Azt hiszem, eljutottam arra a bizonyos homokos-vizes síkra. Már nem merek remélni: s így aztán ígérni, meg fogadkozni sem. Csak úgy vagyok, tét és következmények nélkül. Olyannyira könnyedén, hogy akár már pötyöghetek is valamit nektek, hiszen olyan régen tettem utoljára: már nincs is olyan nagy súlya ennek a vállalásnak... - Talán ezt az állapotot, ezt a tónust kell megtalálni a bejegyzésíráshoz - ezt a súlytalanságot és békességet - ki tudja. Lehet, azért posztolok olyan rendszertelenül és következetlenül, mert épp ezt az állapotot és ezt a tónust olyan kutyául nehéz kicsikarni magamból.
Mindenesetre a Borosta megint eltűnt négy hónapra. Előbb új mosógépem érkezett, aztán a netem adta fel, aztán jöttek az újabb és újabb kifogások: majd meg, amikor végre ismét flottul pörgött minden, egyszerűen csak belesárgultam/barnultam/vörösödtem az őszi háttérbe és elkullogtam más platformok irányába. (Példának okáért építgettem az instámat, ami rajtam kívül még mindig senkit nem érdekel, de talán jól is van ez így. Illetve elkezdtem leltározni a könyveimet, aminek még az instámnál is csekélyebb a fogadóköre - de ez sem akadályoz különösebben e tevékenység folytatásában.) Nem is mertem már arra gondolni, hogy idén még befejezhetem a monstre 25th Hour (2002) kritikámat, és aligha hihettem, hogy pontot, akarom mondani zs-t teszek annak az abc-nek a végére, ami azt az öt évet tárgyalja, amikor nem volt Borostánk... - Borostátok...
Mindegy.
Nem ígérek sem reunion-t, sem rendszeres cikkeket, végképp nem nagyszabású projekteket. De, ha már így az óév nyakára hágtunk, és van pár film, amivel kapcsolatban összesűrűsbödött bennem némi benyomás, hát kiírom magamból ezeket - ne cipeljem magammal őket az újévig. "Az ember tegye csak le, amit nem muszáj magával vinnie"-alapon lapozván egyet.
A pár szám szerint öt filmet jelent. Ezek összessége kényelmesen szétbontható lenne három plusz kettes etapokra: például, itt van két vadonásúj és három régebbi tétel. Vagy: itt van két hazai és három külföldi produktum. És, ha már itt tartunk: itt van két film, amit nem feltétlenül, és három, amit nagyon is nagy erőkkel ajánlok. (Arról meg már nem is beszélek, hogy két Villeneuve - három nem Villeneuve felosztással is élhetnék a direktorok személye kapcsán.) De inkább csak legyen elég annyi, hogy ezeket abszolváltam a november eleje óta eltelt bő egy hónapban. Ezek találtak meg, vagy ezeket találtam meg - a fene se tudja.
Ne szaporítsuk a szót - inkább terítsük a lapokat, ahogyan a póker utolsó utáni pillanataiban szokás...
Denis Villeneuve: Dűne (2021) - az alapvetés.
Túlzás nélkül mondhatom: évek óta vártam erre - ha nem éppen kétezeröt óta, mikor először láttam Lynch-filmjét és ennek nyomán megvásároltam az első Dűne-könyvet... - Azelőtt közhelyszámba ment, hogy a Dűne megfilmesíthetetlen, mert lehetetlenség átfogni ekkora univerzumot és egy ennyire a szereplők belső monológjaira hangolt történetet. Hatvanas évekbeli megírása óta többek bicskája is beletört, s egyébként is: épp e lehetetlenség miatt jellemzi Frank Herbert könyveit egyöntetű letehetetlenség: a belső monológok dzsungele nélkül a szöveg egyedisége veszne el: az a furcsa, zsibaddásszerű zsongás, ami csak úgy keríti hatalmába az olvasót, ha alaposan elmélyed ebben az univerzumban, amely ismert világunk után 12 ezer évvel bontogatja ornithopter-szárnyait.
A Dűne-könyvek legnagyobb erénye a mai sci-fi lektűr-sokadalom közepette, hogy felnőttként kezelik az olvasójukat. Felnőttként, akár a sci-fi szépirodalom: Bradbury, K. Dick, C. Clark. Felnőttként, akár Dosztojevszkij, Stendhal, vagy Kerouac. Frank Herbert közvetlenül szólítja meg a belső monológok által a tudatos megfigyelőt, élesíti és gazdagítja érzékeit, figyelmét, megedzi természetes képességét az örök gyanakvás és a kételkedés mintázataira, amelyeknek ismerete tizenkétezer év múlva épp annyira lehet hasznunkra, mint ahogyan tizenkétezer évvel ezelőtt - vagy épp a jelenben.
Szinte hihetetlen, hogy Villeneuve úgy tudta megőrizni a kételkedés, gyanakvás, edzettség és fegyelmezettség diktálta előadásmód, s így a befogadói figyelem osztatlanságát, hogy a filmből teljes mértékben kiiktatta a regényben főszerepet játszó belső monológokat. Így maradtak tartalomközvetítőnek a párbeszédek, az éles, pengevillanásszerű képek, Hans Zimmer monumentális és nyugtalanító filmzenéje és a minimalista díszletek ellenállhatatlan, puritán esztétikája, ami épp olyan csábító, mint Jodorowsky soha meg nem valósult adaptációjának univerzalizmusa.
A színészek diszciplináját, elhívatottságát, a feladat iránti alázatát napestig lehetne lajstromozni. Timothée Chalamet a szerepére született, akár csak Javier Bardem, Josh Brolin, Stellan Skasgard vagy az egyenlőre ötmondatos szövege dacára is erős jelenlétet demonstráló Zendaya... - Ma már nem készülnek ilyen filmek, ahol ennyire a színész odaadása van a fókuszban: ahol a film valóban a szó tarkovszkiji értelmében vett áldozathozatal. Még az elmúlt évek legjobbjai sem hordozták a kollektív átszellemülésnek ilyen sajátos légkörét. Talán a Joker (2019) Joaquin Phoenix-e mutatta fel ezt a magatartást - de még ott sem ilyen erőteljes és univerzális formátumként fogalmazódott meg...
Csak néztem, és nem hittem el, amit látok. Hogy mindezt lehet: éppen ezt és éppen így. Deprimáló hasonlat lenne, mégis ki kell mondanom: mintha a szellemi Grafemberg-pontomat birizgálták volna.
Fanservice volt, a szó legnemesebb értelmében...
Ajánlhatósági együttható: 10/10
David Fincher: Mank (2020) - amitől hízik a sznobok mája.
Fanservice David Fincher legutolsó, egy évvel ezelőtti fekete-fehér opusza is, csakhogy a fanek köre itt alighanem jóval szerényebb, mint a Dűne esetében. A Mank rétegfilm: és nemcsak amiatt, mert annyira rétegzett. Eleve: az ezerkilencszázharmincas évek Hollywood-jában játszódik, aminek elidegenítési egyhütthatóját még meg is kell fejelni azzal, hogy főhőse egy kevéssé szimpatikus, alkoholista skriblerből forgatókönyvíróvá vedlett lúzer. Amit pedig meg kell fejelni azzal, hogy úgy repkednek a blockbuster-mágnások és a rendezők, a stúdióvezérek és a színésznőcskék nevei, mint egy casting-on a "köszönjük, majd értesítjük"-ök...
Harvey Mankiewitz-et, az überpiást közös elhatározással elvonókúrára ítéli az RKO stúdió és Orson Welles, a feltörekvő kis huszonakárhányéves rendező, hogy szűk egy hónap alatt kisajtolják belőle a film forgatókönyvét, amelynek címe majdan Aranypolgár (1941) lesz. Ez az alaphelyzet csak azt hozza lázba, aki 1. látta az Aranypolgárt, 2. nem aludt el rajta, 3. tehát lenyűgözte, amit látott, 4. sőt, szeretne még többet látni belőle, 5. és el tudja viselni az egyébként maradéktalanul zseniális Gary Oldman pályájának legkellemetlenebb figuráját.
Persze aki mindezekre vevő, az képben van a tekintetben is, hogy a Welles-opusz főhősét a mocskosul gazdag William Randolph Hearst-ről mintázták (Charles Dance mértéktartó jelenléte), Mank-nek pedig van miért törlesztenie az aljas főg*ci tekintetében - az ugyanis elvégeztetett vele egy igazi piszkos munkát: megíratott egy manipulált propagandafilmet az 1934-es kaliforniai szenátorjelölt, a baloldali író, Upton Sinclair ellen - egyik alkotótársa emiatt olyan lelkiismereti konfliktusba is került, ami miatt véget vetett az életének. A törlesztés jogcíme lenne ugyebár az Aranypolgár. Ez a soványka főszál önmagában csupán háttér marad. Az előtér a káprázatos fényképezés vakuitól éles, Lilly Collins visszafogott, Amanda Seyfried elragadó, Oldman sziporkázó jelenlététől tobzódik, a harmincas évek whisky-ben ázó álomgyári levegője, életérzése, képi világa, atmoszférája az összes képkockáját átjárja...
A Mank, mint film nem vizsgázik a legjobban (legyünk őszinték: középszerűnek sem mondható, a főkonfliktus végképpen elsikkad a montázsok és elegáns odamondogatások közepette) - de, mint korkifestőkészlet: brilliáns színösszetételekkel dolgozik (ami egy fekete-fehér alkotás tekintetében különösen megkapó körülmény). A párbeszédek pergők, élvezetesek, a képek fűszeresek, az ízek pikánsak - annak számára persze, aki kellőképpen sznob, s kellőképpen vájtfülű ahhoz, hogy elengedhesse magát a film befogadása közben.
A gond az, hogy a Mank, bár Scorsese Leleményes Hugó-jával (2011) ellentétben nem öli bele a mesét a filmes utalások dagályába, nem is képes azokat olyan könnyed lazasággal demonstrálni, mint Tarantino Once upon a time...-ja (2019). Nem középutas, és nem is langyos - az úr mégis: csak akkor nem köpi ki, ha az Aranypolgár kapcsán fentebb vázolt öt kritérium maradéktalanul fedi az ízlését...
Nos, én ilyen úr vagyok...
Ajánlhatósági együttható: 7/10
Kőrösi Máté: Dívák (2021) - A Z-k közönségkedvence az első magyar Skins.
Úgy tűnik, továbbra is a fanservice fogalmánál kell maradnunk... - Még szinte meleg (igaz, már nem ártana neki egy mikrózás) az Y generáció fanservice-e, Reisz Gábor VAN...-ja (2014), de már itt az újabb (Z) generáció nagy nemzedéki élménye, Szerelem első "vérig"-je és "Kalózok"-ja: Kőrösi Máté elsőfilmje, az HBO GO-n frissen debütált Dívák. A cím és a streamer-felület alapján négy dél-afrikai törpenövésű hatvanas transzvesztita karakterdrámájára számítanánk a múlt századból, 307 percben - helyette egy dokut kapunk három cserfes diáklánnyal, Pestről, a kétezertízes évek végéről, másfél órában.
A csajok az alkotó elmondása szerint magukat aposztrofálták dívaként, innen jött a cím - ki milyen gyorsasággal és hatásfokkal feledkezik meg róla. Nekem kellett egy kis idő, hogy el tudjak veszni a filmben - ugyanis számosszámtalanszor haladtam el az Emesét, Tinát és Szanit egy kalap alá hozó tanintézmény (a beilleszkedési/tanulási problémákkal küszködő pesti tinik utolsó esélye), a Belvárosi Tanoda előtt, és már csak azért is utáltam az ott csövelő kölyköket, mert kib*szottul elállták az egész járdát.
Vén f*sz vagyok, magyarán szólva - de a meggyőzhető fajtából. Engem is meglepett, hogy egyszercsak milyen szépen, zökkenőmentesen tudtam átengedni magam a sajátométól eltérő nyomtávú síneken is, a száguldás örömének. Dacára annak, hogy ezek már a Z-generáció paraméterei, én meg ha megfeszülök, akkor is csak Y maradok. És akármilyen fűhöz, vagy fához kapok, akkor sem leszek olyan laza, mint ezelőtt tíz évvel - amikor utoljára esélyem lett volna (csak akkor mindenki elfelejtett szólni erről) az olyan csajoknál, mint Emese, Tina, vagy Szani.
Kőrösi mozija sajnos mozaik is egyben - és a szónak nem a hiánytalanságot sugalló bizánci értelmében, hanem a tartalom és megfogalmazódás töredékességét tekintve. Amennyire utáltam először az elvont, hisztis Emesét, a hiperezo/vegán Tinát és a rátarti Szanit, annyira belezúgtam - a történetbe. Az elbeszélés módjába, jellegébe, karakterébe. Szívesen láttam volna még sokkal többet Kőrösi dokumentarista látásmódjából, stílusának keresetlen bájából, amivel betekint és betekintést enged három mai fiatal igencsak küzdelmes, pofonoktól és traumáktól legkevésbé sem mentes mindennapjaiba.
Pontosan tudom, mikor voltam legutoljára ennyire szerelmes egy elbeszélésmódba: bő tíz éve. Az élményt úgy hívták, hogy Skins (2006-2013), és örökké belém vésődött az összes pillanata. Minden idők legjobb tinisorozata Angliából érkezett - és csecsemőmódra tapsikolok örömömben, hogy végre Magyarországon is tapasztalhatok olyan menőséget, amiben ott és akkor részem volt. A Z generáció új közönségkedvence nekem egy revelációval ér fel. (És akkor még nem is sejtettem, hogy nemsokára látni fogom ezt is.)
Mint írtam: vén f*sz vagyok - de határozottan fejlődőképes...
Ajánlhatósági együttható: 7/10
Denis Villeneuve: Érkezés (2016) - a füstbe ment terv.
A Dűne győzött meg arról, hogy talán érdemes Villeneuve korábbi tételeivel is tennem egy kísérletet. A Blade Runner 2049-et (2017) még két évvel ezelőtt láttam: akkor az volt a konklúzióm, hogy, ugyan egyáltalán nem volt szükséges folytatást készíteni az 1982-es eredeti és utánozhatatlan fejvadásznak, de ha már valaki erre adja a fejét, akkor még mindig ez a lehető legjobb megoldása az egyenletnek. Összességében ez az élmény csak megerősített: a frissen bepróbált Érkezés azonban határozottan csalódást okozott...
Egyáltalán nem lett hamvába holt, végképp nem magzata hamvvedre. Egyszerűen nyomtalanul füstölgött el. Nem volt vontatott, sem unalmas: igazából szinte elrepült az a bő másfél óra. Amy Adams ragyogóan játszotta a főszerepet, ami a legkevésbé sem ártott, hiszen a többi színész labdába sem rúghatott az ő női főhőséhez képest, akit, mint a világ legelismertebb kognitív nyelvészét, úgy vezénylik ki egy a Földfelszín felett monstre kabátgombként lebegő idegen hajóhoz, mint Pilátust a katolikusok a Credo-ba: s az arcán valóban ott van minden reakció a rémülettől a csodálatig, ami ezt a kényes szituációt: az idegenekkel való első kapcsolatfelvételt csak kísérheti. Eddig tehát minden klappol.
A filmnek közmondásosan nagy erénye továbbá a tudományos blabla: a mozi Robert Zemeckis Contact-jához (1997) képest e tekintetben maga a Dűne: átérezzük, maradéktalanul átéljük a találkozás izgalmát, ahogyan a furcsa füstjelekkel kommunikáló hatlábú izék nyelvét dekódolni, értelmezni, tagolni, felfedezni kell, úgy minket is áthat a feszült figyelem sűrűdő amplitúdója.
Villeneuve filmje ráadásul nagyon gazdag adatbankja az ötleteknek: az ember agya szinte zsibbadásig jár a hosszú, feszült képsorok között: hol, mennyi mindenen, mennyi apróság gáncsolhat egy ilyen kapcsolatfelvételt, mennyi tér, mennyi helyzet adódik a félreértésekre, és milyen végzetes következményekkel járhatnak ezek az opciók az emberiségre nézve.
Sok kis gomb, akár a filmbéli idegenek tizenkét hajója: csak a kabátot nem sikerül hozzájuk varrni. Sajnos a végső, nagy feloldás középszerűsége, lezáratlansága, sok sebből vérző logikátlanságai a film utolsó harmadánál egyszeriben úgy ragadják el az együttérzés és együttgondolkodás képességét a nézőtől, mint a mitológiai bika Europeiát a tengerpartról. Érdekes, ugyanakkor talán érdemes is látni, hogy ebből a struktúrálatlan, habár ígéretes katyvaszból nő ki majdan a Szárnyas fejvadász 2049 figyelemre méltó és a Dűne (első részének) mesteri rendezője.
Mintha Villeneuve csakugyan mindvégig mostani opuszára készült volna: ez a 2016-os előtanulmány még túlontúl dodekafon, törekvéseiben csíra, igaz: csíráiban ott bújik a törekvés. Önmagában viszont sajnos még így is csalódás, főleg az aránytalan hype után, ami osztályrésze volt...
Ajánlhatósági együttható: 6,5/10
Tímár Péter: A herceg haladéka (2006) - ötlet van, csak casting minden.
Zavarban vagyok Tímár Péter filmjével kapcsolatban. Ő hagyományosan az az alkotó, aki kétféle mozira képes. Nagyon rosszra és nagyon jóra. A végletek embere. Talán a A herceg haladéka az első olyan dolga, ahol nem tudok dönteni az osztályozásnál. A Csinibabát (1997) annak idején ugyanúgy lazán lehetett küldeni a legjobbak, ahogyan a Casting minden-t (2007) a legrosszabbak mezőnyébe. A Hh azonban egy hallatlanul érdekes ötletet bont ki - hiányosan és végül kicsit unalmasan is.
Az időcsapda hagyományos sci-fi történetelemét misztikus és metafizikai sűrűséggel próbálja feltölteni: a pokol előcsarnokában várakozó Alidának egy helybéli herceg kegyének jóvoltából lehetősége van újraélni még egy utolsó percet (ez állítólag hatalmas kegy, de, hogy miért részesül éppen ő benne, az nem derül ki - egyszerűen csak bejön a hercegnek, ennyi). A "dupla pszeudo, tripla csavar" abban lakozik, hogy hősnőnk visszatérését követően ugyanaz a perc ismétlődik meg, végtelenszer. Tímár filmje egyfelől ügyesen használja ki az alapszituációban rejlő képtelenségeket. Alidának úgy kell teljesítenie egy nagyon fontos küldetést, hogy élete legfontosabb szereplőit percenként újra kell győzködni az igazáról, hiszen minden perc végén újra és újra betöltődik a kezdeti játékhelyzet. Ez különleges kommunikációs szituáció, amivel a Tímárék nem operálnak rosszul.
Másfelől viszont számos elem van, amelyek nivellálják a fősztori hitelességét és erejét - s ezek közül csak a legkisebb bosszúság, hogy a pokol szolgái, bár folyamatosan Alidánk nyomában kopognak a patáikkal, egyetlen házba, vagy aluljáróba sem léphetnek be utána. A színészi játék a mindig remek László Zsoltot leszámítva unott, érdektelen, a főszereplő (Szabó Gabi) alakítása súlytalan, erőtlen, a pokolban játszódó jelenetek és párbeszédek értelmetlenül patetikusak, túl-finomhangoltak. És akkor a forgatókönyv súlytalan fordulatait és önmagukat gáncsoló tánclépéseit még nem is lajstromoztam...
Egynek jó volt Tímár filmje, de az örökkévalóságban nincs helye... - A Herceg haladéka a bizonyíték arra, hogy a magyar filmek legtöbbször nem azon véreznek el, hogy béna felütéssel, ideákkal, elképzelésekkel operálnak.
Ötlet van - a Casting minden.
A Díváknak sikerült - a Hh-nak nem.
Ajánlhatósági együttható: 6/10
