Paul Thomas Anderson [Thomas Pynchon azonos című regényéből készült] filmje címében egy beépített hibáról beszél. E hiba megfejtése nélkülözhetetlen a cselekmény megértéséhez. A 70-es évek Amerikájában [amelyben a történet is játszódik] a hippi korszak hanyatlott: Charles Manson szektája ekkor követte el kegyetlen gyilkosságait [amelynek áldozatául esik többek között Roman Polanski várandós felesége, Sharon Tate is], a vietnámi háború csak nem "akart" véget érni [amire némely baloldali szervezetek erőszakkal válaszoltak] és zajlottak a Polanski Kínai negyedéből is ismert telekkisajátítások. A hiba [talán] a rendszerben [netalántán már az egyének szintjén is jelen] volt, amely érzéketlenül vetett véget a woodstock-i tavasznak. Vagy már az elképzelés kezdettől fogva téves volt [, ahogy Robert Redford karaktere vélekedett A hallgatás szabályaiban].

A Dokiról...A Los Angeles-i tengerparton élő örök hippi nyomozónak, Larry "Doki" Sportellonak (Joaquin Phoenix) már ebben a társadalmi zűrzavarban kell boldogulnia. A férfi akár [az ugyancsak] az angyalok városban praktizáló nagy elődöknek Philip Marlowenek [az 1946-os Hosszú álomban Humphrey Bogart nyújtott felejthetetlen alakítást a magán-szimat szerepében, majd A hosszú búcsú 1973-as filmre történő adaptációjakkor, pedig Elliott Gould "ölthette" magára a szerepet], a már említett Kínai negyed J.J. Grittesjének (Jack Nicholson) és Lebowski Tökinek (Jeff Bridges) közös gyermeke is lehetne.

A Doki karaktere [talán] legjobban a film noir ama formajegyének boncolgatásával érthető meg, hogy a főszereplők a ügyeiket hosszabb, kacskaringós nyomozással [de sikeresen!] göngyölítik fel. Így "jut ideje" Grittesnek megdöbbenni, tudomásul venni a körülötte lévő világ romlottságát. A bűnős város gazdagjairól adnak Marlowe nyomozásai is [hasonló mód] lesújtó képet. Töki szimatolása evvel szemben egy pszichedelikus képzelgésekkel átszőtt öntudatlan sodródás [,mintha csak a kisboltba ugrott volna le a fürdőköntösében és alsónadrágjában, de valami oknál fogva lent ragadt]. A tekésnek a film végére nem is sikerül megnyugtató mód lezárni a cselekményt [mert hisz nem is ez volt a célja]. A [folyamatosan] drogos kábulatban lévő Doki nyomozása a tekés "tripje" és a kézzel fogható eredmények között van.

Az ügyről...

A bonyodalom Doki ex-barátnőjének, Shasta Fay Hepworth (Katherine Waterston) [váratlan] látogatásával kezdődik. Aki arra kéri őt, hogy keressen bizonyítékot rá, hogy a város legismertebb ingatlanmogulját [akinek Shasta a szeretője] felesége és fiatal szeretője el akarnak raboltatni (és a Robert Altman A hosszú búcsújához hasonló "szanatóriumba" [el]dugni). De mire Doki [egyáltalán] belekezdene a nyomozásba [film noiros fordulatként] a megbízójának nyoma vész. A férfi alábukik a bűnös város dekadenciájában, hogy megértse a fiatal nőt [csak úgy] elnyelő miliőt. Bágyasztó szex masszázs szalonok, egy kínai kurva, neonáci motorosbandák, az önkényes telek foglalás áldozatai, egy szerte ágazó arany agyar nevű,nagy hatalmú drogkartell, Owen Wilson kettős többes ügynök karaktere, FBI ügynökök [a konspirációt táplálandó], egy kikötői zugügyvéd (Benicio del Toro) és egy brutális nyomozó, "Bigfoot" (Josh Brolin) tobzódnak. Ráadásul a játékidő előrehaladtával egyre fogy az esély, hogy a nő előkerüljön. A történet annyira burjánzó, fülledt, hogy komoly koncentráció kell a megértéséhez. 

A belső hangról...

A történést a rengeteg mellékszál már-már kibogozhatatlanná teszi. Doki [a jegyzetfüzete mellett] csupán a megérzéseire hagyatkozhat. De amíg a klasszikus film noir hősök a környezetük durvaságából fakadó frusztrációjukat képesek saját erőszakosságukban feloldani, addig Doki agyának a tudatalatti részére tereli a poszt[modern környezetéből adódó]traumát. Paul Thomas Anderson pedig [magához és a regényhez híven] ezt vetíti rá filmje képi világára, történet mesélésére. Bigfoot is így válik a Nixon éra összes sajátosságát magán viselő (a makulátlan megjelenésétől, házastársi frusztrációján, [hivatali] erőszakosságán át, korruptságáig) kérlelhetetlen archetípusává. Csak ily módon értelmezhető kettejük kapcsolata is. Az elégikusra sikeredett befejezés (SPOILER ALERT: Doki fantáziálása az eltűnt lányról] is ekképpen lesz maradandó zárása a történetnek.

Összességében a történet abszolút feküdt Anderson rendezőnek. Szerintem ki is hozta belőle a maximumot [az más kérdés, hogy a kemény vonalas Pynchon rajongók már feltehetőleg másképp vélekednek]. 

Kövess minket facebookon!

5/5

(HGD)