Két hosszú írással melegítettem be az egy éves szünet után - de most amondó vagyok, hogy jöjjön valami rövidebb. Főleg, mert Terence Winter korszakalkotó anyagának egy komolyabb lélegzetű elemzés is kijár majd a blogon. Most viszont csak néhány szót akarok ejteni arról, milyen érzések is kavarognak bennem az ötödik szezon és egyben a Nucky Thompson-saga lezárulása után. 

Merthogy nem akármilyen sztori végére tettünk pontot, az biztos.

A cél ugyebár az volt, hogy kapjunk egy összegzést a gengszterkorszakról és a főszereplőiről, de a középpontba még se Luciano-t, Torrio-t vagy Capone-t, s még csak ne is Arnold Rothsteint állítsuk, hanem egy igazi túlélőt, aki félig-meddig a háttérben maradt és éppen ezért végig szabadlábon töltötte a nagy évtizedeket.

Enoch Johnson, Atlantic City kincstárnoka ilyen figura volt. A legkeményebb arcokkal cseresznyézett egy tálból, s mégis gyakorlatilag mindegyiküket túlélte (legalábbis ami a lebukást illeti) - a negyvenes évekig börtön nélkül, s mi több: viszonylagos közmegbecsülésnek örvendve. 

Ennek a pasasnak a középpontba állítása persze hozta magával városa, Atlantic City középpontba állítását, mint olyan helyszínét, amely, bár jócskán voltak rosszfiúi, azért nem a klasszikus maffiavárosok közül való. Ugyanakkor viszont Enoch Johnson története megmaradt puszta inspirációs forrásnak - a BE főkarakterét ugyanis Enoch Thompson-nak hívják, s ahogy halad előre a cselekmény, úgy lesz egyre kevesebb a közös pont a valóságos és a cseppet sem maffiózó-alkat Steve Buschemi által egészen kiválóan alakított fiktív személyiség között. 

S ha már a főkarakter fiktív lett, kapott számos fiktív szövetségest és ellenfelet is - mint pl. Nelson van Aldent, Richard Harrow-t, Mickey Doyle-t, Jimmy Darmody-t, Gyp Rosettit, Chulky White-ot vagy Doctor Narcisse-t, akik a történet során olyan hitelessé, hihetővé váltak, mintha valóban részei lettek volna a korabeli gengsztertablónak. S eközben persze, mint már említettem, zajlott a valóságos nehézfiúk párharca Dean O'banion-tól Meyer Lensky-ig és Joe Masseriától Ralph Capone-ig, de még J. Edgar Hoower vagy az ifjú Joseph Kennedy szenátor is felbukkan időnként.

Mindent összevetve ezek a hozzávalók, a remek színészi játékkal és első osztályú, a legkevésbé sem szájbarágós, ellenben bivalyerős töltetű párbeszédekkel kiadtak egy narratívát, amely évadonként kb. egy-egy esztendőnyi ugrással mindig bemutatta, hol áll éppen Nucky és merre tartanak a többiek a felemelkedés, vagy épp a lesüllyedés útján. Minden remekül működött és mindig nagyon lehetett örülni az újabb és újabb, mindig megbízható színvonalat szállító 12 részes szezonoknak - amikor egyszer csak, a negyedik évad után, lesuhintott a kasza. 

Az HBO persze korrektül járt el, hiszen a csökkenő nézettség dacára, tiszteletből és revelációképpen megszavazott még egy 8 évados lezárást a sorozatnak. De, és bizony nagyon sokan így vagyunk vele: bármennyire is kiváló lett ez a 8 epizód, óriási hiányérzettel küszködünk most. És ennek az elsődleges oka nem az, hogy nagyon szerettük ezt a sorozatot - ami sajnos nem folytatódhat többé 

Hanem az, hogy bizony bőven lett volna még itt vagy 5 évadnyi spiritusz. És mindent összevetve volt is ennyi a történetben, amely négy évad alatt jutott el 1919-től 1924-ig. S épp ezért volt olyan sokkoló, hogy az ötödikre egy tigrisugrással váratlanul kénytelenek voltunk 1931-ben találni magunkat. 

Így pedig alig láthattunk valamit Al Capone felemelkedéséből, lecsúsztunk Rothstein haláláról vagy az Atlantic City-i konferenciáról. Luciano, Lensky és Bugsy Siegel mintha hirtelen bukkantak volna fel a semmiből - nem láthattuk a birodalmuk lassú kiépülését. Egy éve még kisfiúk voltak, s hirtelen kellett szembesülnünk vele, hogy most már ők a királyok, Nucky mehet nyugdíjba. - Arról meg nem is beszélve, hogy a maffiaháborút mindössze 8 részben képtelenség volt rendesen bemutatni... 

Mégis: kimondhatatlanul jó volt nézni ezt az évadot. A szomorkás, melankolikus hangulat, ami végig uralkodott rajta, a szálak lassú elvarrása teremtette enyhe patetikus utánérzet egészen sajátos atmoszférát kölcsönzött a képsoroknak. S miközben lezárult egy történet - s ez talán az egész szezon legnagyobb erőssége - megismerkedhettünk a felemelkedéssel is.

Pontosabban fenéket a felemelkedéssel: azzal az úttal, ami az első igazi, nagy és súlyos (mondatni: halálos) bűnig vezetett a fiatal Nucky Thompson életében. Az, ahogy az 1880-as és 90-es években játszódó gyermek- és fitalkori képsorokat párhuzamba állították a jelenbeli történésekkel, külön csillagos ötöst érdemel.

Főleg, mivel, mint azt a sorozatzáró utolsó pillanatai megértették velünk: az első nagy bűn tulajdonképpen közvetlenül vezetett el a végső nagy pillanathoz, Nucky megméretéséhez is...  

Tulajdonképpen azt is mondhatnánk: ez az évad, ahogy a BE is, egy ajándék volt a sorstól. 

Kevés maffiasorozat tudott ennyit és ennyire mélyet mondani erről a témáról - lépésről lépésre mélyítve el egy olyan történetet, amiről nem is sejtettük, hogy a végére ez lehet belőle. Talán csak a Sopranos ment ilyen nagyot ebben a műfajban - de az egészen másféleképpen tette mindezt...

...

Nos, elég a nagy szavakból. Mára ennyit.

Most megyek is Peaky Blinders-t nézni...

(P.S.: Ja igen - mert van ám utánpótlás!

A Shelby család saga-ja az angol televíziózás egyik legújabb gyöngyszeme. Nemsokára írni is akarok a szintén a huszas években játszódó, de kőkemény brit gitárrockos zúzásokra hangolt, páratlanul szórakoztató, ugyanakkor szintén kifejezetten inteligens, a birminghami szervezetbűnözés és a korszak velejéig hatoló remekműről.

De, hogy nem ma, az is biztos...)