Rendesen megszenvedtem a férfifőszereplőkről szóló előző lajstromozós posztommal! Épp ezért újfent megfogadtam, hogy lényegesen tömörebb és visszafogottabb leszek, mint az emlegetett - mintegy három hétig szerkesztett! - anyag esetében. Ez nem egészen sikerült, de most legalább négy nap alatt elkészültem a nagy művel, vagyis a férfiak után a nők listájával. 

Nos, a kezdésnél könnyű dolgom lesz, mert a szabályok egészen hasonlóak azokhoz, amelyeket ott lefektettem: akik korábban páros tagjai voltak, most kiestek a versenyből. Sajnáljuk az összesítésből így kimaradó tehetséges hölgyeket, de örülünk, hogy így mások is lehetőséget kaphattak az érvényesülére, akik eleddig talán nem is túlságosan reprezentált sorozatokat képviselnek a blogon és a 2014-es év legkiválóbb akármilyeit sommázó listáinkon egyaránt. A főszereplők szelekciója ismét ugyanolyan elvek szerint zajlik, mint ahogy a férfiaknál történt: ha egy-egy anyag esetében túl sok a főkarakter és nincs köztük egy-két kiemelkedően kiemelkedő, akkor mi majd önkényesen választunk ki magunknak ilyeneket (és aztán ne legyen apelláta, meg utólagos reklamáció, hogy mi nem szóltunk előre). 

A mérce is ugyanaz: hogy az illető női hölgy idén, azaz tavaly, pontosabban az óévben, tehát 2014-ben mit alkotott önmagához képest. Akár újoncról van szó, ahol még csak most debütál primadonnaként - akár kipróbált visszatérőről, ahol régi karakterként is egy egészen új dimenzióját mutatja meg képességeinek és a benne rejlő lehetőségeknek.

noi_foszereplok_montazs.jpg

Hölgyek esetében, s mivel jómagam hímnemű egyed volnék, azonban van még egy megjegyzés, amelyet fokozott éberséggel kell megtennem: ez itten, kérném tisztelettel, nem eyecandy-szavazás (s mint arról már másutt elejtettem egy-két keresett megjegyzést, ilyesmire nem is fog sor kerülni a blogon). Tehát szó sincs arról, hogy valakit a csípővonalai vagy a mellmérete juttatott volna be a tízesbe.

Kizárólag szakmai mérce szerint osztogattam az elismeréseket - csakis ilyen kritériumok alapján állapítottam meg, hogy valakinek helye van-e a legjobbak közt vagy sem... (A szubjektivitásról szóló, sűrű bocsánatkérésekkel tűzdelt szokásos részre ezúttal már ki sem térnék...)

Nos: 3, 2, 1... és...  

10. Lola Kirke (Mozart in the Jungle)

mozart_in_the_jungle_hailey.jpg

Bár Gael Garcia Bernal, a show másik főszereplője sajnos nem, de Lola Kirke szerencsére felkerült a listánkra a 2014-es év utolsó igazán szórakoztató sorozatélményét nyújtó, általam nemrégiben átpörgetett Mozart in the Jungle gárdájából. Eme, amúgy az Amazonon futó anyag meglehetősen szórakoztatóan és pörgősen mutatja be a New York-i filharmonikusok életét, miután az ifjú Rodrigo (GGB) személyében új karmester kerül a régi csapat pódiumára.

A brilliáns karaktereket és megannyi érdekes/szórakoztató/színes jellemet felvonultató anyag középpontjában az ő, és az LK alakította oboista lány, Hailey munka- - hangsúlyozom: munka- (és nem, nem úgy oboista, a hétszázát neki!) - -kapcsolata kerül, melynek során a meglehetősen latinos jellemű, de a világot mégis sajátos szemüvegen keresztül néző maestro megpróbálja bevezetni a saját hangszerével ugyan profin bánó, de a team tagjaként nehezen boldoguló lányt annak rejtelmeibe, hogy hogyan is váljon a csapat erős és megbízható tagjává...

A drámában kevésbé, finoman tálalt komikus elemekben azonban annál inkább bővelkedő dramedy pedig remek terep a szintén relatíve újoncnak tekinthető (1991-es születési évével a lista legfiatalabb szereplője) Kirke kisasszony számára, hogy végre főszereplőként mérethesse meg képességeit. Nem is teszi ezt rosszul - az óév egyik legszerethetőbb sorozatos női egyéniségét teremtve meg az irókkal és a remek színészpartnerekkel folytatott intenzív közös munka során.

Nem csak a hiteles és mélyen átélhető-átérezhető csetlése-botlása hordoz szinte személyes hangú komikumot, de a jó érzékkel kiválasztott klasszikus zenei darabokból építkező soundtrack is remekül aláhúzza a nagy pillanatait, legyen bár szó vallomásokról vagy kifakadásokról, kudarcokról vagy sikerekről. 

9. Aya Cash (You're the Worst)

youre-the-worst-aya_cash.jpg

Szintén egy mókás anyag mókás karaktereként hoz újat és izgalmasat Aya Cash, aki a You're the Worst mizantróp fiús lányaként osztja az észt és sorozatbeli partnerét, a Chris Gere megszemélyesítette, eddig nem sok mindent az asztalra letevő (de arra marha büszke) írót, Jimmy-t.

Az LK-nál 9 évvel idősebb Aya filmográfiája már kicsit tekintélyesebb. Például volt az HBO-s tv-s insider alapvetés, a The Newsroom vendég-, s a FOX jobb sorsra érdemes, egy szezon után lekaszált sitcomja, a Traffic Light főszereplője. A 2014-ben startolt YtW is sitcom, de, mivel az FX-en fut, lényegesen markánsabb humort képvisel a MitJ-nél, sőt, még az emlegetett TL-nél is. Az FX arculatához ugyanis alapjáraton is hozzátartozik, hogy igencsak markáns dolgokat vállal be, ha épp arról van szó. Jimmy, az egyik főkarakterünk például effektíve lábfetisiszta (amire egész jelenetek komikuma épül!). 

Gretchen, a másik, pedig szimplán csak a fiúsabb trendet képviseli. Nem is öltözködésről vagy frizkóról beszélek (talán bubifrizurával hódít a fenti képeken?), hanem inkább mentalitásról és világlátásról. A romantika, a tartós párkapcsolatok és hasonló, oly sok nő számára központi témák, őt nem kifejezetten hatják meg - viszont cserébe a főzés vagy egy házias asszonyka egyéb erényei sem állnak túlzottan közel hozzá. Sőt, ha csak nem szexre terelődik a téma, G legtöbbször úgy viselkedik, mintha J haverja lenne. Együtt szidják az embereket, különösen a sznobokat és a külső szemlélő számára nem sok mindenből derülhet ki, hogy ők egyébként egy pár lennének...

AC karaktere e sajátosságainak hátterében persze jóval mélyebb és összetettebb pszichológiai magyarázatok húzódnak meg, amelyeket lassan kezdenek el felfedni az anyag készítői, semmit sem elkapkodva vagy túlerőltetve - nehogy a humor rovására menjen a dolog... - Ennek dacára azonban így is egy több rétegű női sticom-karakterről beszélünk Gretchen esetében, ami önmagában sem akármi. Raádásul az indie-s, geek és egyéb humor remek reprezentációját nyújtó YtW az év talán legjobbja ebben a műfajban... Ehhez képest AC világbajnok alakítása szinte már csak hab a tortán... wow... 

8. Keri Russell (The Americans)

the_americans_keri_russel.jpg

Hé! Golden Globe- és Emmy-zsűri! Rogyásig szét kéne már díjazni végre a The Americans-t! Avagy mire várjunk még? - Csodára? Az égből potyogó cigánygyerekekre? Apokalipszisre? - Egyre többektől hallani hasonló kifakadásokat, pedig mi már a kezdet kezdetén is hangoztattuk azt, amit most már oly sokan visszhangoznak: hogy ennek az anyagnak kiválósága bizony vitán felül áll. - Mert OK, aláírom, hogy vannak hézagok, hibák, problémás vagy felemás jelenségek ebben a sorozatban - de, hogy az eddigi két évad brilliánsan dübörgött, ahhoz kétség sem férhet (és épp e poszt írása idején startol a harmadik!).

A sztori szerint ugyebár a nyolcvanas évek elején, a Reagan-korszak hajnalán éldegél egy szovjet kémházaspár, akik a washingtoni kertváros kellős közepén szövik fondorlatos hálóikat, s a dolgokról persze mit sem sejtő kislányuk vagy kisfiuk házijának átnézése után mindig találnak időt a következő akciójuk megtervezésére - talán éppen a szomszédban lakó magasrangú CIA-tiszt ellen, aki néha átugrik bontani egy jó sört a családfővel. (A helyzetben lakozó számos skizofrén, önellentmondó motívumról itt írtunk anno.)

Őt amúgy hivatalosan Philip Jenningsnek hívják, de Misa a böcsületes neve. Az ebbe a szerepbe helyezkedő Matthew Rhys befektetett munkája is bőven megérne egy elemzést, de Keri Russel, felesége, Elizabeth, azaz Nagyezsda megszemélyesítője különösen is kitesz magáért. Még kimondani is szörnyű, mennyi minden között kell egyensúlyt teremtenie karakternek és alakítójának egyaránt, állandóan érzékeltetve a lebukástól való félelem belső vibrálását, s sokat hozzátéve a néha ránk is adrenalin-bombaként ható akciók és bevetések hangulatához... 

Az 1976-os évjáratból való KR amúgy abban az értelemben nyilvánvalóan nem mai lány, hogy a kilencvenes évek óta már jópár filmben és sorozatban próbálhatta ki magát (melyek közül látványosan kiemelkedik korának egyik legminőségibb soap-ja, az 1998-tól 2002-ig futó Felicity). Abból a szempontból viszont feltétlenül az, hogy elképesztő frisességgel, hozzáértéssel és magabiztossággal hozza közel ennek a nem mindennapi nőnek dilemmáit, jellemét és karakterét. 

7. Famke Janssen (Hemlock Grove)

hemlock_grove_famke_janssen.jpg

Az 1964-es (wow!) Famke Janssen még Keriénél is sokkal szövevényesebb múltat tudhat maga mögött. Bár ugyanúgy a kilencvenes évek elején kezdett színészkedni, de már akkoriban is számos a-kategóriás kultfilmben és sorozatban bukkant fel, a Faculty-tól az Ally Mcbeal-ig. Aztán jött a kétezres évek, még jelentősebb állomásokkal, köztük az X-Men filmciklus Jeane Grey-ével (leghíresebb szerepével) és a Nip/Tuck Ava Moore-jával. Ebbe a szép, szimmetrikus életműbe, mi tagadás, gyönyörűen beleillik Eli Roth és a Netflix alkotógárdájának zseniálisan agyament, vámpíros-vérfarkasos-misztikus és az egyre globálisabb mindfuck felé (rohamléptekkel) haladó munkája, a Hemlock Grove.

A történetbéli kisváros nevét viselő széria erényeit és hibáit a pilot kapcsán itt, az első szezon tapasztalatai alapján pedig itt ecseteltük. Már ekkor, azaz két éve is kiemeltem, hogy Famke milyen remekül alakítja a gondoskodó anyát alakító Olivia Godfrey szerepét, aki a gyógyszerészeti iparból és egyéb tudományos tevékenységen alapuló üzletágakból milliárdossá duzzadt cégbirodalmat igazgatva igyekszik egyengetni fia, Roman (Bill Skarsgård) útját. Miközben lányát, az egészségügyi (és paranormális!) rendelleneségektől szenvedő Shelley-t (Madeleine Martin - igen ő Hank lánya, Becca a Californication-ből, és amúgy az ő színészi játéka is megérne egy misét) tiszta szívből gyűlöli betegsége miatt. 

Olivia ugyanis állandó szerepjátékos. Őszinteségi rohamon ritkán kapni rajta - szinte minden szava hazugság, és amiről mégis kiderül, hogy igaz, kisvártatva ő maga hazudtolja meg. Az anyafarkas szerepén túl ráadásul ott van még az odaadó szerető, a határozott üzletasszony, vagy a világ elől az üvegházába menekülő háziasszony vissza-visszatérő karaktereleme is, amelyek egyöntetűen az általa teremtett narratívák színpadias manifesztációi csupán... - E szerepei és magánmitológiái azonban nem különülnek el igazán látványosan, s éppen ezáltal lesznek olyan hitelesek. Mind egyetlen, spleentől túláradó, modorosan semmitmondó alakítás stílusváltozatai csupán, amely az éppen aktuális delikvensből kiiktat mindenfajta meglepetést vagy félelemérzetet... 

Az egész színjátéknak voltaképpen nincs más célja, mint elfedni a személyiség sötét mélységeit. Olivia ugyanis vámpír: kegyetlen és ráadásul meglehetősen falánk teremtménye az úrnak. Mindenből ki akarja szívni az életerőt, az utolsó cseppig. Mindent és mindenkit kifacsarni, mint valami nedvdús, érett gyümölcsöt. Démonikus éhsége mindvégig meglapul az élethazugság díszletei mögött - de ha előtör, olyan állatias bír lenni, amennyire csak lehetséges... - Famke Janssen bámulatosan eggyé válik ezzel a sokarcú, rendkívül összetett női karakterrel, miközben konzekvensen tudja megőrizni az alakítás minden lényeges összetevőjét, folyamatosan váltogatva a hagnemeket és oktávokat... 

6. Carrie Coon (The Leftovers)

the_leftovers_carrie_coon.jpg

Erősen megosztó karakter. A Leftovers nézőinek egy része a pokolba kívánja Nora Durst-öt, megszemélyesítőjével egyetemben. A többiek azonban igencsak kedvelik, sőt, néhányunkat az ő története tett a sorozat függőjévé. Lám, én magam is lassan találtam meg a megfelelő hullámhosszot, amelyen keresztül rá tudok hangolódni az emberiség 2%-ának magyarázat nélküli eltűnése utáni helyzettel és a továbblépés lehetőségeivel foglalkozó széria nyomasztó hangulatára. 

De amikor az 1x06-ban szembesültem vele, hogy Nora mindenkinél többet vesztett azon a bizonyos október 14-én (azaz a megmagyarázhatatlan napján), már egészen más szemmel kezdtem nézni magát az opuszt is. A viszonyunk sokkal bennsőségesebbé, mélyebbé vált, mint annakelőtte. Tehát: a The Leftovers voltaképpen neki köszönhetően szippantott be... - És persze a karaktert megszemélyesítő Carrie Coon miatt. A dolog azért is igazán meglepő számomra, mert az 1981-ben született színésznő korábban nem tett le semmi igazán érdemlegeset az asztalra. Persze játszott egy-két filmben - mellék- - és sorozatban - epizódszerepeket -, de ezek nem voltak túl jelentősek. Ezért is kell annyira dícsérni az HBO castingosait, és persze az anyagot kreátorként jegyző Daemon Lindelof-ot, hogy felfedezték e széria, és közönsége (hálásabbik fele) számára...

CC erényei a mély és nagyon erőteljes hitelességben rejlenek. Abban, hogy képes úgy eladni egy zokogást vagy egy mosolyt, hogy elhiggyem, hogy abban minden energiája és munkája benne van - miközben egy pillanatig sem érzek izzadságszagot. Ha egy színésznőt valódi, őszinte törekvés vezet egy olyan karakter megszemélyesítésekor, mint ND, akkor ez nem egyszerű feladat. Norának ugyanis 3 évvel ezelőtt egyszerre tűnt el a férje, a kislánya és a kisfia - vagyis az egész családja... Ha valakit ilyen tragédia ért, annak sebeit örökre magában kell hordoznia. Ott kell, hogy viselje a jegyet a homlokán, s minden mozdulatában fel kell fedeznünk a poszttraumás sokk utóhatásait...

Az, hogy mindezeket CC-nek játszi könnyedséggel és rengeteg egyéni ízzel vegyítve sikerült érzékeltetnie, az óév egyik legjelentősebb színésznői bravúrját jelentette számomra... 

5. Adelaide Clemens (Rectify)

rectiy_-_tawney.jpg

Nagyon-nagyon kevés az olyan vallásos karakter, filmekben és sorozatokban egyaránt, akit valóban hitelesnek, őszintének és három dimenziósnak érezhetünk. Ez nyilván azért is van így, mert manapság nincs valami nagy divatja a spirituálisan elhivatott személyiségek a képernyőn való szerepeltetésének - de, persze, a szabályt erősítő kivételek realista és racionalista korunkban is akadnak. 

Ilyen kivételt képez Tawney is, a Rectify főkarakterének, Daniel Holdennek (Aiden Young) a - ha úgy tetszik - "személyes megváltója". Nagyon-nagyon mélyről jövő hit és magabiztosság sugárzik ugyanis belőle, s meglehetősen profi érzékkel tudja megtalálni azokat az erőforrásokat, amelyekből újabb és újabb bizonyságot nyerhet. Persze ehhez kell a zárt kertvárosi környezet (amely, bármilyen meglepően hangozzék, ebben az amúgy brutálisan kisrealista anyagban sokszor nagyon is biztonságosnak és megtartónak hat), illetve a férje teremtette biztos háttér is.

Teddy (Clayne Crawford) ugyanis, bármilyen régimódi és suttyó is legyen alapjáraton, mindent igyekszik megadni neki. Egyre görcsösebben és nagyobb erővel akarja összetartani kapcsolatukat - talán arra fel is ez az igyekezet, mert már láthatóan kezd kiüresedni és tartalmait veszteni közös történetük. Ráadásul a 20 év után a börtönből szabaduló Danny megjelenése sem használ sokat a dolgok alakulásának - mivel Tawney-t finoman szólva is megindítja és nagyon mélyről jövő, őszinte segíteni akarásra késztei a helyzete, ami egyre közelebb és közelebb hozza őket egymáshoz... 

Nagyon sokat gondolkodtatm azon, hogy az őt alakító Adelaide Clemens-et vagy inkább a Danny húgát, a talpraesett Amanthát megszemélyesítő Abigail Spencer-t vegyem-e fel jelen lajstromunkra a sorozatból. A választás nem volt könnyű, hiszen mindketten kiérdemelten játszanak főszerepet a Rectify-ban (és, egyébként, főszereplőnk életében is). Az, hogy a voksomat végül mégis előbbire tettem le, elsősorban e különleges nőalak rendkívüli érzelmi intelligenciával párosuló megszmélyesítése miatt történt. 

Az év talán legpoétikusabb, a feminin jellem lírai oldalát legintenzívebben megragadó alakítása az övé - s, hogy ez (még ráadásul) egy ennyire gazdag gazdag tartalmakkal rendelkező karakter esetében történik... (AC-t egyébként ifjú kora ellenére - két évvel fiatalabb nálam, úristen! - már számos anyagban láthattuk. Ezek közül minden bizonnyal kiemelkedik az első világháborús Parade's End című mini, ahol a nagy Benedict Chumberbatch oldalán láthattuk brillírozni.)

4. Maisie Williams (Game of Thrones)

game_of_thrones_arya.jpg

Miközben AC hősnője kifinomultabb énünkre képes hatni, addig a Game of Thrones Stark házának Maisie Williams megszemélyesítette legifjabb tagja (konkrétan egy gyerekszínészről beszélünk!) a könyörtelenségével és kegyetlenségével döbbent le. Mert OK, hogy ez egy eleve könyörtelen és kegyetlen fantasy-univerzum, de amit ez a gyereklány (gyereklány, az istenit!) mostanában művel, az nem meglepő módon még a hóhérok és rablólovagok koronázatlan királyát, Clegane Sanya Vérebet (Rory McCann) is elképeszti néhanapság. 

Sokat gondolkoztam azon, hogy kit szemeljek ki idén a GoT főkarakterei közül a top 10-be - mert, ami azt illeti, Maisie-nek is akadt egy erős kihívója, mégpedig Emilia Clarke szerepében. De, akármilyen lélegzetelállító is legyen Daenerys Targaryen minden egyes pillanata, Ayra Stark, azaz Maisie Williams annyira könnyed mozdulattal taszajtja le a színpadról a büszke és egyre gyarapodó hatalmú úrhölgyet (igen, a sárkányokkal együtt!), hogy arra nincs szó, vagy több szóból álló kifejezés. 

Ez a kislány brutális. Tényleg az. Olyan lelkesedéssel aprítja az ellent és olyan kéjjel öldösi a gonosztevőket, hogy azt nem lehet nem elképedéssel és a lehető legdöbbentebb arckifejezésekkel jutalmazni. A gyűlölet és a revansvágy (akik látták már a harmadik évad kilencedik részét, azok tudják azt is, miért akar annyira bosszút állni!) nagyon magas hőfokon munkál benne. Egy ilyen jelemnek pedig nem lehet nem elismeréssel adózni... 

Mármint a megjelenítésének. Hiszen mindehhez MW egy gyerekszínészéhez képest (igaz, lassan kinövi ezt a státuszt) megdöbbentően virtuóz skilljei szükségeltetnek. Nem tudom, milyen élményanyagból táplálkozva hívja elő magából ezt a szintű ódiumot, de az biztos, hogy nem lennék azoknak az osztálytársainak a helyében, akik ne adj isten csúfolni merészelik. Nem hiszem, hogy pár könnyű töréssel megúsznák az incidenst... 

Persze, viccet félretéve, mindez valószínűleg csak az Arya Stark-image része - és, jómagam is reménykedem benne, hogy MW azért a való életben jóval békésebb természet. Más alakításai ugyan egyenlőre nemigen tudnak meggyőzni erről, mert nem játszott túl sok mindenben - de még bőven előtte áll az élet, hogy bizonyíthasson...

(Egyébként ehelyütt jegyezném meg, hogy az Intruders-nek is akad egy egészen brutális gyerekkaraktere. Nála ráadásul az a durva, hogy még csak nem is tizenéves. Millie Bobby Brown ugyanis még alig nőtt ki a földből, de máris olyan kegyetlenséggel képes eljátszani egy démoni erő által megszállt kislányt, hogy az Ördögűző Linda Blairje az ágy alatt bújkálna rémületében, ha meglátná. Nem tudom, mi van ezekkel a gyerekszínészekkel manapság, de durva, hogy mikre nem képesek...)

3. Robin Wright (House of Cards)

house_of_cards_claire.jpg

"I love that woman. I love her more then sharks love blood." - mondja a House of Cards a legmagasabb washingtoni politikai körökben forgolódó főhőse, Frank Underwood a feleségéről. A hasonlat zseniális - ennek a két embernek a kapcsolata ugyanis tényleg legelsősorban is a szomjúságon alapul. A hatalom iránt érzett szomjúságon. Minden ennek rendelődik alá és minden ezt szolgálja az életükben. S mi tagadás, mesteri párost alkotnak ebben a közös törekvésben... 

Claire Underwood tipikusan az a karakter, aki laza mozdulattal kapja ki a kardot a mérgesen hadonászó Arya Stark kezéből, kétszer rácsap vele a fenekére és aztán elküldi leckét írni. S mindezt ráadásul olyan magától értetődő természetességgel teszi, hogy az embernek igazából még elcsodálkozni sincs ideje a dolog hatékonyságán. CU ugyanis eleve irányításra és uralkodásra termett - és ezidáig nem nagyon maradt életben senki, akinek ezt valaha is eszébe jutott meghazudtolnia. 

Frank soha meg sem próbálta. Az ő kapcsolatuk amúgy is egymás köreinek maximális tiszteletén alapul. Ugyanakkor azonban sokkal többet is jelent ennél, vagy a puszta érdekszövetségnél: valódi házasság ez, ahol a szexualitás és az érzelmek is funkcionálnak és nagyban beledolgoznak az összképbe. De a lényeget mégsem ezek jelentik (amit semmi nem bizonyít jobban, mint, hogy sosem akartak gyereket!). A köztük zajló dominanciaharcok és -játékok is elsősorban a hatalom megszerzéséről és megőrzéséről szólnak - legyen szó egy törvényjavaslat elfogadásának vagy elutasításának dilemmájáról, avagy épp egyik testőrük közös erővel történő "behálózásáról"...

Ugyanakkor persze a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Ez a két emberből alakult sajátos formáció ugyanis állandó támadásoknak van alávetve. Heterogenitása és szabad szelleme megengedi a félrelépéseket, így elsősorban nem a hűtlenségek nyomán előálló bizalmi válságra gondolok itt. Sokkal inkább viszont mindarra, aminek egy politikus eleve ki van téve: a sajtó és a szenátusbéli ellenfelek állandó mélyfúrásaira. A Claire-t alakító Robin Wright számára éppen ezért jelent nagy kihívást a 2013 óta futó sorozat második szezonja, mert karakterének egy ilyen helyzetben kell helytállnia - sőt, egy múltbéli gyengeségéből kell erőt kovácsolnia. 

RW pedig mesterien végzi el a feladatot, melynek során jelentős munkatapasztalokra is támaszkodhat. Az 1966-ban született színésző, aki korábban egyébként modellkedett is, abszolút profizmussal választotta meg a szerepeit, míg ha ezek többnyire a kultstátuszúvá avanzsáló anyagokhoz is kötődtek (egyik legutóbbi filmje például Ali Folman A futurológiai kongresszusa volt), s épp ezért a szó hollywood-i értelmében soha nem "futott be". Mostantól azonban, KS partnereként e mind népszerűbb szériában, esélye sem lesz rá, hogy ezt elkerülje. Főleg, mert alakítása az óév egyik legjobb, legmegbízhatóbb sorozatos női mestermunkája volt - még ha idén nem is kapott Golden Globe-ot érte, mint tavaly ugyanilyentájt... 

2. Eva Green (Penny Dreadful)

penny_dreadful_eva_green.jpg

Sajnos Eva Greennek sosem volt ilyen szerencséje a díjakkal. Az 1980-as születésű, meglehetősen sajátos karakterű szépséggel megáldott francia színésznő (nem véletlen, hogy modellként vált ismertté!) eddig meglepően kevés filmben és sorozatban játszott (mindössze 18 tételt sorol fel az imdb!), de a legtöbben (pedig voltak köztük igen rosszak is!) minimum emlékezetes volt a jelenléte.

Eva ugyanis elsősorban nem a gesztusaival, s még csak nem is a mimikájával alakít, hanem a személyisége teljességével, az egész kisugárzásával van jelen minden történetben, mindig maga felé billentve a gravitációs egyensúlyi állapot mérlegét. Emlékezzünk csak vissza a Dreamers jelentette, nem akármilyen Bertolucci-debütre, a Casino Royale és a Qantum of Solace Bond-lányára, vagy a Womb erős kisugárzású Rebeccájára

Viszont, bár jónéhány európai filmdíjat megnyert már (így a BAFTÁ-t is), Cannes, az Oscar-, a Golden Globe- vagy az Emmy még nem találta meg. Pedig véleményem szerint többszörösen is kiérdemelte ezeket az elismeréseket. Akár már a Dreamers-szel is bekerülhetett volna a "pixisbe", de legeslegkésőbb 2014-es új sorozatával vált abszolút, száz százalékosan érdemessé valamelyik emlegetett "trófea" besöprésére - csak hát sajna ezeket, egyenlőre, senki sem sietett megítélni neki.

Úgy tűnik, a Penny Dreadful-nak amúgy is várnia kell még egy kicsit, amíg ráterelődik az illetékesek figyelme. E körülmény annál is meglepőbb, mivel a 8 részes első évad (idén jön a folytatás) az övé mellett olyan a-katerógiás alakításokat is magáénak mondhat, mint Timothy Daltoné, Josh Hartnetté vagy Billie Piperé. Bezony. - Ráadásul az anyag az Extraordinary League of Gentlemen igyekezetét meghazudtolva gyűjti össze a viktoriánus korszak leghíresebb irodalmi hőseit, hogy egy teljesen új sztori főszereplőivé tegye őket. 

Vanessa Ives viszont nem közülük való - ő teljesen új karakter, akit az írók fantáziája teremtett meg, és maga EG kelti élere. A komplex és súlyos múlttal terhelt VI veszélyes titkok őrzője - törénetünk kezdetén a TD megszemélyesítette Sir Malcolm Murray-el él egy fedél alatt Londonban. Kapcsolatuk nem hagyományos férfi-női viszony - inkább egyfajta szövetség, amelynek célja megtalálni és megszabadítani a Sir titokzatos erők hatalmába kerítette lányát, Minát...

Ám nem csak az ő személyisége, hanem Vanessáé is vonzza a démonikus hatalmakat. Már a második epizódban tanúi lehetünk egy lélegzetelállító jelenetnek, amelyben a megszállt tudatú Vanessa a szemünk láttára változik át magává, a Sátánná. És nem csak a történet szerint... - EG szinte transzszerű átéléssel teszi 100%-osan hihetővé a már önmagában is meglehetősen a fennkölten horrorisztikus (már ha létezik ilyesmi) és állatiasan erotikus töltetűre megírt szekvenciát. Ez a két tulajdonság a későbbiekben is összefonódik a karakterrel és a színészi alakítással, rajtuk keresztül hozva létre egy meglepően belsőséges és mély viszonyulást a nézőben, nemcsak a sorozat főhősével, de mitológiájának sötét erőivel is. 

Hogy ezt a továbbiakban mennyire következetesen sikerül megőrizni - az más lapra tartozik. Azt viszont nagyon vastagon alá kell húznunk, hogy EG mennyi tartalommal tudja megtölteni egyfelől a komor nőkarakter vívódásait, másfelől a benne rejtőző és időnként felszínre törő gonosz tombolását. Túlzás nélkül állíthatom: káprázatos ez az alakítás - s mégis: aligha volt alulértékeltebb idén a nők közül... 

1. Tatiana Maslany (Orphan Black)

orphan_black_tatiana.jpg

Tatiana Maslany képességeit és eredményeit például sokkal inkább elismerték. El sem lehet mondani, mennyivel inkább. Mert bár a Golden Globe-ra "csak" jelölték, az Emmy-nek pedig még csak a közelében sem járt az immár két évada futó, és legalább egy szezon erejéig még egészen biztosan kitartó sorozata, az Orphan Black.

Viszont a népek egyszerűen imádják: a közönség széles rétegeinek, és különösen is a fiataloknak nagyon bejön ő is, meg a széria is. Ráadásul az említett legrangosabbakkal szemben, rengeteg egyéb elismerést zsebelhetett be. Például a kritikusok által évente kiosztott, egyik legnívósabb televíziós szakmai díjként jegyzett Critics Choice Television Awards 'Best Actress in a Drama Series' kategóriájának trófeáját (mindjárt két ízben, 2013-ban és 2014-ben is!) sikerült elhalásznia. Határozottan csípik tehát a nézők - s kedvelik a kritikusok is. 

Ennek egyik oka nyilván maga a sorozat. Az OB egy sajátos és teljesen egyedi hangulatú anyag, amelynek erényeit nagyon nehéz nyakoncsípni. Kicsúsznak az ember ujjai közül, mint egy angolna, és a végén ott áll a szokásos közhellyel: "hát, ezt bizony neked, magadnak kell bepróbálnod, mert képtelenség körülírni, mitől is olyan jó!" - A korábbiakban egyébként én magam többször is kísérletet próbáltam már tenni arra, hogy összeszedjem ezeket a bizonyos kivételes erényeket. Mondanom sem kell: nagyon csekély sikerrel. 

Talán az a legérdekesebb ebben az anyagban, hogy, bár látszólag egy klónozós tematikájú sci-firől, vagy még inkább thrillerről van szó, de az mégsem a cselekményén, hanem sokkal inkább az abszolút háromdimenziós, minden szempontból hiteles karaktereken keresztül ragadja meg nézői osztatlan figyelmét. Ugyanakkor viszont mindig tart pár lépés távolságot is tőlük - nehogy végső soron túl nyomasztóvá váljék.

Ennek eszközeként pedig a jó érzékkel adagolt, okos humor, az egész anyagot átható fiatalos poétika, a remek elektronikus soundtrack és a kifejezetten sick fordulatoktól sem visszariadó történetvezetés mind-mind kiválóan szuperálnak. (Állítom mindezeket annak dacára, hogy a második évad korántsem lett olyan tökéletes, mint az első - főleg a szerkezet és kiötöltség szempontjából hagyott maga után komoly kivetnivalókat...) 

De, ami a legtökéletesebb összetevője a koktélnak, az bizony a "címszereplő", TM, aki lassan nyolc-kilenc karaktert játszik el egymaga, az anyag abszolút főszereplőjévé avanzsálva ezáltal. A sok ikertesvér oka a már említett klónozás - melynek a részleteibe nem mennék bele a spoilerek miatt. Amibe viszont feltétlenül igen, hogy mennyire különböző nőket ismerhetünk meg a különböző klónok személyében. 

Mennyire más világot jelenít meg a talpraesett és kislánya érdekében mindig gyanakvó Sarah, mint a kertvárosi életformába belefásult, ingerlékeny Allison. Mennyire másként kell hozzányúlni az egyetemista Cosima figurájához, mint a náci jellemű üzletasszony Rachel-éhez. És: hogy TM mennyire ügyesen használja fel a saját színésznői egyéniségének legkülönbözőbb skill-jeit és a készítők valódi, minél mélyebb karakterek létrehozására irányuló üdvözlendő törekvését...

A végeredmény pedig olyan tökéletes és hiánytalan lesz, hogy az embernek 100%-osan kimegy az eszéből, hogy az olyannyira különböző személyiségek ábrázolása egyetlen színésznő törekvései révén valósul meg. - Ez a dolog azért is olyan nagyszerű, mert ezáltal egy egész sor remekül megírt és részleteiben is tiszteletreméltóan kidolgozott női karakter válik a történet motorjává, egy sajátos, feminin profilt is hozzáadva az amúgy csajosnak azért a legkevésbé sem nevezhető anyag sokféleségéhez...

Talán így már érthető, hogy az 1985-ben született, de máris 50 tételes (amúgy csupa tv-s) anyagot tartalmazó filmográfiával rendelkező TM miért és miben alkotott annyira egyedit, hogy első helye megkérdőjelezhetetlenül ott van bármelyik, az év legjobb sorozatos női alakításait sommázó listán. Most már csak azért szoríthatunk, hogy még nagyon-nagyon sokszor ott lehessen... 

No, aztán még...

Egy igencsak fájó hiánnyal kell kezdenem az eheti "futottak még" rovatunkat: ugyanis én tényleg nagyon be akartam rakni Claire Danes-t a Homeland-ből. De végül mégis ki kellett hagynom az idei nagyon hullámzó teljesítménye miatt. Egy érdekes kakukktojás, bár egészen más szempontból, a kifejezetten b-kategóriás szappan, a Revenge esete, amelynek egyik főszereplője, Madeleine Stowe szerintem robbantott akkorát a széria előző szezonjában, hogy csak kis híja volt a bekerülésének. Hasonlóképpen alakult ez a történet, mint az újonc Black Sails esetében is, amelyet több okból is (melyeket itt most nem részleteznék) pár epizódot követően kifejezetten sikerült megutálnom. Hannah New racionális és nagyon összeszedett alakítása viszont kétségtelenül említést érdemel. Ha tpvábbra is a nézője maradtam volna, csakis miatta tettem volna... 

Határozottan profi munkát végeztek, de ezen túl nem mutattak fel túl sok újdonságot, s főként ezért szorultak le végül a top 10-es helyekről a következő hölgyek: Mireille Enos (The Killing), Elizabeth Moss (Mad Men), Rachel Nichols (Continuum), Fiona O'Shaughnessy (Utopia), Jessica Lange (American Horror Story), Katheryn Winnick (Vikings), illetve Sharon Rooney (My Mad Fat Diary). 

Bár minden szempontból kifogástalan munkát végeztek, három hölgy neve sajnos csak itt kaphatott helyet: Paula Malcolmson-ról (Ray Donovan), Helen McCrory-ról (Peaky Blinders) és Emily Bevan-ről (In The Flesh) beszélek. 

Az újonc anyagok női főszereplőinek nevei közül pedig a következőkéhez rendelhető még valamilyen különleges teljesítmény: Michelle Monagan (True Detective - kevesen vették észre Harrelson és McCouneghy árnyékában), Amanda Crew (Silicon Valley - ő is mintha kicsit elveszett volna a sok jó főszereplő közt), Mackenzie Davis (Halt and Catch Fire), Catriona Balfe (Outlander), Mira Sorvino (Intruders), illetve Jada Pinkett Smith és Camren Bicondova (az egyre tehetségesebb gyerekszínészek táborát gyarapítva) a Gotham-ből. 

Kövess minket facebookon!

Címkék: sorozat sorozatok Best of Év végi számvetés

A bejegyzés trackback címe:

https://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr927117575

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása