Folytassuk most már önálló bejegyzés formájában a normális emberek életét. Így éltek és szerettek ők az első évad második és harmadik részében...

Kicsi Jane Austin...Töredelmesen bevallom nektek bölcsészettudományi karon végeztem (ott szereztem az első diplomámat). Maga a tény már feltételez egy megérintettséget bizonyos témák, emberek irányába. Gimnáziumban oda voltam a Jane Austin hősnőire emlékeztető lányokért, sőt még e nyavajám az egyetemista éveimet is beárnyékolta. Bátrak, erőteljesek és reménytelenül önfejűek, akik valóban élnek (de nem felelőtlenül), és fel mernek tenni (maguknak és másoknak) olyan kérdéseket, amelyek megválaszolása frusztrációval jár. Férfiként (vagy szülőként) megélni velük a kapcsolatot olyan érzés, amikor tudod, hogy egy fejezet vagy a könyvben (csak azt nem tudod róla, hogy mennyire hosszú), rettegsz hogy egyszer túl nő, hogy megszűnik az a bizonytalan kislány lenni, akit még megbénítanak az érzelmei a társaságodban. SPOILER- a Normal Peopleben is van egy jelenet, hogy nem hívja el a fiú a lányt a szalagavatóra, ami egy éles törés és valahol ott indul el kettejük kapcsolatában a második felvonás -SPOILER. Az érme másik oldala, hogy ő pedig attól szenved, hogy megtalálja azt a szellemi társat, aki lépést tud tartani vele (és nem válik nyárspolgárrá).

Az intenzitásról és intimitásról...

A lány egyik évfolyam társnőjével beszélget (a negyedik részben) a normálisról, végül felteszi a kérdést, hogy voltaképp mi is a baj azzal. Épp arról van szó, hogy a normális nem más, mint tudni, hogy mit akarunk az élettől és a másoktól. Megélni a világot körülöttünk a maga normális intenzitásában, tudni lelassulni és körülnézni. Felismerni a másikban, hogy ugyanazok a dolgok bántják, okoznak neki örömöt (mint neked és ebben áll kettőtök kapcsolódása). Visszaolvasva az előző két mondatot, gondolom sejtitek (miután épp a két ember egyesüléséhez szükséges dolgokat írtam le), hogy miért lesznek annyira megkapóan természetesek a szereplők közti együttlétek. Kettejük életében a szexualítás, mint egy finom műszer van jelen, ami érzelmi killengést képes jelezni (SPOILER- épp emiatt elképzelhetetlen a lány barátnőjének ajánlata egy szerelmi többes együttlétre -SPOILER). Amíg a lányban eme képesség megvan már a kezdetektől, a fiúnak még tanulni kell (de nem reménytelen és épp ez a megmentendő esetlensége kelti fel a másik érdeklődését). 

Kisvárosi csalódások...

Most vissza fogok kanyarodni az Erikson-féle pszichoszociális fejlődés elmélethez, amely különböző életkori ciklust különít el aszerint, hogy az egyén épp hogy viszonyul a magához, környezetéhez, normákhoz. A fejlődés az egész életünket végig kíséri és tele van szorongásokkal, arra adott válaszokkal. A elméleti rövid felvezetés után arról van szó, hogy rengeteg fiatal számára felnőttkor kezdete a legnagyobb törés, ami ráadásul egy olyan országban, mint az ír (még nem jártam ott, így cáfoljatok meg, ha tévednék), ahol együtt jár a Dublinba való felköltözéssel (ami bármely másik városnál népesebb, értelmiségibb), akkor már-már misztikus magasságokba emelkedik.

A kisvárosi közegben magát jól feltaláló fiú számára a fővárosba való felöltözés és egyetemi élet egy nagyon fájdalmas visszajelzés arról, hogy hol is van épp a pszichszociális feljődésében (minden, ami előtte volt, a meccsek, a bulik, a többiekkel közösen eltöltött idő a szalagavató estéje után lassan feledésnek indul). Az érme másik oldalán ott van a lány, aki számára a nagybetűs élet az egyetemre kerüléssel kezdődött. Dramaturgiailag izgalmas (rengeteg anyagot kínáló) feladat a (már csak a fejekben létező) két idősíknak az összeboronálása. A rendező érdeme, hogy a sorozat nem csábul el, hogy ítéletet mondjon a szereplők felett (a fiú a lány számára nem csak a sérelmes múltat idézi fel, de egyben higgadtságával támasz is, miközben a fiú pedig számára pedig felismeri a múltbéli hibáit).  

Amikor a zenével ölni lehet...

Még egy dologról fogok írni a sorozat kapcsán és az a soundtrack. Aki ilyen, vagy olyan formában kapcsolatba került a szigetország beat és rock zenekarainak számaival, őneki nem kell ragoznom, hogy bőven van eredeti zenei anyag egy ilyen témájú sorozat. Meg is dobban a szívem, amikor a Joy Division Love will tear us apart című száma egy visszafogottabb feldolgozás formájában felcsendül. A sorozatkészítők mindemellett nagyon is tudatosan viszonyulnak a soundtrack használatához, hisz a zene bármennyire képes felidézni bennünk érzéseket, hangulatokat, de akaratlanul elfedi a valóságot. A rendezés pedig nem akarja, hogy akár spiccesek is legyünk, emiatt a hirtelen elhallgató zenével újra és újra kijózanítanak.

Várom a folytatást, hogy tovább élhessük a normális életüket...

HGD -5/4

Kövess be minket fbn is, hogy időben értesülj a legfrissebb posztokról.