A Dexter régen, a folyamatos meglepetései dacára, furcsamód az egyik legmegbízhatóbb, mindig egyenletes minőséget szállító sorozat volt. Az ember az ütemszerűen betervezett epizódnak úgy ült neki, hogy pontosan tudta: mit várjon tőle. Még ha megdöbbentő, meglepő, szokatlan fejleményekkel is szembesítették a készítők, akkor sem kapott olyasmit, amire ne lehetett volna számítani.

Nos, régi kedvencünk nagyjából a hetedik évad közepe táján megszűnt efféle biztos pont lenni univerzumunkban – és inkább átment mindfuck-ba. Innentől kezdve ugyanis olyan fejlemények érkeztek, hogy az ember csak nézhetett. Rég és jól ismert karakterek változtak nagyokat, miközben Dexternek egyre több dologgal kellett egyensúlyoznia, hogy valahogy még egyben tartsa életvitele normalitásának törékeny látszatát – amelyen ráadásul egyre több hajszálrepedés jelent meg.

Na, ebben a tekintetben ígér óriási változást a tegnapelőtt startolt utolsó évad – ahogy egy (sorozat)gyilkos karakter történetét taglaló utolsó évadhoz illik, kb. köbre emelve a mindfuck-ot. Most már ott van a levegőben az, hogy tényleg bármikor bármi megtörténhet. Brutális nyomás nehezedik hősünkre – és ez meg is látszik rajta mostanában.

Na, a legújabb, szám szerint 8. szezon nyitóepizódjának minőségén viszont a legkevésbé sem!

Deb: az érem egyik oldala 

Egyszer minden sorozatgyilkosnak le kell buknia. Olyan nincs, hogy valaki totálisan megússza a lefülelést. Dexter Morgan-t pedig félig-meddig már le is fülelték. Igazából nem a bunkó, de ártalmatlan riválisról, Doakes-ról beszélek, nem is a minden látszat dacára igen ostoba Miguel-ről, sőt, még csak nem is a megbecstelenítése dacára is tiszta Lumen Pierce-ről (Julia Stiles élete alakítása!). Az igazi lebukás az volt, mikor Dexter világának legbiztosabb pontja rendült meg – Deb (Jeniffer Carpenter).

A nap 24 órájában hardcore (bár nem túl fantáziadúsan) káromkodó hugica (akinek, mint most kiderült, f*cking password a banki jelszava!) valóban a legerősebb jellemnek  tűnt, s aligha képzeltük volna róla, hogy valaha is szét fog csúszni. Csakhogy a hatodik évad végén, mint azt minden naprakész infókkal rendelkező, igazi fan tudja, Deb inflagranti rajtakapta kedvenc sorozatgyilkosunkat – az ölés intim aktusa közben.

Persze a szétcsúszás nem következett be azonnal (és JC színésznői bravúrjának óriási szerepe van a lassú bomlás eredményes érzékeltetésében!) – a hetedik évad első fele nagyrészt arról szólt, hogy megpróbálta megérteni, hogy a bátyja miért csinálja azt, amit csinál. Sőt, már majdnem sikerült rávennie, hogy „leszokjon a gyilkolásról”. Azonban közben felbukkant Hannah is (Yvonne Strahovsky), akinek Dexter először beszélhetett úgy a „sötét útitársáról”, hogy nem kellett szégyenkeznie – mi több, büszke lehetett életművére. Így aztán két nő (a leszokás és a megbékélés!) között kellett őrlődnie egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Deb (a féltestvére, de akkor is durva!) szerelmes belé. Csakúgy, mint Hannah, aki majdnem megmérgezte és megölte Debet (ezért pedig Dex feladta és börtönbe került!).

Durva, ahogy ez a két leány – mindig a nők miatt fajulnak el a dolgok (vagy jönnek rendbe) – szétszedte a korábban magabiztosan flangáló, de az érzéketlen megjegyzéseit persze önmagának (és a vele együtt cinikusan somolygó nézőknek) megtartó hősünket (ami zseniálissá tette az állandó narrációját).

Az évad végére eljutottunk oda, hogy a második személy, aki előtt Dexter egyértelműen lebukott – Maria Laguertának (Maria Esperanza) járt még ennyi a Doakes miatti sokk után – is holtan végezte. De a sors furcsa fintora okán nem Dexter, hanem, bizony, Deb keze által.

Na, és itt vettük fel most a fonalat: azaz egészen pontosan hat hónappal az események után. 

Hat hónap telt el, de a fejlemények nem olyan durvák, mint arra esetleg számítottunk volna. A régi nyomozó csapat továbbra is együtt van, Harrison szépen felcseperedett, már focikupát nyert és egyre többet beszél, maga, Dexter keményen melózik, és úgy fest, mintha teljesen túllépett volna az eseményeken.

De ezúttal nem ilyen egyszerű a helyzet – amikor ugyanis Deb a szó szoros értelmében eltűnik, bátyja, mint egy kétségbeesett apa, ered a nyomába. És meg is találja – mint egy kisstílű drogdíler után nyomozó, de valójában vele élő és vele szexelő, eléggé szétcsúszott és korábbi, határozott önmagára nemigen emlékeztető narkós kiscsajt. 

Hogy végül mégis sikerüljön talpra állítani (ami azért egyelőre még elég kétségesnek tűnik), az persze mondanom sem kell, az emlegetett díler életébe kerül majd…

Dr. Vogel: az érme másik oldala

De a Debbel kapcsolatos hajcihő csak az egyik fele annak, amiért Dexter szét van esve. Csak az egyik oka, hogy érzi a világát totálisan széthullani. A másik az, hogy a sorozatgyilkos életmód és a látszatvilág határai kezdenek olyan vészesen elmosódni, ahogy azt hősünk, úgy a hatodik évadig, soha nem gondolta volna.

Régen könnyű volt leválasztani a sötét útitársat a hétköznapi álarcról – bár vérnyomelemzőnk időnként szétesett, azért viszonylag gyorsan sikerült is összeraknia magát. Még a testvérével való drámai találkozás, Rita (Julie Benz) halála vagy Deb a valódi énjével való megismerkedése sem fosztotta meg attól a képességétől, hogy bizonyos játékossággal és kívülállással élje és szemlélgesse az élete napjait.

Na, most már nincs ilyen külső nézőpont, nincs játszi könnyedség – most már nemcsak önmagát kell kézben tartania, nemcsak Debre és Harrison-ra kell vigyáznia (s előbbi esetében arra is, hogy el ne szólja magát valahogyan), de újabb és újabb kihívásokkal is szembe kell néznie.

S mindennek az az oka, hogy radikálisan szakítania kellett Harry kódexével, a nevelőapja által kidolgozott kánonnal, amely évtizedekig megóvta a lebukástól. Már Lumen Pierce miatt is meg kellett ezt tennie, még az ötödik évad magasságában, de azt gyorsan kiheverte, mert jelentéktelen figurát tett el láb alól. Viszont Laguerta más volt: munkatárs, barát, és, mondhatni, teljesen ártatlan. Az egyetlen hibája az volt, hogy túl sokat tudott és a legkevésbé sem volt hajlandó hallgatni az új felfedezéseiről…

Laguerta meggyilkolásával (amihez akarva-akaratlanul asszisztált) Dexter felrúgta Harry kódexét, s ezzel ingoványos talajra lépett.

Innentől kezdve ugyanis nagyon nehéz lesz újra megtalálnia az egyensúlyt kibillent életében. Ráadásul, egy új ellenféllel is szembe kell néznie: az aktuális sorozatgyilkosunkkal kapcsolatos (az illető elrabolja áldozatát, lelövi, majd felvágja fejét és a szó szoros értelmében kivágja az agyából az érzelmi központot!), nyomozás közben ugyanis felbukkan egy vadonásúj karakter

Dr. Vogel (Charlottre Rampling fantasztikus színésznő!), a pszichopaták nagy szakértője, aki könyvet is írt a témában. Alapjáraton Angliában él, de most hirtelen, az emlegetett sorozatgyilkos sajátos módszere okán megjelenik a Miami Metro Police épületében. Belép, és első pillanattól fogva úgy néz ki, mint aki mindenről tud mindent, ami a falak mögött történik. Persze először csupán halvány érzésünk, hogy a mos épp eléggé nyugtalan főhősünkkel szemben oly nyugodt és kimért, sőt, a Dextert első látásra kipécéző középkorú nő megérezhetett valamit vérnyomelemzőnkkel kapcsolatban (felismerve benne az általa érzékletesen leírt pszichopata-karakter őstípusát!). 

Ám a valóság az, hogy nagyon is sok mindent tud. Célzatosan Morganünk miatt érkezett, szándékosan őt kereste fel – az utolsó jelenet felkavaró rajzmappája és a Harry kódexére történt megdöbbentő utalása pedig mindenekfelett erről tanúskodik.

De, ami még érdekesebb, az az emlegetett cliffhangert követő ajánló, amely nemcsak a második rész trailerének, de egyenesen évadpromónak tűnik. Ebből kiderül, hogy Vogelnek feltehetően nem az a fő szándéka, hogy lebuktassa, és rács mögé juttassa főhősünket (azt az eddigiek alapján már megtehette volna!), hanem, hogy együtt dolgozzon vele a már említett ügy megoldásában.

Hoppá…

Pazar felütés

Az évadnyitó epizód tehát duplán is rászedett minket.

Egyrészt, mert egy pillanatig azt hittük, hogy a dolgok mégis visszatértek a régi, nyugodtabb kerékvágásba. A narráció és a valóság között azonban, talán most először a sorozat történetében, óriási szakadék tátong. Többször volt már arra példa az utóbbi évadokban, hogy a néző tudomására hoztak olyan infókat, amelyekről Dexter még nem értesülhetett (még korábban szinte mindentudó narrátornak tűnt!), de a disszonancia csak megfogható dolgokra vonatkozott. Most viszont a disszonancia inkonkrét, irracionális irányba mutat – Dexter már nem irányítja a valóságot. Az irányítja őt. (Brilliánsan érzékeltetik ezt az új rész ferde kameraállásai) És innentől kezdve Harry kódexe egyre kevésbé számít. Ha pedig nincs többé az egyetlen gát, amely megakadályozza sorozatgyilkosunkat az elszabadulásban, akkor bizonyosan valami brutális finálé veszi most kezdetét, ahol gyaníthatóan nagyon kemény események következnek majd, amíg a világ rendje helyre nem áll – bármi is történjék Dexterrel ennek előmozdítására.

Másrészt, elhittük, hogy új karakterünk nem tud semmit. S közben kiderült, hogy gyakorlatilag mindent tud. Mindent, azaz mindent. Ugyanis, akinek még Harry kódexéről is van tudomása (marhára érdekel majd, erről hogy a fenébe szerzett tudomást?), az előtt már csak kevésbé lényeges részletek maradhatnak rejtve a nagy Dexter-kirakósból. ..

Ez a két mesteri csavar, és a fentebb már megidézett mindfuck-áradás viszont továbbra is egy remekül felépített, szép, íves szerkezetű epizódba ágyazódott. Valóban mesteri volt ez a felütés – nem tudom, mikor láttam utoljára ilyen tökéletes évadnyitót a sorozatban, de úgy rémlik, a 4. szezon óta nemigen.

Az pedig a legjobb évad volt (legalábbis szerény meglátásom szerint), szóval…

Szóval: úgy fest, van rá remény, hogy a végső eresztés valóban epic lehessen. Most már csak a kreátorokon és az írókon múlik a tökéletes befejezés – a színészek ugyanis mindent megtesznek. Mi több: mint mindig, most is az elképzelhető maximumot hozták. Michael C. Hall pl. legalább akkora király, ha egy ilyen elbizonytalanodott, nehéz helyzetben lévő Dextert kell prezentálnia, mint mikor a betyárosabb napjait élő hősünket kellett kiváló eszköztárából megteremtenie…

Azt a hőst, akinek történetét immár 2005 óta követhetjük nyomon. Azt a hőst, akinek személyében először kedvelhettünk meg egy sorozatgyilkos-karaktert. Sőt, nemcsak megkedveltük: hosszú-hosszú évadokon keresztül aggódtunk a testi és lelki épségéért!

S akárhogyan is nézem: ez a sorozat, minden kiváló erénye dacára, nem hajtott végre egy nagyobb teljesítményt sem. De nem is hajthatott végre: pontosan ez volt a küldetése, se több, se kevesebb.

Most már csak azért kell drukkolni, hogy sikerüljön végül beteljesítenie!

Az i-re a pont ugyanis most fog felkerülni…

- Szöllő -