Harminckét rész, azaz egészen pontosan két és fél évad. Ennyivel végeztem heroikus tempójú, szintre hozó jellegű The Killing darám során, amely június 16. óta, mindössze három hét alatt realizálódott (úgy, hogy, abból egy héten keresztül pihentettem a szériát). Az én átlagaimat ismerve, azt gondolom, ez valóban heroikus tempó. Mármint: volt olyan nap, mikor négy epizódot tudtam le egymás után – és még fért volna belém több is (ezt pedig mostanában nem sok széria éri el nálam)!

Még érdekesebb a ráharapásnak ez a mértéke, ha emlékeztek előző a témába vágó írásomra – hiszen ott még kicsit fanyalogtam a karakterek érdektelensége, a dráma súlytalansága miatt, miközben persze már akkor is dicsértem a skandináv krimi amerikai adaptálásának módját és módszerét, az anyag Seattle város sajátos levegőjének is köszönhetően egyedi atmoszféráját és a történetvezetés minőségi (AMC-s) jellegét.

Nos, örömmel jelenthetem, hogy ehhez képest mostanra a karakterek és fejlődésük lett a sorozat egyik legértékesebb összetevője, a dráma nagyon is súlyos, erős lett, a tény, hogy az anyag elvileg egy remaki lenne, már annyira sem számít, mint, hogy melyik jelenetben ki volt a fővilágosító – a többi szempontból pedig semmi sem változott. Az összkép tehát minden eddiginél pozitívabb, sőt, hibát nehéz is találni benne.

Az egyetlen kifogásom talán az lehetne, hogy nagyon nehéz volt elengedni az első két évad gárdáját, ezért nekem nagy zökkenőt jelentett a harmadik szezon más üggyel és más mellékkarakterekkel való folytatása (ezért is tartottam a fentebb már emlegetett egy hetes szünetet a darámban). De, persze a Rosie Larsen-ügyet sem lehetett a végtelenségig húzni – és nagyon jó, hogy így, még a csúcson sikerült abbahagyni azt a történetet. Szóval az egyetlen hiba (ezt is igazából a hajánál fogva kell előráncigálnom), amit fel tudok róni a The Killing-nek – igazából, nos, erény…

Spoileres folytatás: alant.

Kötött pulóver és kapucni

Akik nézik a sorozatot, azok valószínűleg tudják, hogy az egyik ruhadarab az egyik főkarakterünk, Sarah Linden (Mireille Enos), a másik pedig állandó nyomozótársa, Stephen Holder (Joel Kinnaman) elmaradhatatlan attribútuma. Igaz, előbbi egy ideig fehér betegöltözékkel kényszerül felcserélni a megszokott, egyébként borzalmas, felsőruházatot, míg utóbbi a harmadik évadtól a munkában már ballonkabátban és hófehér, vasalt ingben mutatkozik – szerencsére azonban civilben továbbra is marad a bőrkabát és kapucnis melegítőfelső jól megszokott kombója.

Szerintem ez a két ruhadarab kb. mindent elmond a két főhősről – generációs különbségek, mentalitás, karakter, s (hadd ne használjak ilyen csúnya szavakat) szocializáció tekintetében.

Sarah Linden árva gyerek volt, aki megjárta a rendszer legkeményebb bugyrait és még most is van szociális tartótisztje. Néha passzív agresszióba menekülő, egy gyerekes, zárkózott, negyvenes nyomozónő. Hajlamos az összeomlásra (az egyik ügye után pszichiátriára került!), de csak azért, mert elég kemény balegyeneseket kap az élettől (szerintem ilyen terhelés alatt mi már előbb kifeküdtünk volna!). Hihetetlenül erős, markáns nőkarakter – amiből szinte következik, hogy nem is valami szép. Civilben ME egyébként egyáltalán nem csúnya, de itt hál’ Istennek kifejezetten ronda.

Hál’ istennek, mert szinte üdítő manapság, a sok szép ember után kifejezetten csúnyákat is látni egy sorozatban (a skandináv anyagokban ez bezzeg szinte természetes!). Persze csak akkor, ha az illető tehetséges (erről Morfológus monológja jut eszembe a Vektor c. Mátrix-paródiából). És Mireille az! Olyan jellegzetesekké formálja a karakter viselkedésformáit, annyira egyedi a járása, a mosolya (amely tulajdonképpen még szép is!), annyira hihetővé teszi a figurát, hogy szinte eggyé válik a borzalmas, kötött, bolyhos pulóvereivel és a néha már majdnem kontyszerű copfjával.

Ugyanezt az autenticizmust képviseli Holder is, aki amúgy tényleg hasonlít egy nyúlra (Bulletnek – Bex Taylor-Klaus – igaza van). Rajta is látszik, hogy megjárt már egy s másféle poklokat (a drogos múltja az első évadban még erősen kísért), pontosan ismeri a görgést Seattle keményebb negyedeiben, szót ért a veszélyesebb arcokkal is. A beszédstílusa neki is (Linden sokat dünnyög, és nem igen emeli fel a hangját, kritikus helyzetben sem) jellegzetes, kicsit gettós – az őt alakító Kinnaman-nak pedig megvan az a jellegzetessége, hogy legalább annyira képes drámai, mint komikus színészként megnyilvánulni.

Az egyik legsúlyosabb helyzet, mikor az első évad végén és a második évad elején úgy tűnik, hogy az ő hibájából befuccsol a nyomozás, és Holder a mélypontra kerül. Nos, ott és akkor legalább olyan csillagos ötös JK alakítása, mint amikor egy-egy jól irányzott poénnal megmenti az épp aktuális rész hangulatát a totális depressziótól. Ez a kettős szerepkör úgy teszi őt nélkülözhetetlenné, mint Lindent a karakánsága, és a sokszor a feletteseivel is szembemenő makacssága.

Nagyon furcsa páros az övék (negyvenes nő és a harmadik x felé közeledő férfi! – ilyet azért nem sűrűn látni zsaruszériákban!), de pont ezért működik. A furcsa ellentéteik nemcsak vonzzák egymást, hanem a történet, vagyis a közös munka során kicsit ki is oltják egymást. Ahogy az a sok időt együttöltő kollégák között lenni szokott, még kicsit hasonulnak is egymáshoz (és ez nem is csoda a második évados kálváriájuk után!), ami gyakorlatilag odáig fajul, hogy a harmadik etap elején Sarah egy nyugis állást és egy biztos párkapcsolatot (egy kora húszas éveit taposó gyerekkel!!!) hagy ott, hogy visszatérjen az őrsre, majd közösen a szó szoros értelmében „kiutálják” Holder új társát, hogy újra együtt folytathassák a melót.

Szóval tényleg strange ez a couple, de, hogy szétrobbanthatatlan, az is biztos…

The Real World: Seattle

Az MTV-n futó véghetetlen széria, a The Real World, amelynek ugyebár minden szezonja más amerikai nagyvárosban játszódik – egyszer még Seattle-be is ellátogatott. Persze az még a ’90-es években volt, úgyhogy annak tán még több köze is volt a való világhoz, mint az újabb eresztéseknek – de, ami egészen biztos, hogy a seattle-i valóság a The Killing-ben rettentően reális képét mutatja. Legyen szó a városházáról vagy az utcagyerekek melegedőjéről – eléggé hihető, mondhatni, mélyszociografikus tudáson alapul mindaz, amit látunk.

A városházán pl. annak lehetünk szemtanúi, hogyan próbálja a korrupt Adams polgármester (Tom Butler) kicsinálni Darren Richmondot (Billy Campbell). Egy jelöltet, aki bizonyos helyzetekben már-már olyan kacagnivalóan idealista, hogy a saját munkatársai is (persze kínjukban) megmosolyogják. Az ember először hitetlenkedik, hogy hogyan lehet mégis népszerű politikus ebből a hajlíthatatlan emberből, és, hogy hogyan választhatják meg az ellenfél minden mesterkedésének dacára polgármesterré. De aztán persze kiderül, hogy success mögött hűséges „segédje” Jamie Wright (Eric Ladin) áll, aki elintézte a piszkos munkát, amíg Ricmond, nem is tudva erről, őszintén mondhatta, hogy tiszta kampányt folytat. Az persze már más kérdés, hogy ennek a „tiszta kampánynak” vált az áldozatává egy bizonyos Rosie Larsen (Katie Findlay) is…

A Rosie Larsen case nyomán egyébként a város mindenféle etnikai kisebbségének világa megjelenik. A lány tanára, Bennet Ahmed (Brandon Jay McLaren) a szomáli szunnita muzulmánokat képviseli, és kezdetben nagyon gyanús szerepkörben tűnik fel – a rendőrség úgy is feni rá a fogát, mint egy terroristára. De aztán persze kiderül, hogy a vád alaptalan volt, s Bennet nem, hogy ártatlan, de egyenesen pozitív karakter. Janek Kovarsky (Don Thompson), a lengyel maffiát (!) képviseli a történetben – látszólag köze van az ügyhöz, de csakhamar kiderül, hogy csupán közvetve érintett benne. Rajta keresztül nem a lengyeleket ismerjük meg jobban, hanem sokkal inkább a maffiát.

És persze ott vannak még az indiánok is – akiket a saját elitjük zsákmányol ki csúnyán a saját rezervátumukban, és pressure group-juk, a Wapi Eagle Cassino vezetősége, ami sakkban tartja a városi kormányzatot, miközben óriási kedvezményeket élvez (kisebbfajta maffia ez is!). Claudia Ferri alakítja a félig-meddig zsarnoki, de ügyes Cheaf Jackson-t, akinek nagyon sok köze van RL halálához is.

Ezekhez az etnikai közegekhez mind valóságos és hihető helyzetek kapcsolódnak tehát a sorozatban – s bár az anyag nem vádolható semmiféle politikai inkorrektséggel, mégis érdekes, milyen leplezetlenül és tabumentesen mutatja be az adott etnikumhoz kapcsolódó negatív jelenségeket is. (Kb. ugyanez a tabumentesség tapasztalható a legújabb évadban a börtönvilág hiteles ábrázolásakor.

Ami pedig most, jelen pillanatban a legjobban tetszik a sorozatban, az – igen finoman fogalmazva – az utcagyerekek és gyermekprostituáltak életének az elég erős, markáns és a valóságon cseppet sem szépítő bemutatása. Van itt minden, mi szemnek és szájnak nem ingere, csak győzzük kapkodni a fejünket a sok potenciális és valóságos szociopata, vagy gyerekpornós sorjázása közepett…

S ami változatlanul jelen van a sorozatban, ami mindig, újra és újra, mint biztos pont jelenik meg a történetben, az az őrs világa. És szerintem valahol ez a legkeményebb. Van olyan időszak – a második évad nagy része ilyen – hogy olyan szinten válik a korrupció melegágyává és Adams polgármester játékterévé, hogy, főleg, ha paranoiás típusok vagyunk, bőven van okunk aggódni főkaraktereink testi épségéért, ha csak besétálnak oda.

De nyugalmasabb időkben is minimum a tehetetlen bürokrácia szimbóluma – még kinézetre is olyasféle lepukkant hatást kelt, mint pl. a Sötét lovag rendőrőrse. Az analógia nem is rossz tán annyira: a főkapitányok itt is vagy korruptak, vagy tehetetlenek, követelőzők és a szabályokhoz mereven ragaszkodók – de akármilyenek is legyenek, többnyire inkább akadályává válnak az ügyek megoldásának, mint, hogy előmozdítanák azt.

Így aztán a The Killing kiváló ellenpropaganda-anyag a rendőrséggel szemben, amely okkal riaszt el akárkit ettől a pályától – egyáltalán nem teszi vonzóvá ezt a munkakört. Nem lennénk szívesen Linden vagy Holder helyében, nem szeretnénk olyan döntési helyzetekbe kerülni, mint ők, és örülünk, hogy a képernyőn keresztül, tisztes távolból kell csak figyelnünk a megpróbáltatásaikat.

Ja, és ha ez még nem volna elég erős elrettentés: a tengerentúlon is megleetősen szerény az őrs állományában dolgozók bérezése…

Újrakezdés

A The Killing elég darkos anyag. Nincs illúziója arról, hogy hogyan működik a társadalmunk – és szerintem a helyzet súlyosságának bemutatására sokkal alkalmasabb az USA bármely tetszőleges városa, mint Skandinávia. Ott ugyanis már-már kész látens anarchiában szenved a társadalom, ahol a rendőrség pusztán kulloghat az ügyek után, ha szabályt követően, szépen, rendesen jár el. Itt bizony keményen kell játszani – különben te húzod a rövidebbet.

Az anarchia mindenhol felütötte a fejét.

Még a családban is (sőt ott a leginkább). A második évad végére kiderül, hogy Rosie Larsen ügyében nem csak a már emlegetett, zseniális, szinte Shakespeare-ien önsorsrontó, tragikus figura, Richmond jobbkeze, Jamie érintett, de az egyik helyi vállalkozó, sőt, ami igazán kemény tőrdöfés – az addig az egyik legvagányabb, legpozitívabb karakterként megismert, ráadásul Rosie családjához tartozó Terry (Jamie Anne Allman) is. De ugyanez a helyzet az új évadban, Ray Seward (Peter Sarsgaard) esetében, aki, bár most épp nem úgy tűnik, még simán eltehette láb alól a saját feleségét. És persze ott van Danette Lutz is (Amy Seimetz), aki félig-meddig a saját lányát futtatja prostiként és csak napokkal az eltűnése után kap észbe, hogy – hoppá, figyelnie kellett volna rá. Miközben – slusszpoén – a potenciális gyilkosával kavart, akit persze nem dobott fel a rendőrségen, mikor alkalma lett volna rá.

A sorozat azonban e negatív példák ellenére is hitet tesz a hagyományos értékek mellett. Rosie halála pl. nem, hogy szétforgácsolná a Larsen-családot, de közelebb hozza egymáshoz őket és végül segít nekik továbblépni (ezáltal Rosie áldozattá válik, és nem lesz hiábavaló a halála). Darren Richmond, még ha (persze tudtán kívül) tisztességtelen eszközökkel is győz a választásokon, megnyílik számára a lehetőség, hogy megkezdje a város ügyeinek a rendberakását. Holder és Linden pedig örök túlélők – minden nehézség, pl. a második szezon vége felé ellenük küldött zsaruk, és Adams polgármester össztüzének dacára, mégis túlélik a Larsen ügyet és továbbléphetnek – a következő  rejtély megoldásához, amely Linden számára a múlt egy másik és régebbi sötét fejezetének a lezárását tartogatja… 

E fordulatos két és fél szezon közben álleesős meglepetésekben, nagy fordulatokban nem volt hiány – de ezek tekintetében az első ügyünk mégis jobbnak bizonyult. A második, új, sorozatgyilkosos fejezetünk viszont sokkal összerakottabb és egységesebb, sokkal gyorsabban és természetesebben indul be, mint, a magát a sorozatot is felvezető első szezon eleje. Ebből is következően, azt kell, hogy mondjam – a harmadik szezon második felének esetében még profibban összerakott, még életszerűbb epizódokra számítok és persze mindenféle jóra, amivel a sorozat eddig is elkényeztetett.  No meg, persze, továbbra is ugyanazt az önálló, karakteres ízt szeretném érezni egy-egy epizód elfogyasztása után, amire az anyag az eddigiekben olyan eredményesen rászoktatott.

S nyilván annak is örülnék (bár ez már fölös szándék), ha ez a cucc iskolateremtő lenne.

Jövő hét szerdán, július 10-én startol majd az FX-en egy újabb skandináv tematikába vágó remake, a Bridge ami még rendhagyóbbnak ígérkezik – cselekményét ugyanis Új-Mexikóba helyezi át. Vajon ennek a szellemnek a továbbvivőjével lesz dolgunk? Vagy teljesen radikális újraértelmezést kapunk majd? Esetleg egy pocsék feldolg érkezik majd e cím alat?

Szerdán kiderül.

Addig pedig marad a biztos tudat, hogy három hét alatt szintre hoztam magam a The Killing-gel, illetve, hogy, amit láttam, az valóban utánozhatatlan, párját ritkítja a maga műfajában.

És ezt a skandináv krimik kedvelőinek is el kell ismerniük…

- Szöllő -