David E. Kelley neve fogalom.

Annak idején a Chicago Hope-pal írta be a nevét a sorozattörténelembe, ami kórházszéria létére kifejezetten következetesnek bizonyult abban a tekintetben, hogy kíméletlenül erős és illúziótlan dialógusokat adott a karakterei szájába élet és halál dolgairól, és ezekkel a néhol filozofikus párbeszédekkel, illetve a hozzájuk kapcsolódó brutális történésekkel az amúgy annak idején még méltán nagyra tartott Vészhelyzet első évadain is messze túl tudott tenni. Nem: nem mondanám, hogy ez volt a kórházsorozatok Oz-a, de azt igen, hogy a Grace klinika hozzá képest baboshabos tündérmese.

És aztán jött az Ally McBeal, ami viszont éppen az ellentétét hozta a CH-nak, amikor lehengerlő életigenléssel követte végig a címszereplő csetlését-botlását az ügyvédek világában. A kilencvenes évek végén megjelent Nagy Ally Mcbeal Könyv pár éve hullott le egy könyvszekérről, éppen az orrom elé. Amikor átlapoztam, hamar rá kellett jönnöm, hogy: akár doktorálhatnék is fishizmusokból és még mindig kívülről tudom Calista Flockhart összes mimikáját, minden egyes jelenetből. Szappan volt: de minőségi szappan, meglepően igényesen fényképezve, zeneválogatva, és olyan pergő párbeszédekkel megtűzdelve, hogy a Gossip Girl narrációi hozzájuk képest a fasorban sincsenek.

Akadt persze sok középszerű és felejthető anyag is a David E. Kelley-ouvre-ben - egyről, amelynél executive producerként bábáskodott (Revenge) én is írtam anno a blogon. (Ott nem csak DEK produkciója volt mellőzhető, de az egyébként elbűvölő Madeline Stowe is fájóan kevéssé tudta emlékezetessé tenni magát.) Nagy adósságaim egyike viszont a Goliath, ami a politikai összeesküvéses anyagok és Billy Bob Thornton nagy kedvelőjének (ez volnék én) akár kötelező is lehetne. De most még sem ezt tettem be a lejátszóba - helyette inkább húztam egy merészet és bepróbáltam tőle a The Undoing vadonatfriss nyitóepizódját. Hogy miért döntöttem így, azt inkább a továbbiakban fejteném ki...

Tudhattam volna... 

Egyrészt: mert napok óta tolta az arcomba a HBO GO a premiert. Néha ennyi is elég, hogy az ember ihletet kapjon a kísérletezéshez.

Másrészt: mert a trailer alapján már hónapokkal ezelőtt is felkeltette az érdeklődésemet. (Most már tudom: abban jó szokás szerint nagyon sok mindent elspoilereztek az évadból, amihez a pilotban még csak hozzá sem szagoltunk.)

Harmadrészt pedig, értelemszerűen: mert tudni akartam, hogy Nicole Kidman összeplasztikázott arca tényleg olyan szörnyű-e, mint amilyennek elsőre tűnt (a színészi képességeivel kapcsolatban sosem volt kétségem). Ezek után Hugh Grant már tényleg csak a hab lehetett a tortán, akiről az A Very English Scandal és a Guy Ritchie-féle Gentlemen óta egyértelművé vált, hogy határozottan jól öregszik.

Bár tegyük hozzá mindjárt azt is, hogy aktuálisan egyfajta figurát tud nagyon élesen és hibátlan felkészültséggel hozni. Ez pedig a kissé kiégett, kissé cinikus, de a sót azért még öregecskedő kecske létére is megnyaló, az élet legtöbb dolgára csak gőgös álfityegtetéssel, vagy zavart vállvonogatással, illetve szemforgatással reagáló gyerekorvos/maffiózó/politikus (meglepő, hányfajta karakternél működik ez a fajta előadásmód) formátuma. David E. Kelley nem hazudtolta meg magát, amikor ebből az alapanyagból kellett dolgoznia: mint a sorozat kreátora és írója olyan szellemes és parádésan gúnyos mondatokat adott a szájába, hogy ezek lendülete önmagában is elvinné a pilotot.

Beiskoláztatás

De persze Nicole Kidman is remek partner a szópárbajokban. Szükség is lesz az ő szakértelmére, hiszen a történet szerint egyazon pár két tagjáról beszélünk, akik közül NK karaktere pszichiáterként, míg a férfi gyerekorvosként kell, hogy kötélidegekkel viselje a különféle megpróbáltatásokat NYC nem éppen könyörületes világában. A nyitóepizódban mindkettejük munkájából kapunk ízelítőt: Jonathan Fraser-t (HG figurája) egy leukémiás kislányt látjuk felkészíteni élete legfontosabb műtétjére.

Grace pedig egy hisztérikusan bizalmatlan nőt és egy hasonlóképpen kóros bizalmatlanságban szenvedő meleg párt iskoláz le, valami egészen kivételes szókimondással. Nem tudjuk, vajon ez általános pszichológiai gyakorlat nála, vagy éppen, hogy annak lehetünk szemtanúi, ahogy kiesik a gyakorlatból (elvégre a sztori műfaja az alkotók és a csatorna meghatározása szerint is pszichotriller). Akárhogy is: valamit vagy nagyon jól csinál, vagy nagyon rosszul, mert a páciensei rendre besértődnek a velős monológjaitól.

Ráadásul elegánsan és elképesztően csinos outfitekben villogtatja meg öntudatát: így nehezen hisszük el, hogy más szeánszokon kevésbé volna szókimondó. Látjuk azt is - továbbá - hogy kapcsolata férjével őszinte és érettnek tűnő kommunikáción, működőképes szexuális életen, jó anyagi körülményeken alapul, és úgy tűnik, a gyereknevelésbe is ugyanúgy a maximumot teszik bele, mint az összes többi projektbe. Jonathan és Grace elsőre alapvetően szimpatikus karakternek tűnnek, akik meglehetősen hatékonyan uralják az életüket és igyekeznek nem nagyon kiríni a helyi elit képviselői közül...

Valami még sem tiszta itt: fodrozódik az ájer, akár Nicole Kidman göndör fürtjei. Hiszen éppen az ilyen párkapcsolatok szoktak ízzé-porrá forgácsolódni (ha nem elég nagy a teherbírásuk) a valamirevaló thrillerekben...

I kissed a girl (but who am I?)

A pilot fő hibája, hogy meglehetősen hézagos. Nem tudunk meg eleget, nem értünk meg eleget és nem vonz be eléggé a történések egymásutánja ahhoz, hogy megérthessük az egyes karakterek motivációinak bonyolult hálózatát. Pedig ötven perc nem csekélyke opció: ennyi idő alatt le lehetne fektetni az alapokat. Mégis túl sok marad a balladai homály. Nem is az információkat kellene bővebben adagolni (bár a trailer után itt is támad némi hiányérzet), hanem a karaktereket inkább beágyazni, vagy éppen kiemelni - aszerint, ki mennyire része a bigger picture-nek.

Amit biztosan tudunk, hogy Jonathan és Grace kisfia egy puccos magániskolába jár (ötvenezer a tandíj évente és nem magyar forintban), de mégis van olyan iskolatársa, aki ösztöndíjjal került be, és korántsem örvend olyan kedvező anyagi körülményeknek, mint a főhősök körül kavargó, az elitet reprezentáló mellékkarakterek többsége. A családfőről csak egy-két snittet látunk, a fiuk egyenlőre nem tűnik csodagyereknek, Elena Alves, az anyuka (Matilda de Angelis) azonban hosszú időre leköti figyelmünket. Akárcsak főhőseinkét.

A passzív agresszív, nem kicsit instabil nő (akinek azonban a testképével, úgy tűnik, még sincsen baj, hiszen gond nélkül (reformanyuka módjára) bárhol előkapja a mellbimbóját, ha meg kell szoptatni a kisbabáját - szerencsés adottságain a kamerák és a szereplők is hosszasan elidőznek - magam viszont elsődlegesen is a színésznő elegáns kisugárzását emelném ki) közel kerül az erőteljes terápiás módszerei dacára is meglehetősen empatikus Grace-hez és, bár ő ezt nem veszi észre (talán éppen erre utal a cím?), a maga indirekt módján még a segítségét is próbálja kérni. Talán valamilyen kilátástalannak tűnő helyzetbe került...

Kettejük ismeretségének csúcspontján Elenának köszönhetően még egy csók is elcsattan, ami láthatóan némi zavart idéz elő Grace addig magabiztos identitásában. S ezt a zavart csak még inkább fokozza, amikor a csók másnapján kiderül, hogy a nőt brutálisan meggyilkolták. De mi az oka az identitás megzavarodásának? Egyáltalán: milyen identitás zavarodik meg itt? - A pilot egyik emlékezetesebb jelenetében Grace áll az az ablakban, mi pedig egyre inkább távolodunk tőle. Ugyanez zajlik le a nyitóepizódban is vele és a többiekkel kapcsolatban. Amikor úgy tűnik, közelebb kerülhetünk hozzájuk, hamar továbbsodródunk, mindig a következő történéshez...

Alive and kicking

Az említett hibák ellenére mégis azt kell, hogy mondjam, hogy a pilot gyorsan elrepült, és végig megvolt bennem az a: "még, még, akarom, most!"-érzés ("ott, igen, én is jövök!"), ami igazolja, hogy mindaz, amit láttam, határozottan ígéretesnek tekinthető. A széria ugyanis éppen abban volt nagyon erős, amit a legjobb David E. Kelley anyagok is eredményesen képesek felmutatni: pergő ritmusú, szellemes és elgondolkodtató párbeszédekben. Nehéz volna kiemelni bármelyik mondatot, vagy pillanatot, mert mindegyik olyan szépen és szervesen illeszkedett az egészbe, hogy a maga helyén és idejében volt hiánytalan.

S talán a látszólagos üresjáratai ragadták magukkal leginkább a figyelmemet: ott, ahol egy életforma apró fecsegő csecsebecséit bemutatni, amelyekről az évtizedes hollywood-i termés betakarítása után talán már nem is olyan könnyű újat mondani: hiszen a NYC-i felső tízezer zavaros életéről van szó, amibe legalább tízezerszer betekintést nyerhettünk már. Ami talán a legfontosabb: a színészek egy-egy mimikája, hanghordozása, mozdulata tele volt őszinteséggel - öröm őket játék közben figyelni. (Még szegény, egyenlőre háttérbe szorított (egyre perverzebb portásbácsinak kinéző) Donald Sutherland három mondata is ült...) - s azt hiszem, végül is ez lehetett az, ami döntött.

Maradok. Érdekel a folytatás.

Akarom látni, ahogy a szétplasztikázás határán, botoxban feredező arcú Nicole Kidman (még egy kicsit kell több, és bármilyen horrorfilmben sikerrel megállná a helyét, mindenfajta makeup, illetve átalakítás nélkül akár démonként, akár kísértetként) hogyan őrül meg annyira, amilyen csapzottnak a trailerben tűnt. Mert könnyen lehet, hogy már nem látunk tőle egy Dogville-ből, vagy Más világból megismert Grace-t (különös, hogy mindkét karaktert ugyanúgy hívják, mint a The Undoing hősnőjét), de azért még bőven meglephet minket ezzel-azzal. Hiszen még csak három éve, hogy képesnek bizonyult egy olyan (méltatlanul alulértékelt) alakításra, mint amelyet a Csábítás főszerepében nyújtott... - Meg persze jó volna az is, ha Hugh Grant még nem lépne le a placcról (bár a pilot végén a történet szerint eltűnik a térképről), hiszen a karaktere majd szétrobban a benne rejlő potenciáltól...

So: let's wait...

Szöllő