A legenda szerint Count Basie egy ízben neki vágta Charlie Parkernek a még fiatal cintányért, amikor az tempót tévesztett. A fiú erre még szorgalmasabban gyakorolt [és később pedig a jazz történelem híres alakjává vált].
Damien Chazelle Whiplashjában ("ostorcsapás") a J.K. Simmons játszotta szadista zenetanár, Terrence Fletcher e gondolattól hajtva telepszik rá tanítványaira. Számára csupán a saját tempója az üdvös. Amikor egy diákja eltéveszti azt, akkor ordibálva, szitkozódva, mások előtt megszégyenítve őt vagy épp egy széket neki hajítva visszatereli abba. Chazelle [forgatókönyvíróként] már a Hibátlan előadásban is foglalkozott a tökéletes játékkal, ahol az Elijah Wood játszotta fiatal zongora fenoménnak egy már-már eljátszhatatlan opuszt kell hibátlanul (!) teljesítenie, ahhoz hogy felesége életben maradjon. A zsaroló szokatlanul kegyetlen ösztönzésében már ott van a Whiplash zenetanárjának teles pszichológiai készlete. Mégis [úgy tűnik] mindannyian tűrik, sőt még magától értetődőnek veszik [fel sem merül bennük, hogy a férfi saját elmaradt sikerét próbálja bevasalni rajtuk]. Mert ők maguk is a következő "Birdek" akarnak lenni, a 19 éves Andrew Niemannról (Miles Teller) szólva "Buddy Richek". Fletcher pedig ráérez erre. Az egyetlen sikerre vezető útként adja el a módszerét (szerinte nincs kártékonyabb az angol nyelvben, mint a "jó munka" volt). Az ökölben felemelt kezében, apró gesztusaiban ott van, hogy ő olyasmit is kihall a zenéből, amire más nem képes.
De a rendezés sem akar [ideje korán] kenyért törni a zsarnokoskodó zenetanár fölött. Szembeötlő a párhuzam Fletcher karaktere és a gyengekezű apa figura, Jim Neimann (Paul Reiser) között. Maga a férfi is bele csempész némi emberi gesztust a performanszába. Andrew úgy vélheti, hogy [ha más nem is, de] legalább a jazz zene iránti szeretetük közös [ahogy a mondás tartja, aki a zenét szereti...]. Ahogy [próbákon] a fiú ütésszáma gyorsul egyre jobban tanárja befolyása alá kerül: felhólyagosodottra és véresre "püfölt" kezek, néhány randi után kitáncol egy párkapcsolatból Nicole-lal (Mellisa Benoist), a családi ebédnél már Fletcher szavait szajkózza. Már-már olyan jól sikerül a metamorfózis, hogy magát a tanárt is meglepi [vagy épp büszkeséggel tölti el], amikor a fiú arrogánsan kikéri magának, hogy ő doboljon egy fellépésen.
Második nézés után úgy gondolom, hogy a filmet elvárásainkat felülíró utolsó félórája teszi igazán egyedülálló előadássá. A cselekményben bekövetkező drámai törés lesz az a ritmus tévesztés, ami miatt feleszmél a fiú [hogy mennyi dolgot vett el tőle tanárja]. A befejezésben már a fiú [a manipulációt levetkőzve] maga ítélheti meg, hogy megéri-e ennyi áldozat egy tökéletes előadásért. Akarni sem lehetne jobb befejezést, hogy a fiú [végre] nem a tanárja ízlésének megfelelően játszik...
Bravó! Filmművészet a javából...
Kövess minket facebookon!
5/5
(HGD)
