Ajánló:
One-two-three-four és ezzel indul el Paul Hewson, vagyis Bonó sikertörténete, ami a Joy Division tragikus végét ismerve akár másképp is végződhetett volna. De ő megcsinálta a telt házas koncertet Wembly Stadionban, és amikor már megvolt, akkor sem siklott félre. Erre mondják, hogy irigylésre méltó. Niel McCromick I was Bono's Doppelganger című visszaemlékezése alapján készült film központi témája épp ennek a sikernek a megélése. Azonban nem Paul Hewson, hanem saját Bonó rögeszméjével a fejében Ben Barnes formálta Nielnek az önsorsrontó zenei próbálkozásain keresztül (amelybe belehajszolja öccsét, a Robert Sheehan formálta Ivan McCromickot is). Az ötlet pedig a film sikerének biztos receptjéül bizonyul. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen film címmel persze nem kerülhető el a "szigetek" hírhedt alvilága sem, amelynek tagjai ha nem is olyan kegyetlenek, mint az Öld meg Cartert! maffiózói, de azért komolyan kell venni őket. Ahogy egy együttesnek sem szabad csupán a frontemberről szólnia, úgy Nick Hamm rendező is beleesik a könnyebb út csapdájába, hogy teljesen a visszaemlékezést író Neil nézőpontjára hagyatkozik. Mondjuk egy Transpottingos történet mesélés mellé állítva érezhetővé válik a film hiányossága. Mégis egy üde, szórakoztató vígjáték kerekedett ki belőle.
Írta: Holp Gábor Dávid
osztályzás: 5/4
