Azt hiszem, ideje leporolni egy régi formátumot, amit még a blog őskorában kedveltem meg: a fotóesszéét. Annak idején talán nem is említettem, de az ötletet még a hatvanas-hetvenes évekbeli retró újságokból merítettem, ahol rendszeresen előfordult, hogy egy-egy film sztoriját hat-nyolc fotóval próbálták meg elmondani az olvasóknak.
(Utólag nem igazán értem ezeknek a "képriportoknak" a funkcióját, hiszen tele voltak "spoilerekkel", így az új nézőket nem célozhatták be velük nagyon, a műfaj pedig jellemzően a "tingli-tangli" típusú filmekhez kapcsolódott, így túl sok üzenetet sem oszthattak meg utólagosan a filmet a moziban már végigkövető nagyérdeművel. Persze az eyecandy-n így is legeltethették a szemüket a fiúk-lányok, de akkor meg minek kellett a képekhez a film sztoriját is mellékelni?)
Számomra a képekre fókuszáló kritikai műfaj esetében a tingli-tangli kategória kevésbé játszik, ezért a cselekmény részletei helyett inkább olyan jellemző pillanatokat igyekszem kiragadni számomra szimpatikus filmekből, vagy sorozatokból, amelyek elkapják egy-egy karakter jellemző vonásait, vagy ügyesen utalnak egy-egy jellegzetes sztorielemre, mozzanatra - akármire, ami segítheti a megértés és feldolgozás nézői műveleteit. Most éppen a Black Monday második évad első felének lényegét próbálom összegezni 12 + 1 képen keresztül. (Természetesen SPOILERekkel.)
Lehman Brothers '78. Mivel az első évadban lefutották a Black Monday-kört (értsd: ugyebár, eljutottunk addig a bizonyos nyolcvanhét október tizenhetedikei katasztrófáig, ami a sorozat alapötletét szolgáltatta), ezért nem lehetett kizárni, hogy a folytatás az utóhatásokra fog koncentrálni. Így persze az is várható volt, hogy a 2x01 egy újabb számlálóval fog indítani, mondjuk azzal a szöveggel, hogy "111 days after Black Monday". Mikor azonban kijöttek az első (a korábbi 80's stíluspornót rekontrázó) promóképek, majd sorra érkeztek az infók az évadról, egyre inkább érezhető volt, hogy nem kifejezetten ez a vonulat lesz a középpontban. Így viszont mostanra a sorozat címe lényegében elvesztette az értelmét, az eredeti koncepció pedig a jelentőségét. Cserébe viszont kaptunk egy karaktercentrikus nyitást az új szezonhoz. Mivel a Seth Rogen/Evan Goldberg páros jó a karakterdinamikában (az előző BM-írásunkban bőségesen kifejtettük, miért), ezért ez önmagában nem hangzott rosszul. A magam részéről ugyanis mostanra megkedveltem a főszereplőket, sőt, a mellékkaraktereket is. Például a Lehman Brothers-t, akik az évad nyitójelenetében tíz évvel az eseményeket megelőzően, még a hetvenes évek divatja szerint, de a maguk már megismert gőgös gúnár stílusában üdvözölték a placcon az akkor még startup-ként is alig vegetáló Jammer Group-ot. És már ettől a pillanattól lehetett sejteni, hogy ami itt következik, az még annyira sem lesz normális, mint amennyire az előző szezon egyáltalán az volt. Moe (Don Cheadle) és Dawn (Regina Hall) mesterterve ugyanis arra vonatkozott, hogy a cég indulását kicsit megkönnyítendő befüveztetik a biztonsági őröket, miközben elcsenik a Lehmanék irodájából az ügyfelek névjegyzékét. - Ilyen fordulatot is csak minimum beszívva lehet kitalálni...
Women Power '88. Aztán váltunk nyolcvannyolcra. Moe ugyebár körözött bűnözőként bujkál valahol, miközben a Jammer Group átalakult Blair Dawn Group-pá. De Blair (Andrew Rannels) valahol mindig máshol kolbászol, mint ahol éppen a lényeges dolgok történnek, így aztán főként Dawn viszi a boltot, aki jelentősen újított és a két régi másodhegedűs férfikarakter mellé immár kizárólag nőket vett fel alkalmazottnak. Sőt: a HR-szelekciónál a szakmai tapasztalat sem volt lényegi szempont: akadtak nők, akiket a pult mellől, míg mást a ruhatisztítóból hozott magával. Itt már érezzük, hogy nemcsak a közgazdaságtörténeti vonatkozásokat vághatjuk sutba, hanem a józan ész szabályait is. A képen látható jelenetben például Dawn egy olyan monológot bonyolít le, ami egyáltalán nem számít korhűnek. És itt tényleg az a legkevesebb, hogy nyolcvannyolcban még nem létezett sem az "üvegplafon", sem pedig a "femináci" kifejezés. Igaz, anno az első évadba is belekeverték valahogy a kergemarhakórt, holott az nem a nyolcvanhetes, hanem a kilencvenhetes étlapon szerepelt. De ott még csak egy évtizedet tévedtek a kalkulációkkal, nem hármat...
Kolbászolás. Na jó, talán kissé igazságtalanok voltunk. Blair sem csak kolbászol - hanem ifjú arájával járja sorra a rangos partikat, hogy behálózza a Reagan-i elit képviselőit, akarom mondani: Reagan elitképviselőit. A cél: a gazdasági szabályozások lazítása, mégpedig olyan feltételek mellett, ami a cégnek is kedvez. Azoknak, akik nem tartoznak a Casey Wilson-fanok közé, talán jó hír lehet, hogy mostanra érezhetően visszavettek kicsit a csaj arcából a készítők. Meg Casey is. Így a sorozat már egy kicsit kevésbé hangos, a Blair/Georgina páros közötti dinamika és kémia viszont szerencsére ugyanúgy megmaradt. Itt éppen egy hardcore republikánus képviselőt próbálnak meggyőzni a liberális szabályozások előnyeiről. Blair ráadásul még nem is sejti, hogy ezen az estén a meggyőzés egészen érdekes formájához fog folyamodni. (Ehelyütt jegyezném meg, hogy az évad első öt epizódjában a homoszexuális szexjelenetek hányada lényegesen magasabb, mint a heteróké, amelyek száma összesen nulla. A Showtime most sem hazudtolja meg magát, ami a tabuk, akarom mondani a textilek sutba hajigálását illeti...)
Hoppá. A sajtó is felfigyelt a nemi arányok sajátos eltolódására a Blair Dawn Group-nál. Bár, azt hiszem, ezt hívják manapság szexizmusnak. (A képen diszkréten meghúzódó fanszőrzet nagyon sok poén forrása lesz még a további részek során...)
Kokomo. Ezt meg stílusváltásnak nevezik a guruk. Amikor Moe-t legutoljára láttuk, még Richard Pryor-frizurával, pszichedelikus ingben és Wall Street mellényben küldte. De akkor még nem állt szövetségi körözés alatt. És nem lakott Miami-ban, meg nem zenélt egy hotel előterében. Még sosem jártam ott (igazából még az öreg kontinenst sem hagytam el), de visszaemlékezve Sonny és Ricco, no meg Dexter Morgan viselt dolgaira - hát az a város furcsa dolgokat hoz ki az emberekből...
Belőle például ezt. Keith (Paul Scheer) deréktól felfelé sem fest éppen hétköznapian a Miami-szettjében. Deréktól lefelé, forrónadrágban, meg aztán pláne nem... - A legutoljára széjjelnövő bongyor hajjal megismert, melegségét már nem is nagyon titkoló (nincs is miért) karakter Moe-val együtt bujkál a világ elől - de ennek sajátos módját választotta a kokain adás-vétel táplálékláncába való bekapcsolódással. Itt éppen azt ecseteli, hogyan ejtette be a bevételét egy cápákkal teli medencébe. Alapvetően nála is azon múlik minden, mint a többieknél: ha megkedvelted a fickót az első évadban, itt is szeretni fogod. Ha nem... - Akkor meg a kép pláne önmagáért beszél...
2x03. És itt akkor elérkeztünk az évad legérdekesebb epizódjához. Keith ugyanis számot kell adjon az új főnökének, azaz a kerületi ügyeletes drogbárónak arról, hová sikerült elkavarnia egy millió dollárt, Moe meg ugye ajánlkozik, hogy elintézi a problémáját. A rész egyértelműen feelgood, az akció, amit persze nem láthattunk előre jönni, mikor a találkozó előtt a kamerák feszülten pásztázták a helyszínt és a figurákat (ó nem!), meglepően jól működik benne, a fekete humorral karöltve pedig még nagyobbat szól. A párbeszédek Rogen/Goldberg-módra pörgősek, és, mikor fogod a fejed, hogy hogyan lehetnek ezek ilyen hülyék, akkor jössz rá, hogy a lónak a micsodáját hülyék... - A heist-műfaj mindig is személyes kedvencem volt, úgyhogy nálam ez a többszörös átvágósdi most nagyon adta. Agyeldobós volt, mint az évad általában idáig - de hát nyolcvanas évek, Miami: házi juhtúróba a józan ésszel...
Kiss kiss - bang bang. Úgy érzem, őt valamiért nem szeretném felbosszantani. Nem vinne rá a lélek...
Blair és Dawn, végre egy képen. Szeretném felhívni a figyelmet először is a szolid női kosztümre, ami hibátlanul kilencszáznyolcvannyolcas. A borzalmas színkombináció és a rettenetes szabásminták mérhetetlenül ízléstelen és egyszersmind hallatlanul elragadó keveréke. Blair-en a New Order lemezborítókra emlékeztettő rövid ujjú yuppie-pulcsi szintén befigyel. A bézs színű szövetnadrággal tökéletes, harmonikus kombinációt alkotnak, ráadásul hibátlanul mennek a szobabelsőhöz, ami annyira ezerkilencszáznyolcvannyolcas fancy-ség, hogy még a The Bold and the Beautiful nyitószezonjában is megirigyelhetnék. Azt hiszem, erről beszéltem, amikor stíluspornót emlegettem...
A golfozás, mint a kolbászolás metaforája. Ehhez a képhez nem kell kommentár.
Börtönkórus. Az évad első felének egyik legmókásabb és legképtelenebb jelenete. Mivel Moe átverte és cserben hagyta a 2x03-ban, Keith börtönbe kerül. Odabent viszont elég hamar áthelyezik egy speciális, fehéreknek fenntartott elitrészlegre, ahol a fogadóbizottság (egy férfikórus), királyi bánásmódot ígér neki a továbbiakra nézve, "just because you are white"! Hogy Rumli bátyát idézzem a Kertvárosi gettóból: "a fehérek istenére! Mi ez itt?" - Mint ismeretes, Reagan alatt az amerikai börtönök zsúfoltsággal küzdöttek, a problémákat pedig csak a Clinton-féle reform oldotta meg, nem egészen korrekt módon, mivel egyszerre az Államok legjövedelmezőbb iparágává tette az állami (és magán) ítéletvégrehajtó intézmények építését és működtetését (és ezzel megvetette a melegágyát többek között a Prison Break kultuszának...) - Amikor nekiültem a Black Monday-nek, a műfaj még dramedy volt, komikus elemekkel. Mostanra viszont egyértelműen komédia lett, drámai elemekkel. Karakterközpontú komédia, de teljes mértékben agyeldobós fajta. Az ilyen jelenetek után végképp senki se várjon több társadalmi mélyelemzést a szériától...
A kép, ami csak úgy megtetszett. Ha nem is vagyok akkora rajongója a szimmetriáknak, mint Wes Anderson, azért néha én is szeretem, ha egy-egy felvétel szépen megvan komponálva. Blair-rel és Dawn-nal szemben egyébként egy tiszteletes ül, aki olyan kőgazdag, hogy egy repülőgépen él, és csak tankolni száll le a földre...
Nicsak, ki van itt? A sorozattól elegáns húzás volt az évad közepére ismét játékba hozni Moe-t, bár igazán nem tudták érzékeltetni, milyen nagy dolog is ez a reunion ahhoz képest, hogy hónapokra kiesett a képből. Azon persze nincs okunk meglepődni, hogy ha a Jammer-nek / Blair Dawn-nak hiányzik húszmillió, mindig van kéznél egy triádvezér vagy egy kicsempésznivaló nigériai herceg, akik éppen ennyi pénztől szeretnének megszabadulni. A sorozat ilyenkor egyértelműen nem viszi túlzásba a bonyodalmakat és a magyarázkodást. Csak úgy repkednek a számok...
Igazából valamennyire így volt ez már az első szezonban is, de ott még nem szálltak el ennyire a készítők. És igen: mégiscsak bánja az ember kissé, hogy már nem veheti olyan komolyan a szériát, mint akkoriban. A Black Monday egészen ígéretesen indult - bármi lehetett volna belőle. Most, a második szezon közepére viszont, nagyjából egyértelművé vált, milyen erősségei és milyen korlátai lesznek. A karakterdinamikák, a párbeszédek és a humor továbbra is ütősek, habár nem kell már annyira megőrülni a tempótól, mint az első szezonban. A korhűség azonban körülbelül kimerül a stíluspornó tekintetében. A hihetőség pedig: hát az egy Tony Montana-s méretű kokainhegy mélyére temetkezve várja, hogy mikor lesz rá megint szükség - ha egyáltalán...
Szöllő
