A címbéli talányos idézet eredetileg Brian McGreevy érdeme, hiszen az ő Hemlock Grove című, várhatóan egy hosszabb ciklus alapjául szolgáló debütregényében bukkan fel – de nincs mit csodálkozni azon, hogy a 2012-ben megjelent munka már 2013-ban, a Neflix-en bemutatásra kerülő, széria formájában történő feldolgozásában is rendre felhangzik ez a nagyon talányos kijelentés.

Elképzelésem sincs arról, hogy milyen lehet a könyv, ami egyébként meglehetősen népszerű és sokak egybehangzó állítása szerint igencsak ütős, de azt tudom, hogy adaptációja, vagyis a sorozat, akárhonnan is veszi az invencióit, cefetül sok spiritusszal áldatott meg. Eleinte nem adja persze könnyen magát, sőt, kifejezetten meg kell dolgozni érte, de ha az ember nyitott marad a befogadására, a harmadik-negyedik részre szerintem már igencsak benne találhatja magát abban a hangulatban, amelyet a címbéli kisváros áraszt, s a nyolcadik-tizedik epizódra legkésőbb elengedhetetlenül addikttá kell válnia. 

Most persze a saját befogadásom történetét írtam le, de, azt hiszem, sok minden hasonlít benne egy átlagos nézőére, hiszen a vámpíros-vérfarkasos tematika miatt sokakhoz hasonlóan meglehetősen erős ellenérzésekkel közeledtem ehhez az anyaghoz, tehát nem épp rendületlenül pozitív lelkülettel fogtam bele az első évad „elfogyasztásába”, s ehhez képest jutottam el a függőség állapotába. 

„Elfogyasztásába” –írtam. Morbidmód hangzik, de ez a jó szó, higgyetek nekem. Mert a Hemlock Grove tényleg olyan, mint valamilyen ínyencfogás, amit mohón és élvhajhászan kell bevinni a szervezetedbe (ebben a tekintetben az idei év egy másik rendkívül meggyőző újoncára, a Hannibal-ra emlékezet). S nélkülözve minden kulturáltságot: szinte gusztustalanul, mint amikor Peter Rumancek (Landon Leborion) a tizenegyedik részben nekiesik az alig átsült, nagydarab húsnak, vagy, ahogy a vargulf, az első évad „levadászandó” szörnye lakmározik áldozataiból. 

Mert, bár egy álmos kisvárosban vagyunk, itt ahhoz is hozzá kell szoknunk, hogy itt minden megnyilvánulás szenvedélyesebb és zsigeribb, mint máshol. A barátság sokkal erősebb (mint két főkarakterünk Roman Godfrey - Bill Skarsgård – és a már emlegetett Peter között), az emberek többször sírják el magukat (a legváratlanabb pillanatokban), a rezignáltság és életuntság sokkal gyilkosabb (csak rá kell nézni Norman Godfrey – Dougray Scott – fejére, hogy ehhez megerősítést nyerjünk), a szex sokkal hevesebb, mint máshol (ld. a széria kb. összes vonatkozó jelenetét), a hiánya pedig gyilkos indulatokat és új szörnyetegeket szül (akár egy slasherben, csak kicsit más felállással)…

Álmos, de a kegyetlenséget és a misztikumot igen jól toleráló mikrovilág ez, ahol a szóbeszéd nyomán is hajtóvadászatot indítanak bárki ellen, ahol szemüket sem rebbentik, ha valami misztikusra vagy furcsára terelődik a szó, és ahol a babonák összefonódnak a település lakóit testestül-lelkestül birtokló nábobok, a Godfrey-k „fehér tornyában”, azaz a cégük óriási, a kertvárosi panorámába egyáltalán nem illeszkedő központi épületében folyó sötét és csúnya dolgokkal. Itt minden összetartozik, semmi sem választható külön – s mindez megköveteli a felkészült, erős idegrendszert, amely, úgymond, a helyi viszonyokra termett. Itt nem lehetsz boldog – mert itt erősnek kell lenned. Isten is ezt várja el tőled – rímel erre a konklúziómra a kezdő citátum, aminek azonban ez csak az egyik lehetséges jelentése. A továbbiakban előrántok a cilinderből még néhányat, de ahhoz már tényleg elengedhetetlen lesz elszórnom bizonyos spoilereket.

Rébuszok 

A Hemlock Grove tele van olyan rébuszokkal, mint az e cikk címében szereplő mondat. 

Olyan mondatokkal, amelyek sokféleképpen értelmezhetőek, de néha csak érezzük, hogy a jelenlétük fontos – pontosan nem tudjuk megfogni a lényegüket. A legjobb, a legidézhetőbb idézetek az idei sorozatos üdvöskéink közül a House of Cards mellett ebben a szériában találhatóak (mily meglepő, az is a Netflix projectje). Csakhogy, míg ott nagyon is egyértelmű és absztrakt dolgok hangzanak el, addig itt egy csomó homályos, megfoghatatlan, de legalábbis nagyon irodalmias fordulat került a szövegkönyvbe. 

S nemcsak szavakban jelennek meg ilyen rébuszok – hanem történnek is. Ott van pl. az a jelenet, ahol Peter kénytelen megölni egy macskát (az ő belsőségei is kellenek, hogy legyőzzék a vargulfot), amin Roman elsírja magát. Három-négy résszel előbb majdnem, szánt szándékkal megölt egy lányt (tényleg csak hajszálon múlt), és most elsírja magát egy cica miatt, ami ráadásul nem is az övé. Első látásra érthetetlen dolog – de aztán rájössz, hogy ő is olyan, mint nagyon sok más ember manapság, akiket jobban elkeserít az állatok, mint az emberek halála. Sőt, ő szemrebbenés nélkül lesz majd képes gyilkolni (az első évadban még nem derül ez ki, de sejtjük a lehetőséget a későbbiekre nézve), míg annak a szerencsétlen kis állatnak a halála szemlátomást megrázta. (Ilyen és ehhez hasonló dolgokat is elmond a civilizációnkról az efféle utalásokban hallatlanul gazdag HG.)

Ám, ezek a történésbeli rébuszaink itt nem olyanok, mint mondjuk a Twin Peaks második szezonjának magyarázat nélküli eseményei – nem ugrik például elő egy szörny a sarokból csak úgy, minden előzmény és következmény hiányában. Nem, ez a sorozat műfajilag elsősorban nem a vámpír és vérfarkas tematika körül forog, s nem is horror (bár ha mészárlást kapunk tőle, az olyan brutális, hogy szinte érezzük az arcunkba fröcskölni a vért és a belsőségeket), hanem thriller.

Thriller, ahol össze kell rakni egy kirakóst, s közben a pszichológiai nyomás és a suspence is fontos szerepeket kap (ezek is játsszák a főszerepet), de végül a történések értelmet és célt nyernek, s ezen keresztül beteljesülést is. A Hemlock Grove-ot azért érdemes nézni olyanoknak is, akik szeretnek minden kérdésükre egyértelmű választ kapni, mert a rejtélyek lassan-lassan letisztulnak (a rébuszokra is igaz ez), s ha nem is mindegyik nyeri el az első évad végéig a magyarázatát, biztosak lehetünk benne, hogy később erre majd sor fog kerülni. 

A készítők nem kamuznak felelőtlenül, nem akarnak téged boldoggá tenni hazugságokkal sem. Nem varázsolnak eléd kamutörténetet kamuszereplőkkel – inkább valami egészen hihetőt és átélhetőt alkotnak, ami persze nem a valóság, de konzekvens rendszer abban is, amiben eltér a valóságtól (tehát amiben túlzó, irreális, vagyis misztikus). Erőt és energiát követel a nézőjétől (ezért írtam, hogy nem adja könnyen magát), de cserében kivételes minőséget ad.

Megadja számunkra a boldogság és az erő érzésének lehetőségét...

Lokálpatriotizmus 

A Hemlock Grove az egyik legjobb pszichotriller-horror kombóval operáló sorozat (az American Horror Story is ilyen példának okáért, csak kb. ég és föld a különbség a két anyag között), amit valaha láttam, s ha nem is a legkiválóbb vámpíros-vérfarkasos műfajban, legalábbis egészen biztosan az egyik leginvenciózusabb. Rendhagyó, különleges, élettel teli. A dolgok sötét és a világos oldalát egyszerre érzékelteti, ezért kellőképpen árnyalt is. Mi több – gonosz és jó súlytalanná válik. Megszűnik az erkölcsi gravitáció. 

Szereplőink azonban többnyire, még a kevésbé pozitívak is, cselekedeteikben inkább a jobbik oldalukról ismerszenek meg. Norman például film noir-ba illő, szimpatikus figura, Letha (Penelope Mitchell) egy angyal, az elkényeztetettnek tűnő Roman hűséges, Olivia, az anyja (akit ugyebár Fammke Jansen alakít) gondoskodó és őszinte, a seriff (Aaron Douglas) is csak a lányai miatt szabadul el, s még Christina (Freya Tingliey) is inkább csak frusztrált és csalódott, mintsem gonosz, sőt, szerintem még a Godfey műveket irányító Pryce (Joel de la Fuente) sem bad guy, csupán egy magát elhivatottnak és a célt szentesítő eszközök birtokában levőnek gondoló cégvezető.

Érdekes viszont, hogy aki nem őshonos Hemlock Grove-ban vagy él itt hosszabb ideje, hanem kívülről jön, az szinte mind problematikus karakter. Rumancekék ugyebár az évad elején érkeznek meg halott bácsikájuk lakókocsijába – s lám, végül is ők hozzák Hemlock Grove-ra a „romlást”. Clementine Chasseur (Kandyse McClure – na, ki emlékszik még Dubala hadnagyra a Battlestar Galacticából?), egy titokzatos vallási fanatikus mozgalom tagjaként többet árt, mint használ.

Érdekes – Hemlock Grove romlott atmoszférája dacára is őriz valami pogány ártatlanságot, valami ősi tisztaságot – akik pedig kívülről érkeznek ide, azok szinte akaratlanul is megrontják, bemocskolják ezt. Hisz, lám, a végén a „cigányok”, azaz Rumancekék is elmennek, kvázi hűtlenné válnak, Clementine-t ugyebár maga Olivia öli meg (vérfagyasztó jelenet, pedig nem is látjuk, csak halljuk!), s a vallási fanatikusok vezetőjét, a titokzatos Püspököt (Philip Craig) is, minden ellenkező igyekezete dacára, sikerül távol tartani ettől a természetfölötti tűzfészektől, amely a főkaraktereken keresztül időnként valahogy önálló életre is kel, hogy megvédje integritását és immunitását.

A prédikátorok könyve és a Birds

Apropó, vallási utalásokkal tele a padlás a Hemlock Grove-ban. Látszik, hogy e tekintetben igencsak betáraztak. Persze, hiszen a sorozatot áthatja a misztikus légkör, így a transzcendenciával kapcsolatban is színt kell vallania. De itt sincs szó vallásellenes vagy vallási agitációról (hál’ istennek, mert egyiket sem csípem!) – az eszmék kompatibilisek. Hisz, mint az a fináléból is kiderül, egy Prédikátorok könyvéből vett idézet is simán megfeleltethető egy Birds szám szövegrészletének…  

A transzcendenssel való kommunikációra egyébként egy egész karaktert felépítettek – nem véletlenül a legkülönösebb, hivatalosan nyilván freak-nek tekintett Shelley-t (Nicole Boivin), aki, remélem, visszatér a második szezonban (az egyik kedvencem). Egyedi figura, ahogy megjelenik a maga két méteres magasságával, a szeme elé leengedett hajával, a kezén kötésekkel és az elmaradhatatlan iphone-nal – amelyen keresztül a néma lány egyedül kommunikálni tud a külvilággal –, az utánozhatatlan. A közeli környezete odaadással és tisztelettel veszi őt körül – pl. Roman, Norman bácsikája vagy Peter, csak akik nem ismerik, azok bánthatják Shelley-t, aki tulajdonképpen azért olyan, amilyen, mert az áldozata a Godfrey művek Oraboros-projectjének, amely hosszabb távon a fő kutatási tervüknek tűnik (bár még mindig nem tudunk túl sokat róla).

Ő sem boldog, de a körülményekhez képest nagyon erős – s egy váratlan fordulatot is generál a történet vége felé, amikor ugyebár önkezével vet véget a vargulf életének (ott egyébként egy kis fekete humor is megjelenik a felbukkanásakor). Ami pedig a legérdekesebb benne: a történet bizonyos kitűntetett pontjain ő az, aki befolyásolja Roman sorsát. Angyalként jelenik meg az álmaiban és a vízióiban, és segíti a döntésekben, amely a végzete felé irányítják.   

Mindfuck

Vicces, de a Hemlock Grove egyébként egy tinisorozat is.

Tényleg. A sötét, darkos atmoszféra miatt nehéz ezt észrevenni vagy regisztrálni, pedig – az. S ami talán a legvonzóbb benne, hogy pontosan azt ragadja meg a kisrealizmusban is, és a természetfölötti, horrorisztikus naturalizmusában is, ami a legjellemzőbb erre az életkorra – a bizonytalanságot, a konfliktuséhséget, a lehetséges jövő-utak kiválasztásának drámáját és mindenekfelett – azt a mindfuck-ot, ami ezzel a korszakkal bizony együtt jár.

Bizony, a pubertás egyenlő a mindfuckkal. Elb*szott egy életkor ez, amely valahol olyan, mint egy mocsár, mint egy posvány, ami lehúz. Ugyanakkor általában megvan a kiemelkedés, a továbblépés lehetősége is, amelyet végül is, a legtöbben meg tudnak ragadni, hogy kikászálódjanak és átlépjék azt a határt, ahol valami új kezdődik. Nem biztos, hogy felnőttkornak hívnám ezt az újat – manapság fukaron kell bánnunk ezzel a szóval – de, hogy valami új, az biztos. 

Az átváltozás motívuma – régóta összefüggésbe hozzák a beavatódással, s e tekintetben talán kicsit lerágott csont is ez, ugyanakkor viszont tegyük hozzá azt is, hogy nem ragadták meg olyan mélyen és zsigeri módon ezt a párhuzamot túl sokszor. Nem, hiszen ahhoz fel kellett volna adni azt a biztonságos mentsvárat, amelyek az ezt az életkort megszépítő rózsaszín tinihazugságokban öltenek testet. Ráadásul ezek a hazugságok mind a boldogság eléréséről, megtalálásáról szólnak – miközben isten nem azt akarja, hogy boldogok, hanem, hogy erősek legyünk…

Az átváltozás motívuma – régóta összefüggésbe hozzák a beavatódással, s e tekintetben talán kicsit lerágott csont is ez, ugyanakkor viszont tegyük hozzá azt is, hogy nem ragadták meg olyan mélyen és zsigeri módon ezt a párhuzamot túl sokszor. Nem, hiszen ahhoz fel kellett volna adni azt a biztonságos mentsvárat, amelyek az ezt az életkort megszépítő rózsaszín tinihazugságokban öltenek testet. Ráadásul ezek a hazugságok mind a boldogság eléréséről, megtalálásáról szólnak – miközben isten nem azt akarja, hogy boldogok, hanem, hogy erősek legyünk…

A Hemlock Grove ezért, a leplezetlensége miatt olyan állatias, spontán és őszinte – és pontosan így teremtődik meg az a légkör, amely felszámolja a gondolkodás olyan korlátait, amelyek akadályozzák a befogadás autentikus élményét. Így válik ez a cucc nagyon pogánnyá, ugyanakkor a színvonalas szövegkönyv (ez az adaptált regény erényeiből is fakadhat) és a fantasztikus színészi játék, valamint a kifinomultság állandó jelenléte megakadályozza abban, hogy valóban primitívvé váljon. 

Így lesz egyfajta – kimondom, megint csak, még ha le is fejeztek érte – sorozatművészet letéteményesévé. Igen, ez művészet. Tessék elfogadni, hogy én fukaron bánok ezzel a szóval, de ha használom valamire, akkor nagyon komolyan úgy is gondolom, hogy az pure art.

Persze függő vagyok. Függő. Ezért nem bízhattok száz százalékosan a véleményemben, sőt, tán még 75%-osan sem. De pont emiatt kell a saját szemetekkel látnotok azt a zsenialitást, amit a HG képvisel, és aminek csak néhány elemét próbálhattam megragadni ebben az írásban. Az igazi élményeket persze eleve semmi nem pótolhatja, s ezt az élményt végképp fölösleges túlmagyarázni…

Már így is megtettem ezt, szóval kár mosakodnom… 

 - Szöllő -