20. TITANIC FILMFESZTIVÁL (a munka miatt kicsit megkésve a tervezethez, de a minőség miatt most szóljon a The master kritikája)
Ajánló:
Egy nehezen emészthető történet, amely az önjelölt vallási vezetőt játszó Philip Seymour Hoffman, a Joapuin Phoenix formálta beilleszkedési zavarokkal küzdő férfi, és annak erős autonóm személyiségében a romboló erőt meglátó, férje "karrierjét" és családját féltő fiatal, második feleség (Amy Adams) közötti interakciók sorozatáról szól.Kritika:
A háborúból visszatérő Joequin Phoenix formálta Freddie Quell és a Philip Seymour Hoffman játszotta vallási szekta alapító Lancester Dodd története az egyedüli gyógymódot kínáló vallások tökéletleségéről szól. A beavatottság érzés Paul Thomas Anderson filmjeitől nem idegen: legyen szó a Boogie Nights Mark Wahlberg játszotta Eddie Adamsának pornó bizniszbe történő bekerüléséről, vagy arról, ahogy A vérző olaj Daniel Day-Lewis formálta Daniel Plainviewje hogyan válik egyik pillanatról a másikra önkéntelenül egy Little Bostoni szekta "áldozatává" (és egyben haszonélvezőjévé). Most azonban elbizonytalanító formát ölt a korábbi aktust a rendezőnél. Miről is van szó? A fim elindít egy viszonylag konzisztens történettel. Elején a már A vérző olajból ismert meditatív képsorral. Számomra itt ugyanakként a "morális vademberként" jelentik meg Freddie, mint Daniel Plainview, ami mögött egy autonóm személyiség van annak minden defektjével (Daniel Plainviewnek mindvégig a fúrások az a közeg, ahol otthon érzi magát, nem kell részesévé válnia a felesleges emberi interakcióknak, a film végén pedig ezen ösztön felszínre törésével szabadul meg a magát ráerőszakoló hamis prófétától). Freddie helyzete annyiban más, hogy az ő személyiségének defektjeit ellepő közeg megszűnik a háború végével (Joseph Heller A 22-es csapdájához hasonlóan a mindennapi erkölcsöt felülíró, a személyiségbeli elhajlásnak teret engedi közegként jelenik meg a távol-keleti(?) hadszíntér). Így nem vonhatja ki magát úgy, ahogy Daniel Plainview megtehette. Mintha csak Freddie zavart tudata görgetné fel a továbbiakban a történet szálait. Az egész töredékessé válik: egyik pillanatban még egy hajón tartanak New Yorkba, utána több villában megfordulnak, az ominózus motoros jelenet pedig egy sivatagos területen játszódik, hogy végül valahol Angliában a hit már egy kiforrottabb stációját éreztető monumentális, de giccsességet teljes mértékben hiányoló szobában végződjön. A díszletekkel és korhűséggel ilyetén módon legalább olyan jól eltakarja a lényeget a rendezés, ahogy a nyolcvanas éveken keresztül száguldó Boggie Nightsban tette, és a maga "meghittségében" tartja Freddie és Lanchester Dodd kapcsolatát (ami persze körülbelül annyira lehet meghitt, mint a fogva tartó és fogvatartott kapcsolata, ahogy az visszaköszön a Freddie nevelésére irányuló próbálkozásokban). Nagyon összetett a köztük lévő interakció: Dodd első találkozásukkor megjegyzi, hogy Freddie aberrált, jelzés értékkel bír, hogy a "mester" úgy fogadja fel Freddiet, hogy készítsen neki abból az ízletes alkoholból, amit nála talált (és ami valójában a belekevert hígító révén mérgezi is őt minden egyes kortynál), Freddie New Yorkban már a Martin Scorsese filmekből ismert Joe Pesci-féle véres kezű gengszterként számol le a Dodd egyházát kritikával illető férfivel (számomra a "mester" itt valóságos keresztapaként hat), majd következik Freddie sokat sejtető látomása, amikor Dodd magát nevetségessé tevő bohócként énekel meztelen nők között (a Freddieben lévő kétkedés legzseniálisabb szemléltetése). Freddie "nevelése" teszi teljessé a folyamatot, Dodd egyszerre tetszeleg a "vad ember" megnevelni akaró szerepében, és miután a motor ellopásává világossá válik számára a kísérlet kudarca a záró jelenetben a tékozló fiút visszavenni kész apaként. Azonban kettejük kapcsolata sorvadásra van ítélve kezdettől fogva a Peggy Doddot, a "mester" második feleségét játszó Amy Adams kérlelhetetlen matróna szerepe miatt (kissé már bibilai jelképként a film nagy részében áldott állapotban van). A végső konklúzió valami olyasmi, hogy noha Freddie beilleszkedésében némileg segít a "mester" kínálta "módszer" (különösen annak önkontrollra irányuló részei), azonban az autonóm szellem, ha nem is olyan erőszakosan, mint A vérző olajban, de itt is felül kerekedik az őt irányítani akarón. Paul Thomas Anderson a nálam a végsőkig feszíti a húrt: a cél igazolja a film formai eszközét, de a cselekmény felrúgásával már közelít a "nézhetetlen" kategóriához. Így a téma találóbb ábrázolásának tartom A vérző olajt.
Írta: Holp Gábor Dávid
osztályzás: 5/4
