A tankönyvek matekpéldáit mindig a megoldásból vagy megoldásokból kezdik el, visszafelé kialakítani. Kezdetben vannak a végszámok és ezekből vezetik le az alapképletet, vagyis a feladványt. A logika visszacsévél, és végül ott vagyunk, ahol a példát nem ismerő laikus delikvens számára valójában kezdődik a játék – azaz a feladvány megoldása.
A Netflix-en pár hete véget ért House of Cards c. politikai dráma (melynek első évadával végre én is szintre hoztam magam) történetvezetése esetében egészen hasonló érzéseim támadtak. Mintha a sorozat kreátora, Beau Willimon, az írói gárda és az egyes epizódok rendezői (akik között ugyebár David Finchereket és Joel Schumachereket is találunk!), pontosan efféle eszmefutamok mentén alakították volna ki a széria cselekményét.
Eszerint, ugyebár, adott egy főhősünk által hőn áhított pozíció. Ez a végpont. S ehhez kell, szépen, visszamenőleg, felépíteni egy sztorit, ami teljesen konzekvens kell, hogy legyen, ahhoz, hogy végül kiadja az alappéldát – azaz az első évad első részében vázolt nyitófelállást. Ahogyan minden sorozatnál tisztában kéne lenniük a készítőknek azzal, hogy honnan hová tartanak, és, hogy az egyértelműen felrajzolható, szépen, piros tussal kihúzott ösvényen adott pillanatban hol tartanak éppen – pontosan olyan profizmussal bontották ki a HoC eddig megismert történetét.
Ha az ember figyel (és itt bizony nem lehet megspórolni a figyelmet!), annyira biztosan és megingathatatlanul tisztában lehet azzal, hogy ki, mit és miért csinál (és a legkevésbé sem rágják a szánkba!), mint Kevin Spacey karaktere, Frank Underwood. A demokrata párti frakcióvezető, aki végső soron elnöki babérokra tör, és elképesztően túlfinomult pragmatizmusával (amelynek alkalmazásakor persze jellegzetesen primitív módszerektől sem riad vissza, ha másként nem biztosítható a hőn áhított hatalom megszerzése) sorra állítja fel a briliáns csapdákat az útjában álló ellenfeleknek.
S eközben, két akció között, kiszól nekünk, nézőknek, és ilyeneket mond: „I never make such big decisions so long after sunset and so far from dawn.” Vagy, egy rövid beszélgetés végeztével ezt mondja éppen távozó vitapartnere (egy nagy ipari konszern munkatársa) után nézve: „Such a waste of talent. He chose money over power - in this town (már ti. in Washington, hiszen hol máshol is játszódhatna a sorozat), a mistake nearly everyone makes. Money is the Mc-mansion in Sarasota that starts falling apart after 10 years. Power is the old stone building that stands for centuries.”
Ez utóbbi egyébként az első évad egyik kulcsidézete, amely a karakter egyik legfontosabb jellemzőjére is rávilágít: Frank Underwood ugyanis nem mulasztja el rendszeresen kijelenteni, hogy mennyire érdektelen számára a pénz, hogy mennyire jelentéktelen és gyorsan elpárolgó dolog a gazdagság, s hogy ezzel szemben, milyen fontos, és hosszú távra szóló dolog a hatalom, a másik ember birtoklásának képessége.
Már ennyiből is rájöhetünk, hogy barátunk, Francis nemcsak beszél a levegőbe, nyakló nélkül: pontosan tisztában van cselekedetei súlyával, jelentőségével, s minden egyes lépése egy – bármennyire is beteg, de mégiscsak – konzekvens világképbe illeszkedik, ahol minden cselekedet értelemmel, céllal és következményekkel bír.
Hogy fenntartható ennek a belső világnak a fejlődése?
Nos annak a lehetősége, hogy darabokra hullik ez az univerzum, amely alapvetően mindig az emberi gonoszságra és a hatalom, illetve a pénz akarásának összefüggéseire épít, mindig fenn is áll.
De, hogy ez már az első szezonban megtörténik-e?
A további, némiképp spoileres írásból kiderül!
-Szöllő-
A négy öreg: Michael Dugles, De Niro, Morgan Freeman és Kevin Kline Las Vegasba indul el egy fergeteges "másnaposok kalandra" a csapat egyetlen még agglegény tagjának a legénybúcsújára.
