20. TITANIC FILMFESZTIVÁL

ragyog.jpg

Az urban legend szerint Stanley Kubrick, az akkor már méltán világhírű direktor, akinek olyan mozik voltak a háta mögött, mint a Barry Lindon, az Űrodüsszeia, a Mechanikus narancs vagy a Lolita, 1979 elején felhívta a Ragyogás c. könyvet jegyző Stephen Kinget az éjszaka közepén. Azzal merte zaklatni a szerzőt valamelyik, már inkább hajnali, mint éjféli órán, hogy rájött: hogyan egyeztesse össze a realitást és a történetben szereplő seregnyi szörnyet, szellemet és egyéb lényt.

A valóság és a képzelet közti releváns viszony megteremtése azért vált szükségessé a King-könyv vászonra vitele kapcsán Kubrick számára, mert egyik rigolyája az volt, hogy az ő filmjében ilyesféle pofák nem tűnhetnek fel.

ragyog1.jpg

Sok rigolyája volt egyébként a Mesternek – pl. a filmjeit, főleg az Űrodüsszeiát, csak bizonyos minőségű és felszereltségű mozikban volt hajlandó vetíteni. Ezért volt az, hogy 1969-es opuszát nem akarta „exportálni” a szocialista blokk országaiba, ahol nyilvánvalóan nem voltak adottak a szükséges opciók. (No meg azért is, mert meggyőződéses antikommunista volt.) 

Na szóval, Kubrick felhívta Király Pistát, azzal, hogy rájött: hogyan teheti reálissá a Ragyogás paranormális, sötét jelenségekkel dús sztoriját – álom és valóság keverékeként ábrázolva azt. King pedig erre azt mondta, hogy menjen a fenébe. Lecsapta a kagylót és innentől kezdve minden lehetséges fórumon hangoztatni kezdte (állítólag már a mozi premierje előtt!), hogy Kubrick munkája nem tekinthető könyve adaptációnak – majd pedig, mikor lehetősége nyílt rá, a saját manufaktúrájában legyártott egy „szöveghű” feldolgozást 1997-ben, amely meglehetősen zs-kategóriásra, s ekként igazán felejthetőre sikeredett.   

Hogy miért írtam le ezt a sztorit ilyen részletesen?  - A vésztjóslóan mosolygó Jack Nicholson-on túl kiderül (mivel a film ismeretét e cikk olvasásakor evidenciának tartom, ezért természetesen spoileresen folytatom)!

 ragyog2.jpg

Aki látta a Ragyogást, annak számára éppen az tűnhet fel, hogy szépen lassan hogyan mosódik egybe a valóság és a képzelet. Hiányoznak ugyan az eredeti King-könyv szörnyei, viszont a realitás és a fikció határa teljességgel érzékelhetetlenné válik a történet végére, ennek nyomán pedig értelmét veszti mindenfajta további elmélkedés a paranormális és a „lehetséges” határainak vizsgálata tekintetében.  

ragyog3.jpg

Az irreális szekvenciák – köztük az egyik legemblematikusabb, mikor vérár zúdul a filmbéli hotel előterébe – kezelhetők jelképekként is, szimbólumokként is, de a maguk materializmusában is hihetővé válnak a filmkereteken belül. S a Ragyogásnak talán pontosan ez az egyik legizgalmasabb vetülete – és pont erről nem szokták megközelíteni.

Pedig Kubrick filmjének lényege pontosan a reális és irreális eltemetett viszonyának kihantolása. Filmje nem azért lesz felkavaró, mert a kanyaron túl bármikor feltűnhetnek az ikrek, nem azért, mert a fürdőkádból kilépő, kívánatos meztelen nő a romlásba, halálba, kárhozatba ránt, és nem is azért, mert nem tudjuk, mit lát meg az öreg feka portás, ami miatt olyan mereven, kikerekedett szemekkel bámulja a plafont a film egyik vérfagyasztó jelenetében. 

A Ragyogás nem ezek miatt nyugtalanító – ezek csupán a nyugtalanítás eszközei.

ragyog4.jpg

Azért félelmetes, azért borzongató, azért horror a szó szoros értelmében, mert rettegésünk minden tárgya a valóság és az irrealitás között olyan fesztelenül és hétköznapian közlekedik, s mi sokszor észre sem vesszük, ahogy bekúszik valami transzcendens, enigmatikus és ősi gonosz a látóterünkbe – hisz az egész egy már-már közhelyes családi vitának indul.  

De, persze, vannak olyan pillanatok is, mikor a reális és irreális összes rétege egyszerre jelentkezik. Ilyen az, amikor – még a film első harmadánál – Jack belenéz a hotel épülete előtt található labirintus a szálloda előterében található makettjébe. S ahogy ráközelít a kamera a modellre, s ott kicsiben feltűnik Wendy és Danny, már tudhatjuk, hogy az egyszerre Jack elméje, a materiális valóság, akkori képzelődésének kivetülése, mindannak komplex szimbóluma, hogy a felesége és a fia már az ő kényének-kedvének birtokában vannak („Wendy, I’m home!”), s ki tudja, még mennyi minden még. A film vége is hasonlóan fregmentált denotációval jelentkezik – az utolsó jelenet, amikor a kamera ráközelít arra a bizonyos „fényképre”, ahol hatvan évvel korábbról néz vissza ránk Nicholson démoni tekintete az irreális és reális határának megdönthetetlen bizonyítékaként.

ragyog5.jpg

Ennek a filmnek annyi rétege van, hogy az tényleg őrület – de az egyik legfontosabb tulajdonsága mégis az létező és elképzelhető kereteinek likvidálása – egy család, és a télre gondnokságukra bízott hotel mikrostruktúráján belül. Őrület, hogy ez a kis világ hogyan illeszkedik bele a Rocky Mountains kőkemény, már az első pillanatokban megidézet „dies irae, dies ira”-makrostruktúrájával. (Úristen, csak leírom ezt, és máris nézem újra a film főcímét, a bivalyerős nagytotálokkal és zenei aláfestéssel…) 

 ragyog6.jpg

Kubrick-nek talán egy filmje sincsen, amely ennyire hatásosan keveri a paradox jelenségeket – egyszerre kamaradráma és epikus mozi, elmossa a határokat reális és irreális között. És, emellett, monumentális jelképe annak is, amit Kubrick egész életében csinált: összeegyeztetni a rendkívül összetett és újszerű művészi mondanivalót a legzsánerszerűbb filmszerkesztéssel.

A fentebb idézett szekvenciákhoz hasonlók ugyanis teljes természetességgel vannak egy ügyes, pörgős, pazar zsánerfilm jellegzetes műfajiságába ágyazva, úgy, hogy Kubrick elejétől a végéig egyszer sem bontja meg a horror-kánon szabályait. (Ennek remek jelképe a zene is, amelybe belefér Diane Johnson és Rachel Elkind szimfonikus cold wawe-je, de Pendereczky vagy Bartók művészi muzsikája is). 

 ragyog7.jpg

S a Ragyogás – végül – voltaképpen, primer olvasatában, egy elme bomlásának pazar krónikája – Nicholson megint olyan bravúrt hajt itt végre, hogy nélküle az egész filmnek semmi értelme nem lenne – mely bele van ágyazva a filmbéli Overlook Hotel paranormális és pogány világába, összefonva korokat, stílusokat és életérzéseket, s az egészből egy olyan kavargó őrületet támasztva, amelynek csakis totális összeomlás lehet a vége. S mégis: olyannnyira megrendezett, olyan kitalált, fifikásan összerakott és bölcs tétel, hogy még mostanában is elámulok az újabb és újabb rétegein. 

Nos, én, most, itt fejezem be. Ott és akkor, ahol és amikor más elemzések többnyire kezdeni szokták a Kubrick opuszával való foglalatoskodást. A sztorinál, az alakításoknál, a hangulatnál, atmoszféránál – és hasonlóknál. Amelyekről mások már bőven írtak eleget. De lehet, hogy az én gondolataim sem valami újszerűek – lehet, hogy már másnak is eszébe jutottak valahol és valamikor, csak én nem tudok róla. Esetleg le is írták már. 

ragyog8.jpg

Ez is simán elképzelhető, minthogy a Ragyogás ezer és ezer olvasatot generál nap mint nap – mivel ezren és ezren nézik meg, először, másodszor avagy huszadszor nap mint nap. Ez utóbbiban azért vagyok biztos, mert érdemes megnézni másodszor és érdemes megnézni huszadszor is…

Ez az a film!

- Szöllő -

Címkék: horror

A bejegyzés trackback címe:

https://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr705238329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása