Menet közben többször kétségbevontam azt az állításomat, amelyet anno a sorozat első epizódjai alapján fogalmaztam meg: jelesül is, hogy a Hannibal-saga legújabb feldolgozásának minden része olyan, mintha egy-egy míves versciklus egy-egy gondosan megmunkált darabja lenne. Most mégis úgy érzem, nem írtam akkora hülyeséget ezzel.

Igen, van valami poétikus az idén tavasszal startolt Hannibal szériában - tökéletesen felépített és remek érzékkel megszerkesztett költemény látszatát kelti, amelynek mintha minden részlete hosszas csiszolás és csiszolódás eredménye lenne – holott nyilván nem így van, hisz Bryan Fullernek, a szerzőnek relatíve gyorsan le kellett tennie az asztalra a kész évadot.
BTW, nem olvastam Thomas Harris könyveit – pedig lehet, hogy pont annak köszönhető ez a kidolgozottság-érzés, hogy a széria relatíve hűen követi az írott Hannibal-ciklus köteteinek cselekményét. Persze nem szolgaian, hanem a maga szerzői módján, de mégis csak megnyugtatóan tartva magát a sztorihoz. Ez nyilván csak feltételezés – a kérdésre legfeljebb az igazán jelentős fanok tudnának igazán pontos választ adni.

Ami azonban tény: BF kreálmánya a tavasz egyik legmeggyőzőbb meglepetése volt (talán az angol Utopia, a The Vikings és a House of Cards mellett a legerősebb új dráma-széria). Ehhez képest érdekes, hogy a nézők (legalábbis az anyagot sugárzó NBC közönsége) nem értékelték jelentőségéhez képest elég nagyra – a nézettsége relatíve olyan gyengusz volt, hogy egy ideig még a sorsa is bizonytalannak mutatkozott. Ám a csatorna végül meghozta a megfelelő döntést (és berendelte a második szezont), amiben bizonyára annak is jelentős szerep jutott, hogy akik viszont nézték a sorozatot, szerették és hűek maradtak hozzá.

Ebben az elmondottakon (igényes szerkesztettség és megbízható, egységes színvonal) bizonyára annak is szerepe volt, hogy fantasztikusan jó színészi gárdát rántottak egybe hozzá. Mads Mikkelsen kivételes virtuozitással (de kissé még mindig megszokhatatlan skandináv akcentussal) hozta a címszereplőt (jó néhány hátborzongató pillanatot produkálva!), Hugh Dancy alighanem élete alakítását nyújtotta Will Graham szerepében, de Laurence Fishburne is fantasztikusan jó választás volt Jack Crawford felügyelőnek. Kacey Rohl erőteljesen hozta Abigail Hobbs meggyötört karakterét, hihetetlenül élvezetes volt hallgatni Gillan Anderson ravasz és finom hanglejtését a pszichiáter pszichiáterének szerepében, s jó volt viszontlátni a régi Fuller-színészek közül a Wonderfalls óta nem sokat szerepelt Caroline Dhavernas-t is. (Apropó, ha már BF szériáinál és kedvelt színészeinél tartunk – ti felismertétek a Dead Like Me-s Ellen Muth-t Georgia Madchen szerepében?)
Az igényesnél is igényesebb első évadon jutottunk túl a napokban tehát, ahol minden együtt volt és minden klappolt, az események pedig izgalmasan sorjáztak (dacára annak, hogy Fuller azt ígérte, csak a negyedik szezonra jutunk el a Vörös sárkány történéseihez, úgyhogy lesz idő bőven a további pörgésre!). Hogy volt-e mégis hiányérzetem, azt a továbbiakban megtudhatjátok (természetesen a lehető legspoileresebb körülmények között!)