy erősen b-kategóriás anyaggal állnánk szemben...

A szép, harmonikus zene és a téma komorságát ellensúlyozó világos, színpompás képek dacára ugyanis ez a film egyáltalán nincs "összerakva". Nincs váza, nincs strukúrája - épp ezért nincs igazi kifutása sem. Egy idő után pontosan tudjuk, mifelé fog haladni a cselekmény, s bármennyire is rettegünk tőle, rendkívüli meglepetésekre már nem számíthatunk.

Az események egyetlen valódi téjte így egy idő után pusztán arra redukálódik, hogy Moore alakítása végig tudja-e vinni azt a minőséget, amelyet az elején ígér és amelyet a díj volna hívatott szimbolizálni. És, meg kell, hogy mondjuk: a dolog ekkor már egy pillanatig sem lehet kérdéses. 

Meg kell jegyeznünk emellett viszont azt is, hogy ez a mozi ügyesen és rettentően imponálóan kerüli az érzelgősséget - KS alakításának hibái dacára még az utolsó jelenetben is megőriz bizonyos rendkívüli értékű szenvtelenséget és tárgyilagosságot a témával szemben. Ahogy Alice is, amíg csak teheti, szellemes és bölcs humorral igyekszik szembenézni a kórral... 

Amíg teheti...

Sikeresen belőtte az ízlésemet... (Ida)

Az Ida gyakorlatilag hibátlan film.

Számomra legalábbis az.

Nincs benne hézag vagy fölösleges kérdőjel, ami pedig a legfontosabb: tökéletes ízléssel lett megkomponálva.

Bárki mondja, hogy kicsit is feszesebbre kellett volna vágni: ne higyjetek neki!

Mert bár kétségtelen tény, hogy tele van nagy hallgatásokkal és sokszor még mimikájukat tekintve is néma arcokról készült közelikkel, de ezeket mindig pont annyi ideig láthatjuk, ameddig az szükséges. Egyáltalán: minden mozzanat pont annyi időt vesz igénybe, amennyire szükség van ahhoz, hogy megértsük/átéljük/átérezzük... 

Nem állítom, hogy Pawel Pawlikowski műremeke a 10/10-es tökéletesség birodalmának boldog lakója!

Azt viszont igen, hogy elképesztően ügyesen össze van rakva. Minden pillanata rettenetesen ki van találva - ugyanakkor sem izzadtságszag, sem sterilitás nem érezhető rajta. Annak ellenére sem, hogy szerzőnk felettébb kedveli az esztétizálást, a mívesen fényképezett szocialista enteriőröket és a sáros lengyel vidék komorságát árasztó külső felvételeket. (Aki Kaurismakitól kezdve Kocsis Ágnes Friss levegőjén át egész sor utánérzést sorolhatnánk elő e képek láttán...)

Mindezt pedig a legszebb fekete-fehérben, amit csak el lehet képzelni... 

PP egyébként Londonban él és eddig csupa olyan mozit adott ki a keze közül, amelyekhez többnyire angol (esetleg amerikai vagy francia) csepűrágók adták a nevüket. A 2004-es Helen Cross-adaptáción, a Szerelmem nyarán kívül olyan opuszok dícsérik a munkáját, amelyek a Nyugat-Európa nagyvárosaiban új életet kezdő és szerencsét próbáló figurákról szólnak. A 2001-es Az utolsó menedék egy orosz anya és kisfia angliai kálváriáját mutatja be, reptéren és menekülttáboron keresztül - a 2011-es Titkok Párizsban pedig egy Amerikából a "fény városába" vetődő idegen törénetét mondja el, Ethan Hawke főszereplésével. 

Bár ezek a mozik több nemzetközi elismerés okát szolgáltatták, de stílusukban, hangulatukban vagy látványvilágukban a legkevésbé sem emlékeztetnek alkotójuk első igazi lengyel tematikájú dolgozatára - vagyis a jelen alkotásra. Az Ida vizualitásában és az eszköztelen, kevés szóval és sok non-verbális kommunikációs tényezővel dolgozó színészi játék okán a már emlegetett Kaurismaki-féle vonulat örökösének mondhatja magát.

Ugyanakkor számos elegáns visszautalást tartalmaz a hatvanas évek modernista filmstílusára, s így elsősorban is a legnagyobb lengyel rendezők Andzrej Wajda, Krzysztof Kieslowski vagy Jerzy Skolimowski munkáira, akik amúgy is nagyon erősen hatottak PP-re. Az egyik legjellemzőbb, ahogy a közelikkel levágja az arcok egy részletét, egészét vagy a színészeknek csak az alsó testét mutatja, akár súlyos drámai szituációkban is. (Sőt, ami azt illeti, éppen akkor...)

Dacára a felsorolt stíluseszközöknek az Ida ugyanis bővelkedik drámaiságban és sodró erejű érzelmekben. 

Címszereplője egy novícia, azaz egy kolostorban élő, felszentelésére váró, leendő apáca. A 60-as évek elejének Lengyelországában vagyunk - a Rákosiéhoz hasonló kőkemény sztálinista idők már elmúltak, de a szocializmus korántsem mondható barátságosnak vagy élhetőnek. Rendszeres jelenség a hiány, a boltban néha a legszükségesebb termékekhez hozzájutni sem egyszerű feladat (az egyik jelenetben egy anyagilag jól prosperáló főszereplőnk konkrétan cukorral megszórt zsíroskenyeret eszik), és mindenkinek nagyon oda kell figyelnie arra, hogy hová lép és mit csinál, nehogy megsértse a hatalom köreit. 

Olcsó viszont a cigaretta, az ital, és a testi szerelemért még csak fizetni sem kell. Ezt használja ki a címszereplő meglehetően önpusztító életmódot folytató nénikéje, akihez néhány nappal felszentelése előtt küldi el a rendház főnökasszonya. Talán éppen azért, hogy megtapasztalja: mire is mond majd nemet, ha örökké elköteleződik Krisztussal kötött jegyességében. Wanda, az említett rokon (az egyetlen) rövid időn belül három sokkoló információval is szolgál számára: 1. zsidó származású, 2. szüleit a második világháború idején meggyilkolták, 3. ő maga viszont foglalkozására nézve népbíró (a hírhedt "vörös Wanda"), és ebben a minőségében a sztálinista terror idején elég sok kemény koncepciós ítéletet hozott a "nép ellenségei" ellen. 

Idával viszont valami sorsfordító változás lép be az életébe. Érkezése megerősíti régi elhatározásában: meg kell keresni azokat, akik a lány szüleit bújtatták, és meg kell tudnia, hogy hová lettek eltemetve. Ezért hát útra kelnek egy Warszawá-val (a lengyel Moszkvics), hogy e sötét titkok nyomába eredjenek... 

Ida nagyon fiatal. Nem beszél sokat, de ha megszólal - általában kemény és őszinte hit sugárzik a hangjából. Wanda tulajdonképpen már középkorú. Sokat beszél (bár nemigen fecseg), sokat iszik és minden éjszakáját egy újabb férfi "felhajtásával" tölti. 

Ida tiszta lap, amire még nem írtak semmit, még bárki lehet és bármit megtehet - Wanda élete szénfekete könyv, tele olyan mérgező titkokkal és bűnökkel, amelyeket okkal akar elfelejteni.

Ida kora ellenére is passzív és mozdulatlan - Wanda az ő korában megszokotthoz képest aktív és örökmozgó. (Vö.: a germán eredetű Ida jelentése: tevékeny, serény - a lengyel Wandáé pedig: vad nő...)

Ez a kezdeti állapot annyiban változik, hogy a történet során: 

Ida megmutatja Wandának Istent - Wanda pedig megmutatja Idának a Világot... 

S közben felváltva szól a Bach és John Coltrane - Wanda története közben az előbbi, Ida története közben az utóbbi...

A film tele van ilyen, a kínai yīnyáng szimbólumát idéző szimmetriákkal - s maga a fekete-fehér képi világ is mintha a két főkarakternek ezekre az egymást kiegészítő alapvonásaira igyekezne leredukálni a színskálát. Persze a kettő között nincsenek egyértelmű határvonalak: szürkébe oldódik és elmosódik minden markáns kontúr... 

PP itt is, mint mindenben, igazi stílusművésznek mutatja magát, legalább olyan kiegyenlített viszonyt teremtve a zsáner- és a szerzői film jellegzetességei között, mint ahogy a két főkarakter jellemzői és sajátságai között egyensúlyoz...

A színészek pedig remekül jelenítik meg ezeket a jellemzőket és sajátságokat, nagyon erős intuitív érzékkel reprodukálva a szerzői szándékot. 

Ez a profizmus annál is érdekesebb, mert a címszereplőt alakító Agata Trzebuchowskának ez az első filmje. Értsd: egyetlen más mozgóképben sem játszott eddig. Mégis olyan hibátlan beleéléssel és cseppet sem a kezdőket jellemző magabiztossággal teszi magáévá az alakítást, ami egészen lenyűgöző. (Talán kicsit önmagát is játssza el, ki tudja?) Az egyik legemlékezetesebb benne kétségkívül az, ahogy az egyszerű és csöndes, mély és meditatív lelki átélést érzékelteti, ami a kolostori élet mindennapjait a maguk teljességében hatja át. 

A vele szemben "vérprofi" Agata Kulesza, aki rengeteg televíziós produkcióban, sorozatban és mozifilmben kamatoztathatta a képességeit, épp ezért már kevésbé meglepő, de azért még ugyanúgy méltánylandó hozzáértéssel formálja meg Wanda karakterét, meglehetősen sötéten vibráló atmoszférát árasztva maga körül, ahogy japán köpenyében végigsiet a kor legutolsó divatja szerint berendezett lakása teremnek is beillő szobáin, vagy egy átmulatott éjszakát követően részegen beledől az ágyba, egy átdohányzott, rekedtes hangon az éterbe bocsátott "c'est la vie"-val kommentálva az egészet...

Fantasztikus dolog látni, ahogy e köré a két mágneses pólus köré minden odarendeződik és olyan tökéletes alakzatot formál, amilyet emberi kéz szinte nem is, csak a természet képes létrehozni...

Jótékony és termékeny őserők formálták ezt a filmet, amely számomra az utóbbi idők egyik legerősebb élményét hozta.

Talán a (véletlenül!) szintén Oscar-t nyert Whiplash gyakorolt rám utoljára ilyen erős szuggesztív hatást, de megkockáztatom, hogy az Ida finom, és kicsit a korabeli filmekre is emlékeztető lírai realizmusa még nagyobbat és erősebbet is ütött.

...

Ezt az utazást sosem fogom elfelejteni...

Szöllő