Idehaza bizonyára sokan, akiknek pedig nagyon is igényt tarthatna az érdeklődésére, még nem találkozott azzal a két sorozattal, amelyekbe ma este kezdtem (az egyikbe pedig egyenesen ma este szerettem) bele. 

Nyugalom: egyik sem világmegváltó darab, de egyelőre mindkettő kedvelheőnek, szórakoztatónak és határozottan élvezetesnek tűnik. 

A Mozart in the Jungle dzsungele nem az afrikai vagy ázsiai, hanem éppenséggel a "nagy almáé". NY sokféle kulturális impulzus és életforma izgalmas találkozásának színhelye, s épp ezért megvan a maga klasszikus arca is, ami talán kevésbé ismert, de ez a széria megtisztelően érdemesíti nézőjét a felfedezésére. Rengeteg komolyzenével, finom humorral, galantériával, ötlettel, pazarul megírt párbeszédekkel és decens szexjelenetekkel mesélve a világ egyik legjelentősebb zenei kollektívájának életéről. 

Az Agent Carter szintén egyfajta klasszikus karakterű anyag - a '40-es években játszódik, egészen pontosan nem sokkal második világháború után, és főhőse a nemrég elhunyt Amerika Kapitány szívszerelme, aki most a Strategic Scientific Reserve nevű nagyon titkos szervezenél dolgozik és éli a kémnők nem éppen átlagos életét. Sztori és karakterépítgetésben nem sok újat ad az AC, de hangulatban és atmoszférában nagyon is sikerült eltalálnia a korszakot, a könnyed bájáról nem is beszélve. 

Klasszikus zene... yeah! - Mozart in the Jungle 1x01

Talán még nem mondtam nektek, de az a helyzet, hogy én tényleg eléggé szeretem a klasszikus zenét. Sőt, sokakkal együtt vallom, hogy semmi sem élesíti jobban a figyelmet munka közben, mint valami kellemes barokk melódia, és nem is lehet ütemesebben semmire zöldséget vágni, mint egy borongós, romantika korabeli szimfónia pergő dallamára. Most, miközben ezt a posztot írom, is komolyzenét hallgatok. Ebben a pillanatban éppen ezt a muzsikát itt. 

Most mondjátok, hogy nem kellemes! Lelazít, kikapcsol, gyönyörködtet.  

A magam részéről persze nem az ének- vagy szolfézsóráknak, de még csak nem is a zongora iránti rajongásomnak köszönhetem ezt az érdeklődést, csak pár éve egyszerűen bekattant nálam valami, és azóta is vannak olyan, akár egy-két hónapos időszakok az életemben, amikor szinte csak klasszikusokat hallgatok, mindig ráfüggve egy-egy stílusra, vagy egy-egy adott ország zenéjére. 

Azt hiszem, jól ráéreztek az Amazonnál, hogy mikor mutassák be a MitJ-t - hisz jelenleg is egy ilyen periódusomat élem! 

És mondhatom bátran: egyelőre már csak ezért is el vagyok bűvölve. De nem csak a kellemes dallamok miatt, amik csakúgy sorjáznak az amúgy sem padlón lévő hangulat megdobása végett. Hanem mert nagyon szépen kontextusba vannak helyezve. 

Eleve adva van a készítők impozáns névsora. A három kreátor közül ugyan Alex Timbers-ről semmit nem tudok (ez nem meglepő, hisz az imdb szerint sem csinált eddig túl sok mindent), viszont Roman Coppola és Jason Schwartzman neve óriási, aranybetűs garancia a minőségre. Előbbi (a nagy F. F. Coppola fiáról beszélünk, ugyebár!) készítette ezt a pazar atmoszférájú mozit. Scwartzie pedig, akit ebben a zseniális mozgóképben láttam először, ezzel a, sajnos csak három évadot megért szériával írta be a nevét örökre a sorozattörténetbe. 

Ilyen előzmények után már nehéz lett volna nem igent mondanom erre a 30 perces részekből építkező, műfaját tekintve comedy-nek tekinthető anyagra. De még itt volt végső adu ásznak Gael Garcia Bernal neve is, aki ugyebár számos nagyon pöpec moziban alakított már számos kiválóan pöpec karaktert felettébb pöpecül. 

GGB egyébként a New York-i filharmonikusok új karmesterét alakítja (a leköszönő dirigens urat sem kisebb színészóriás személyesíti meg, mint Malcolm McDowell!), aki friss levegőt akar hozni a régi csapatba. Ez az első rész leginkább megfogható sztorieleme. 

Az egyébként vékonyka cselekmény ugyanis nem túlságosan jelentős összetevő a sodró lendülethez és a beszippantós atmoszférához képest. No meg szerethető karakterekből sincs hiány - igaz, egyelőre egyikről sem tudunk túl sokat. A középpontban GGB mellett nagy valószínűség szerint a Lola Kirke játszotta bájos oboista hölgy fog állni, de fontos szerepet kap a pilotban a Saffron Burrows is, aki a szókimondó Cynthia személyében a vonós szekción túl a zenekarnak is fontos kohéziós tényezőjét személyesíti meg...

Borzalmasan szerethető és egyedi illatvilágú szériával állunk szemben a MitJ esetében, megbízható készítőkkel, remek színészekkel és nagyon-nagyon kellemes hangulattal. Nem tudom, milyen lesz a folytatás, de ha hozza a pilot színvonalát, én máris rajongó vagyok... 

Bíztató start - de lehetnek veszélyek! - (Marvel's) Agent Carter - 1x01

Az elmúlt cirka egy-két évben rendesen felfutott a szuperhősös sorozatok piaca. A CW-s Arrow univerzuma egy új spinoffal, a Flash-sel bővült, míg az ABC elkezdte sugározni a Marvel's Agents of the S.H.I.E.L.D.-et, a FOX pedig kirukkolt a Gotham-mel (és akkor még a Netflix által áprlisra ígért Daredevilről nem is beszéltem). Ez utóbbiról mi is írtunk, mégpedig igen dícsérő hangú kritikát. A többiről nem - de személyes tapasztalatunk, vagy bizonyos mértékadó körök véleménye alapján nagyon úgy tűnik, nem vesztettünk sokat ezen produktumok kihagyásával.  

Ugyanígy eme mértékadó körök, s most már a saját tapasztalatom alapján is állíthatom visznt az ABC második számú, vadonás új Marveles projectjéről (amely az első idén startolt sorozat lesz a terítékünkön), hogy egy misét mindenképpen megér. Mármint a (dupla)pilotja. (Többet ugyanis egyelőre nem láthattunk belőle).

Legfőbb jellemzője, hogy habkönnyű, akárcsak a MitJ - igaz, annyira nem invenciózus és nagyratörő. 

Viszont az is tény, hogy itt az atmoszféra mellett a történet kidolgzottsága is nyomós érv lehet  a bepróbálás mellett. Ráadásul talán némi karakterépítgetésre is számíthatunk a jövőben. Bár nagyon meglepő fordulatokat ebből az irányból nem remélek. 

Ja igen, a sztori: 1946-ban vagyunk. Carter ügynök a fentebb már emlegetett SSR-nél dolgozik (a főnökét Boardwalk Empire-ös kedvencünk, Shea Whigham alakítja) és próbálja elfelejteni Amerika Kapitányt, akivel kapcsolatban természetesen felbukkan néhány korábbi flashback a 2011-es moziból, ahol szintén Hayley Attwell alakította a mostani címszereplőt - hiszen ez már nem a kilencvenes vagy a kétezres évek időszaka, amikor még nem lehetett leszerződtetni egy Wesley Snipes-ot (se!) egy Penge-sorozathoz. Szóval a filmek kedvelőinek bizonyára megrázó pillanatokat jelentettek ezek a flash-ek - én őszintén szólva tök jól meg lettem volna nélkülük is (sőt, annyit azért finoman megjegyeznék, hogy nem Amerika Kapitány a kedvenc karakterem a Marvel-univerzumból!)

A pilot történetéhez mindenesetre vajmi sokat nem tettek hozzá, hiszen a széria alaptémája az lesz majd, hogy az ifjú Howard Starkot (Dominic Cooper), Tony apukáját, kihúzzák a csúnya slamaszikából, amibe amiatt keveredett, mivel, hogy távollétében megfúrták a széfjét, amelybe veszélyes találmányait rejtette el a kíváncsi szemek és az ártó tekintetek elől. HS-t ráadásul hazaárulás vádjába is keverték, ami alól, gondolom, majd szintén tisztázni kell a jó öreg burzsujt (aki ekkor még nem is annyira öreg ugyebár). A harc során Peggy Carternek akad majd egy titokzatos segítője is, Jarvis, Howard sofőrje személyében, akit James D'Arcy alakít, egyelőre nem túl izgalmasan - és jópár ellensége, közülük a legfőbb gyaníthatóan a Leviathan név örve alatt futó titkos társaság/világuralomra törő kollektíva/volt nácikból szerveződött pressure group/vagy ki tudja, miféle szerveződés lehet majd. 

Szerencsére a karakterek hiányát vagy egysíkuságát remekül ellensúlyozza a történet és az atmoszféra kettőse. Talán ezek alkalmasak lehetnek arra, hogy hosszabb távon is elvigyék a vállukon a sorozatot, mert, ha úgy maradnak majd a dolgok továbbra is, mint a pilotban, akkor fenn áll az ellaposodás és elszokványosodás veszélye. Akkor pedig haladéktalanul lesújtana a kasza... 

És, azt sajnálnám, mert ebben a kezdeményezésben bizony jóval több van egy sima kaszánál...  

Igen, James Frain, például...