Tegnapeste megnéztem A farkas gyermekei első két epizódját. Eredetileg a pilotról szerettem volna írni egy kritikát. De valahogy az első 49 perc után úgy éreztem, hogy még nem teljes a történet.
Ridley Scott megöregedett. Kicsit szószátyárt lett. Rengeteg mondandója van számunkra a minket körülvevő világról, legjobban annak pusztulásáról és újbóli létrejöttéről. Nem akarok és tudok Varró Attila Kígyó a kertben című írásában olvashatókhoz hasonló ítéletet mondani efelett. Úgy gondolom Ridley Scott mögött áll egy olyan produceri életút és anyagi háttér, amelyből kifolyólag betud állni olyan projektek mögé, amelyekkel azonosulni tud. A sorozat, mint formai keret pedig kifejezetten jól áll a gondolatainak, miután mondandója bőven van és talán a hollywood-i pénzcsinálás kényszere sem nehezedik olyan mértékben rá és Aaron Guzikowskira, ami még a Prometheus, Covenant történeteit megterhelte (lásd Huber Zoltán Ismét izgalmas című új amerikai sci-fi filmeket boncolgató írásának idevágó fejezetét)...
Amit maguk mögött hagytak...
A civilizációnkról való töprengés során újra és újra Oswald Spengler A nyugat alkonyában hangoztatott gondolata ötlik fel bennem. Mégpedig, hogy amíg a történelem során az egyes civilizációk csak a Földünk egy jól behatárolható területére terjesztették ki a befolyásukat, addig mindig volt "honnan" jönni az új impulzusnak. A 21. századra azonban a Kardasev-skálán felfelé haladva eljutottunk a Földet átszövő civilizáció felépüléséig, ami a korábbinál nagyobb felelősséget hárít ránk, mert ebben a helyzetben ha bukunk, akkor mindannyian, mint "emberiség" fogunk elveszni. Emiatt kétségbeesésünkben utolsó szalmaszálként kapaszkodunk a jelent uraló civilizáció peremén kolóniát létre hozó, a következő korba való átmenetet biztosító telepesek Isaac Asimov-i gondolatába. Úgy látszik a tanulság legyen szó akár Isaac Asimovról, akár Aaron Guzikowskiről ugyanaz, egy előre kijelölt úton haladunk. A technokrácia önmagában nem képes megvédeni minket saját magunktól. Az emberi társadalom önálló organizmusként terjeszkedik a matriachiális együttélésből az egész bolygók erőforrásait felemésztő bürokráciák felé.
Ridley Scott által már a Covenantban a (vallási) fanatizmus és józan döntőképesség kérdését boncolgatta, amikor Daniels Oram parancsnoksága elleni fő érvül a vallássossága hozta fel. Aaron Guzikowski a sorozat pilotjában is látszólag ezen az úton megy tovább. SPOILER - Az ateisták által létrehozott Anya nem türi el a gyermekeitől a vallásosságot. De A farkasok gyermekei cselekménye már túl lát az orrán, amikor Champion felteszi a legfontosabb kérdés, ami igazából a lelkünk mélyén ott van, hogy ha ez a mithrast követő szekta olyan megvetendő, miért tudták megszerezni a Földön a győzelmet. - SPOILER. Vajon egy faj szempontjából az értékítélet hozásnál nem egyedül a túlélés kérdése számít? Nem lehetséges, hogy a vallási és politikai fanatizmus, mint mozgató erő feljebbvaló a technokratáknál, mert akár vakbuzgó meggyőződésével, ellenség-kép kreálásával hatásosabban válaszol meg kérdéseket (csírájában elfojtja a tévelygést). Sőt, ha még egy lépést hátralépünk, akkor látjuk, hogy az Anyában egy technokrata hit fanatizmusa lakozik (érdekes olvasmány lehet fanatizmus kérdéskörben Győri Zsolt és Rigely Ádám Határtalan korlátoltság című írása). A sorozat első két része is képes volt az önrevízióra, és feladta az Isacc Asimovnál a torkunkon lenyomott vallási fanatizmus vs technológia szembenállást. A történetben eddig a mithras követők nem a technológiát passzívan megöröklő, bitorló csőcselék lesz, hanem a technológiát birtokló civilizáció.
Anya és Apa...
Rögtön magával ragad, ahogy a kilyukasztja az égboltot a bölcsőre emlékeztető űrhajó, hogy utána becsapodjón valószínüleg az emberi civilizáció határán lévő bolygóba (amelyet talán a technokrata gondolkodók egy mérnöki asztal felett görnyedve épp azzal a tudatossággal határozották meg leendő kolóniául szolgáló helynek, hogy az életre épp alkalmas, de nagyobb űrhajók népességét elriassza a megműveléséből származó vesződség). A terraformálás igénye miatt a bölcsőbe a gyermekeken kívül szükség van olyan entitások elhelyezésére, amelyek keltetőül szolgálnak, megvédelmezik a őket és útmutatást adnak nekik. A megkérdőjelezhetetlen funkcionalításukat tökéletesen mutatja, hogy a nevük a betöltött szerepükből származik. Így a történés során valahányszor kimondják azt, magukat és minket is emlékeztetnek erre az egyszerű rációra. A rendezés belesimul Ridley Scottnak az androidokról és azok öntudatra ébredéséről fogalmi képébe, mely szerint azok alkotóik élő ujjlenyomatai és egyben meghaladásai.
Az androidok kapcsán megint Issac Asimov Robotikájához karanyordunk vissza. Az első rész után már nagyjából összeáll a fejünkben az a törvényrendszer, amit beléjük programoztak, hogy a gyeremekek életben tartására minden felett álló célként gondoljanak, és törekedjenek arra, hogy elkerüljék a múlt hibáit (SPOILER - Itt ütközik ki a törvények értelmezése adta szabadság, ahogy Apa csak a fejét csóválja az imán kapott Champion kapcsán, az Anya dühétől félti csak a fiút, valamint a meghibásodásktól tartva azt véli helyesnek, ha a mithrasi űrhajónak leadják a vészjelzést. Persze az Anya tettét nehéz megítélni, ő rajta van a közösségük megvédésének teljes felelőssége. Még ha sokáig ez nincs is kimondva. -SPOILER.) A küldetés az androidok alkotóit egy fura helyzet elé állítja, mert tudják, hogy a gyermekek felnövéséhez nem elegendő csupán csak a fizikai léthez szükséges feltételek biztosítása. Anyának és Apának (ha a mímelés szintjén is), de a gyermekek számára tanulható érzelmeket kell mutatni. Ekkor leszünk igazán libabőrösök. Az érzelmeknek a mímelése is önmagában hordozza a meghibásodás lehetőségét. Alkotóik lehet ebből a megfontolásból nem közlik az Anyával rejtett képességeit, és hagyják, hogy a történések nyomán évredjen azokra. De épp emiatt fogja el a nézőt a félelem, hogy egy időzített bomba ketyeg, ami a legjobb szándéka mellett se képes uralni a képességeit (csupán a nem létező érzelmei választják el David Cronenberg hibridjétől. Lásd Kömlődi Ferenc Útak utópiába). Sokat sejtet az következő részek cselekményéről, hogy Anya egy pillanatra se tétovázik kikapcsolni, a két lábon járó lelkiismereteként funkcionáló Apát, ha a közösség védelme úgy kívánja.
Amit a gépek teremtenek...
A pilotban egy technokrata teremtés mítoszt kapunk, amelyben a gép örökíti át az eljövendő civilizáció nulladik tagjának a múlt egy csoportja által arra méltónak gondolt tudását. Számomra hátborzongató volt hallani Anya szájából azt a leegyszerűsítő ítéletet, amely szerint bármiféle vallásos megnyilvánulás kitörlésével a régi hibák elkerülhetőek válnak. Persze egy robottól ne várjuk el az emberi lélek megértésének képességét. De nagy bizonyossággal tudjuk, hogy pusztán az élet fennmaradásához szükséges feltételek biztosítása, csak egy emberhez méltatlan életethez vezethet. Champion korából és a megélt veszteségekből adódó növekvő ellenszegülésében ott van a kínzó kérdés, hogy Anya és Apa meddig tud társ lenni számára a társ lenni az érzelmi fejlődésében (SPOILER - Különösen nehézzé válik a fiú helyzete, mikor ő lesz a kommunájukban az egyedüli biológiai életforma - SPOILER). Az android tragédiája is lehetne, ahogy az Anya nem tud mit kezdeni az egyre erősödő daccal.
Ami a sötétből néz ránk...
A világunk nem bináris, amely állítást az androidok nem értik meg. A második epizódban feltünő antagonisták viszont feltalálják magukat ebben a közegben. SPOILER - Marcus és Sue az életbe maradásért képesek feladni a mithras kultúrával szembeni megvetésüket, elárulni az ügyüket. Már könnyedén megy a gyilkosság nekik. Pragmatikusságukat nem önzőség, csupán az életben maradás szabályának minden elé helyezése - SPOILER. Róluk már ebből a pár képkockából kiderül, hogy előnyben vannak Anyával szemben, mert képesek a világot a maga valóságában látni. Anya ebből a megfontolásból egy tragikus karakter, mert a technokrata gondolkodás szerinti racionális nézőpontot töltené be, de valójában egy olyan kommunát védelmez minden erejével, amely külső segítség nélkül nem éli meg a következő nyarat.
Nagy érdeklődéssel várom a sorozat folytatását.
HGD - 5/5
