Folytatom a tegnap megkezdett írásaim sorát egyik kedvenc szériámról, a Lost-ról, amelynek apropója ugyebár a három évvel (és két hónappal) ezelőtti sorozatfinálé jubileuma (és kicsit a start, jövő évben esedékes, 10 évfordulója is). Ma arról lesz szó – természetesen rengeteg spoilerrel nyakonöntve! – vajon tényleg olyan könnyű-e megállapítani, hogy kik voltak ebben a történetben a jó-, és kik a rosszfiúk?
„Two players, two sides. One is light, one is dark.” (John Locke, 1. évad, 1. rész.)
Egy fekete és egy fehér játékos – mondja John Locke az immár legendássá vált jelenetben, amikor a Go játékot magyarázza el Walt-nak. Mi, nézők, akkor naivan még azt hittük, hogy ő inkább a sötét oldalt képviseli (alapból furcsa volt a tag). Aztán pár résszel később hirtelen nagyon is good guy-nak tűnt. S hat évad alatt, további sorozatos pozícióváltások után, végül eljutottunk oda, hogy hősünk öngyilkos lett, a sorozat tulajdonképpeni főgonosza pedig az ő bőrébe bújva flangált fel s alá a Szigeten (de a finálét már az eredeti Locke mosolyogta végig barátságosan a purgatóriumban)…
Ez csak egy példa arra, hogy, bár a történet elején úgy tűnik, a klasszikus jó vs rossz küzdelme éled újjá, sokadjára, ebben a sztoriban, hamarosan kiderül, hogy a motivációk mennyire viszonylagosak, és mennyire nem egyszerű ítélkezni egy ember tettei felett (már ha egyáltalán érdemes).
Az Other-ek megjelenésekor válik ez igazán nyilvánvalóvá. A Többiek – ahogy először Rousseau, a francia tyúk (by Hurley) nevezi őket - egyértelműen negatív figurákként lépnek be a történetbe. Amikor Benjamin Linusék előjönnek a dzsungelből, céljaik, bármilyen titokzatosak legyenek is, mindennél gonoszabbnak tűnnek a világon (még a zenei témájuk is a bad guys – kissé és alighanem szándékoltan banális, rajzfilmes hangulatú - illúzióját erősíti). Egyébként emlékezzetek csak: Ethan (az első other, akivel találkozunk) egyenesen sátánként inkarnálódik az első két szezonban.
Aztán a harmadik évadtól mind árnyaltabb karaktereket kapunk a Többiek világából – pl. Juliette Burke-öt, akinek a története egészen egyedi (és aki, azaz Elizabeth Mitchell 2006-2007 magasságában kicsit mindenki álomnője is volt), hiszen csak azért maradt a Szigeten, mert Ben megzsarolta.
S, ami tán még meglepőbb: Ben is árnyalódik az évek során (az ő zenei témája valami fantasztikusan összetett, zseniális darab!) – megtudjuk róla, hogy számos dolgot tett a saját közösségéért, viszont szemrebbenés nélkül provokálta ki a lánya, Alex halálát, de, hogy elég oka van megölni Jacob-ot (az ötödik évad fináléja, amikor elmondja, hogy a nagyvezér mennyire rászedte őt, és hogy évtizedeket áldozott be neki a semmiért – hátborzongató). A legvégén pedig (lám!) Hurley támasza lett a szigeten, és rájött, hogy az irigység és féltékenység nem célravezető dolgok.
De a losties camp köreiben sem mindenki angyal. A bármikor ártatlan mosoly üzemmódba kapcsoló született gyilkos, Kate, pl. hihetetlenül veszélyes tud lenni, ha akar. De ott van Sayid is, aki nyíltszívűsége és becsületessége dacára szemrebbenés nélkül kínzott meg embereket hosszú esztendőkön át. És persze van egy, az első pillanattól fogva abszolút jellegzetes rosszfiúnk is, Sawyer személyében, aki, bármilyen mókás gyerek is, tett azért egy-két csúnya dolgot életében – és úgy igazándiból is elég önző pofa (bár azért ő is sokat változik az évadok alatt!).
A karakterek motivációi tehát végső soron sokkal összetettebbek, a problémák pedig sokkal árnyaltabbak, mint gondoltuk. A gonosznak tűnő, ám motivációik nyomán némiképp, vagy időnként egészen „kifehéredő” figurák alkalmazása 2004 óta szinte evidenssé vált, filmekben és sorozatokban egyaránt. S most mondjam azt, hogy ez is jellegzetes posztmodern vonás?
Folyt. köv.
- Szöllő -
