Hideget és meleget egyformán kapott, de méltatlan hallgatásból mégis több jutott – a Hell on Wheels-t, az AMC westernsorozatát, Joe és Tony Gayton projectjét idehaza eléggé gyérnek értékelték a sorozatok önjelölt és „felkent” ítészei. Pedig az amerikai polgárháború utolsó évében, 1865-ben startoló munka olyan, mint egy szokatlan whisky. Először nem esik valami jól, de, ha az ember egyszer rákap az ízére, nehéz abbahagyni.   

Mert hát, igaz, valóban kissé vontatottan indul a sztori, s azt is aláírom, hogy nehéz azonosulni a karakterekkel – de ahogy kibontakozik a történet és kialakulnak a konfliktusok, az ember (ismét) azon kapja magát, hogy amit néz és lát, bátran tekinthető a klasszikus AMC qualität folytatásának.

A kicsit negatív, nyimnyám, szájhúzós, szkeptikus hazai kritikák okán halogattam én is az amúgy 2011 őszén startolt (s két évadát már letudó!) széria bepróbálását. De a napokban, amikor újra megnéztem egyik kedvenc westernemet, a Börtönvonat Yumába c. alapvetést, egyből eszembe jutott, hogy van egy nagyon fontos adósságom a műfaj terén.

Hát, most megkezdtem a törlesztést. Hat részt letudtam 24 óra alatt. Ez nálam már teljesítmény – kellett hozzá a hétvége is, amely a kellő mennyiségű szabadidőt biztosította. S most, ezután nem is tehetnék mást, mint, hogy leüljek, és kifejtsem a véleményemet amúgy istenesen, ennek az idehaza alul- vagy egyáltalán nem is értékelt projectnek tekintetében. 

A „tovább” megett, s némi, többnyire azért ártalmatlan spoilerrel nyakon öntve – persze.

Pokoli mozdony

Hősünk, Cullen Bohannan (Anson Mount) kiégve érkezett a háborús harcterekről, s még alig vetette le szürke déli egyenruháját, máris az új idők új kalandjára adja a fejét: elmegy vasutat építeni az isten háta mögötti nyugat legistenhátamögöttibb, wyomingi, cheyenne-lakta és -dúlta, Amerika söpredékével benépesített, tűzforró katlanába. Teszi mindezt azért, hogy feleségének gyilkosain bosszút álljon (akiket szintén errefelé tartózkodnak), s sorban likvidálja azokat, akik, egyelőre homályos körülmények között (katonatisztekről beszélünk ráadásul!), megfosztották hitvesétől. 

Cullen az a fajta tag, akinek már nincs vesztenivalója. Úgy issza a whiskyt és olyan mennyiségben, hogy azt már tanítani kéne (mint elrettentő példát, természetesen), bármikor, bármilyen helyzetben kész előrántani a Coltot és nem fél magára vállalni egy olyan gyilkosságot sem, amelyet el sem követett. Aztán pedig legalább annyira nem parázik megszökni, és, a vasútépítés művezetőjének (ugyebár állítólagos) likvidálójaként művezetőként jelentkezni (az állásüresedés miatt!), az egész project főfőnökénél. S két perc múlva a halálra ítélt, szökött „fegyencből” a nap hőse lesz… (A vicces az, hogy az USA ebben a tekintetben tényleg a lehetőségek hazája volt akkoriban – jelesül is bármikor bármi megtörténhetett veled, s ha jól szerencséd volt…) 

Mount jó színész, de az alakítása semmi az ezt a bizonyos főfőnököt prezentáló Colm Meaney-éhez képest (aki ráadásul létező figura volt): Thomas „Doc” Durant igazi kapitalista. Demagóg, megvásárolható, gátlástalan (az a monológ az első rész végén, mikor elmondja, hogy „igen, ilyen vagyok, de egy ilyennek is lennie kell.”, meg, hogy „száz év múlva milliók fognak senkiházi csirkefogónak hívni, miközben az általam felépített vasútvonalon utaznak”, valami istentelenül pazar) – mégis, van benne valami olyan archaikus vonás, amely kifejezetten szerethetővé teszi a ezt a tagot. Illedelmes, az etikettet ismerő (bár műveletlen és parvenü), machiavellista gazember. Inkább III. Richárd, mint a káromkodós „maffiavezér”, Al Swearingen a Deadwoodból (akit meg pont azért kedvelünk, mert senki nem tud úgy káromkodni, mint ő). Colm Meaney ezzel a sajátos, önmagával és másokkal állandóan elégedetlen, de külsőre mégis jóllakott kispolgárhoz hasonlító karakterrel, nem kis részét viszi a show-nak. 

Christopher Heyerdahl sem kismiska azonban. Ez az irtózatosan magas és irtózatosan beteg fejű tag valami eszméletlenül elemében van, mikor kifinomult gazembereket kell alakítania (emlékeztek még a pokol egyik legkegyetlenebb démonára, Alastair-re az Odaátból?). A HOW-ben karakterét „Svéd”-nek hívja mindenki, de valójában norvég – ő Durant egyik jobb keze, aki a vasútépítők táborának félig sem hivatalos rendőrkapitánya. Kimért alak, a mozgása valami elképesztően lassú, az akcentusa páratlanul, zseniálisan idegesítő – ez a figura tökéletesen el lett találva. Egyszerre szórakoztató, zseniális, utánozhatatlan – és tenyérbemászó. A Hell on Wheels nélküle sokkal szegényebb lenne… 

Ahogy az olyan karakterek nélkül is, mint az indiánok által korábban foglyul ejtett prostituált (Robin McLeavy), a két ír, akik mindenből pénzt akarnak csinálni vagy a cheyenne-ek által meggyilkolt útmérnök ravasz felesége, Lily Bell (Dominique McElligott, aki hallatlanul merev mimikával és talányos arckifejezéssel tud nagyon sokatmondóan játszani). 

A pokol konyhája 

A Hell on Wheels talán legszimpatikusabb vonása, hogy háromdimenziós karakterekkel és háromdimenziós történetekkel operál. Bohannan bármikor megkenhető, Ruth (Kasha Kropinski), a helyi tiszteletes lánya nem csúnya bár, de általában bután bámul és ostobaságokat beszél (miközben persze együtt is érzünk vele amiatt, ahogyan édesapja vele bánt), az indiánok pedig elég tökös gyerekek, akik nem ártatlan, amolyan Avataros panteisták, hanem azért lecsapják a töködet, ha arról van szó. 

S ha már az indiánoknál tartunk, azért említsük meg, hogy a sorozat egyik legjobb dialógusa is hozzájuk kötődik – az a szekvencia, ahol a civilizált fehér emberek megpróbálják elmagyarázni, miért és hogyan lesz jobb a cheyenneknek, ha beleegyeznek a vasútépítők, vagyis a területeiket birtokoló (!) amerikai kormány ajánlataiba. Durant-ék felvetéseire az indián törzsfőnök egyszavas mondatokban, hihetetlenül frappánsan válaszol, cizelláltan elküldve a betolakodókat a fenébe.

A filmbéli, az építés során folyamatosan vándorló tábor (ez a széria tulajdonképpeni helyszíne, ugyebár) ábrázolása konkrétan hiperrealista – tulajdonképpen naturalista. Erről a Deadwood jut eszembe, amely hasonló törekvésekkel indult, és azokat elég jól teljesítette is – a különbség a két western-széria története között csupán tíz év. De ez a tíz év a Deadwood esetében már kiépülő vadnyugati kisvárost jelent, ahol komoly dominanciaharcok folynak a hatalom birtoklásáért, legyen szó a közeli bányáról vagy a település stratégiai irányításáról.

A Hell on Wheels dinamizmusának egyik fő oka azonban éppen az, hogy a pionírokról szól. Azokról, akik kietlen és alig feltérképezett vidékeken utat törtek a vasútnak, a legkietlenebb, legembertelenebb vidékeken, miközben egészen sajátos körülményekkel és számos csapással kellett szembenézniük. Itt még nincs kiépülő félig maffiaszerű – félig állami közigazgatás az új területeken – itt még kőkemény „partizánháborút” folytatnak az indiánok, a magukat „bennszülöttnek” tekintő Európából érkezettek pedig náluk sokkal nagyobb állatként is tudnak viselkedni – civilizációjuk, vallásuk, faji öntudatuk nevében, ráadásul.

Apropó, faji öntudat – a sorozat sajátos aspektusát képviselik a feketék. A felszabadított rabszolgáknak ugyanis külön egysége dolgozik a sínek lefektetésén. Ezek a fiúk, rohadtul elégedetlenek mindennel, hiszen fele annyit keresnek, mint a fehérek, nem mehetnek be a helyi bordélyba (! – már ha azt annak lehet nevezni), a rasszizmus gennyes bűzfolyamként árasztja el őket napra nap, és a jelenlegi helyzetük nem sokkal jobb a rabszolgákénál (az egyik jelenetben majdnem lázadás tör ki, mire az egyébként a déliek sorában harcolt Bohannan a feketék elégedetlenkedését ahhoz hasonlítja, mint mikor a „mezőn dolgozó rabszolga házi szolgaként viselkedik”). 

Nagyon tetszik, hogy a sorozat bizony felhívja arra is a figyelmet, hogy a nagy transzkontinentális vasutakat építtetők (a Durant-félék) mégiscsak mocskos kizsákmányoló kapitalisták voltak, hogy a feketék helyzete sokszor nem lett jobb a polgárháborút lezáró rabszolga felszabadítással sem, és, hogy az indiánokat saját földjükről elképesztően arrogáns és surmó betolakodókként viselkedve, szinte módszeres genocídium keretei között űzték el a „telepesek”. 

A Gayton-testvérek biznisze tehát egyáltalán nem polkorrekt – bizony, odapörköl a tabuknak, a kollektív elfojtásoknak és – a benne felbukkanó eseményeknek és témáknak egyébként érdemes utána olvasni, mert többnyire – hiteles korabeli fejlemények alapján, s egészen sajátos és eleddig nem sokszor abajgatott társadalmi ellentéteket mutat be a korszakból.

A pokolból 

A Hell on Wheels tehát bivalyerős anyag. 

Nem átlagos western-széria – ahogy a Deadwood esetében, úgy itt is a hiperrealizmuson van a hangsúly (az ilyesmit az AMC projectjei alapból nagyon szeretik). Minden részben akad egy-két ütős momentum – mindig van valami, amitől, még ha csak egy pillanatra is, nagyot nézhet az ember. S ha ez így marad a továbbiakban is, nem kell félteni a szériát (az IMDB-n egyébként több, mint 14 ezren 8,6-ra értékelik, szóval reménykedem…) 

Az egyetlen baja viszont az, hogy az atmoszférája, légköre csak lassan bontakozik ki. Három részig kell várni, mire a kezdeti élménytelenség, szürke unalom elmúlik és kibontakozik a durván faragott kőtömbből az a finoman megmunkált alkotás, amelyről idáig beszéltem.

Mégis – csak bíztatni tudok mindenkit, aki hozzám hasonlóan kedveli a vadnyugati históriákat – megéri a fáradtságot az a két-három rész. Sokkal többet és jobbat kaptok utána – és ez a lényeg. 

Türelem pokoli jó sztorit terem!

- Szöllő -