Fúha!
Némi késéssel, de végre abszolváltam a Sleepy Hollow új félévadzáróját. És erősen vegyes érzések kavarognak bennem.
Először is azért, mert az első szezont egyszerűen imádtam. OK, voltak ott is logikátlanságok bőven, de sosem zavartak, mert az új részekkel menetrendszerűen megérkező örömfaktor töretlen lendülettel repített keresztül a tíz epizódon. Hogyisne, hiszen az 1820-as Washington Irving-regény, majd az 1999-es Tim Burton-klasszikus teremtette brandet jócskán újragondoló sorozat első esztendeje, amelyben az amerikai polgárháború korából a jelenbe transzportált Ichabod Crane próbálja legyőzni a vele párhuzamosan szintén visszaérő és az apokalipszis összegründolására hajtó fejnélküli lovast - nos, meglehetősen cool volt.
Az országos adón futó misztikus anyagokhoz hasonlóan nyilvánvalóan a főként epizodikus sémára épülő széria ügyesen kapcsolta össze a jelen történéseit a múltbéliekkel. Az éppen megvalósulni készülő apokalipszis irányítói mind kötődnek valamilyen szempontból a függetlenségi háborúhoz, amiről természetesen rövid időn belül kiderült, hogy nem pusztán az újvilági gyarmatok elszakadásáról szólt az angol világhatalomtól, hanem konkrétan a menny és pokol epikus küzdelmét jelentette - és ugye nem kell mondanom, kik voltak a jófiúk...
Na szóval, ezek után tán nem meglepő, hogy Washington, Thomas Jefferson, Benedict Arnold vagy épp Benjamin Franklin igencsak fontos szerepet játszottak a nagy kozmikus harcban - s az őáltaluk hátrahagyott nyomok segítenek a Tom Mison által meggyőző archaizáló stílusban ékesszóló, egyébként erősen idealista nézeteket valló Ichabodnak tájékozódni a jelenben és leszámolni azokkal a szörnyekkel, amelyeket, mint kisvártatva kiderül, a pokolbéli Moloch küld a világra, pontosabban a jelenbéli SH-ra (mert, mint minden egy helyben bonyolódó misztikus szériában, itt is az az egy hely a világ közepe).
Persze a jelenből is érkeznek fontos támogatói - elsősorban Lieutenant Abbie Mills, aki (kisvártatva kiderül) gyerekkora óta nyakig benne csücsül a misztikus maszlagban, miközben próbálja Craine-nek megtanítani a modern világ játékszabályait és persze hozzászoktatni a kütyükhöz, szokásokhoz, miegymáshoz. Ez a sorozat egyik legjelentősebb poénforrása, ami többnyire minden epizód hangulatát meg tudja dobni - főleg, mikor nem pusztán a slusszkulcs használatával való ismerkedés a téma, hanem a gazdaság vagy a környezetszennyezés, esetleg, hogy a Nicole Behaire alakította karakter fekete létére hogyan dolgozhat a helyi rendvédelmi szerveknél...
lol.
A sorozatnak tehát van mitológiája, van sajátos karakterisztikája és ügyes történetvezetése, van humora (és ennek következében a két főkarakter között jól működik a kémia is!) - összességében tehát, mint már írtam volt: van atmoszférája...
És mégis: egy nagyon pörgős és igen ügyesen felépített első szezon után kaptunk most egy olyan felet (pontosabban 2/3-ot, hiszen a 18-ból a 11. résznél vonul téli pihenőre a széria), ami erős ellentmondásokkal volt túltelítve.
Elsősorban is az írás tekintetében, aminek a minősége határozottan romlott. Az alkotók ugyanis szemlátomást nem szégyellték ugyanazokat az öleteket akár többször is elpufogtatni, amelyek az első szezonban még működtek, de épp ezért nem szabadott volna újra előszedni és szépen lassan lejáratni őket. Ráadásul újabb kliséket is bedobtak - hogy még vigasztalanabbá tegyék az összképet.
Hát sikerült...
Lássuk is, hogy miként, és hogy mennyire!
1. Katrina: Public Enemy No. 1.
Például itt volt Katia Winter karaktere, akit az első évadban még kifejezetten csipázni lehetett - és nem csak azért, mert csini. A már elhunyt, s egy ideje a purgatóriumban rekedt Crainné úrasszony ugyanis mindig a sztori kitűntetett pontjain bukkant föl, hogy különböző varázslatok útján - merthogy boszorkány a drága hölgy - segítséget nyújtson bajbajutott hőseinknek egy-egy rejtély kibogozásában.
Én azt mondom: ez a karakter pont így és pont erre volt tökéletes. Főleg, hogy KW nem túlságosan kiemelkedő képességű színésznő.
A kreátorok azonban nem így gondolhatták: így aztán a második szezonban egy könnyed mozdulattal kihozták őt a tisztitótűzből, és megamennyiségben uszították rá a népekre. Bár elvileg K Ichabod élete párja, mégis, szinte őt érezzük harmadik keréknek a két főkarakter mellett. És ebben bizony nem kis felelőssége van annak, hogy a sekélyesre írt és önismétlő szövegeit csak az nem utálta volt meg, aki a mondandója helyett a dekoltázsára figyelt.
Mert vele kapcsolatban aztán az összes szappanoperás klisét előrángatták az írók a terhességtől (na jó, Moloch-kal, de akkor is!), a "cheated Crane or not" belebegtetésén át, egészen addig, hogy egy idő után ő lett az a karakter, akit minden részben meg kell menteni a rá leselkedő veszedelmektől... jajj...
A dolog következménye végül az lett, hogy rövid időn belül egy kedves és szimpatikus leányzóból ő vált az az első számú közellenségünkké.
Főleg, mivel több történetszál megromlásáért is K-t tekinthetjük felelősnek!
2. Miért kellett a rettegett fejnélküliből egy ölebet csinálni?
A "Cheated Crane or not" vonulat ugyanis egy másik, az első évadban közkedvelt, de a második szezonban meggyűlöltetett figura hanyatlását hozta magával...
Ez a dolog azért fájdalmas annyira, mert nem kevésbé kultikus antagonistáról van szó, mint magáról a híres-hírhedt fej nélküli lovasról.
Jawohl, mein Obersturmbahnführer!
Olyasvalakiről tehát, aki nélkül sem a regénynek, sem a TB-filmnek nem volna semmi értelme, s ráadásul, akitől méltán és joggal parázhatunk e széria korábbi epizódjaiban. Ugyanis a 18. századi angol lovasság egyenruhájában díjügető könyörtelen szellem, nem csupán Abraham, Craine nagy riválisa, hanem egyenesen az apokalipszis egyik lovasa.
Cool...
... volt. amíg a második évadban ki nem derült, hogy természetesen Abraham is bele volt zúgva K-ba, csak hát végül is nem ő vitte haza, és ezért lett olyan nagyon-nagyon gonosz... hogy, miután lehetősége van mindenestül kontrollt gyakorolnia régi szerelme felett a purgatóriumban, A lovagiasan nem él vissza helyzetével, hanem "megvárja, amíg majd ő mond igent neki"...
Mert a pokol feneketlenül gonosz lovasai már csak ilyen cukipofák szoktak lenni!
És higyjétek el nekem: ez még csak a kezdet. A Neil Jackson által alakított karakterből ugyanis szó szerint egy idegesítő ölebet csinálnak a szemünk láttára. A helyzetet pedig csak súlyosbítja, amikor Katrina is elkezdi megjátszani némi infó kicsikarása érdekében, hogy vonzódik hozzá (mert biztos csak megjátssza, ugye?)...
Ááááááh, mi jöhet még??
3. Papa - mama - gyerek(ek)
Nos: példának okáért a másik vonulat, ami Katrina szerény személyével szoros összefüggésben áll.
Igen. John Noble nem mindennapi figurájáról beszélünk, amelynek oly zseniálisan indult a pályafutása a sorozatban. Mikor ugyanis kiderült az előző szezon végén, hogy a csapat addigi hősies segítője valójában maga a főgonosz jobbkeze - hát az valami epic volt. Egyszerűen imádtam azt a bizonyos szekvenciát, ahol szemrebbenés nélkül pusztította (volna) el szülőanyját és apját, vagyis I-t és K-t. (Ha még nem mondtam volna: nagyon belterjes a csapat.)
Tehát erről a pontról indítottunk, és bár szűntelen öröm volt nézni Henry vérbő, démonikus gonoszkodásait, egy idő után végtelenül unalmassá vált, hogy szinte minden epizódban kijátszották a: "papa és mama úgy szeretnék megmenteni démon megszállta gyermeküket, mert hátha van még benne valami jó és boldogok lehetnek még együtt a csillámló napfény lágy sugara alatt, de aztán mindig kiderül, hogy milyen hálátlan és szívtelen a kölyök, és alaposan rászedi őket újból és újból, de talán legközelebb másként lesz, és ezért érdemes lankadatlanul próbálkozni, úgyhogy a biztonság kedvéért legközelebb is ilyenre veszik a figurát"-kártyát...
Fúú...
Kell még erről valamit mondanom?
4. Régiek és újak
Az Orlando Jones alakította Captain Frank Irwing, azaz Abbie felettesének figurája az első szezon végére kifejezetten közönségkedvenccé vált - hiszen racionalista, szkeptikus rendőrtisztből szépen lassan kénytelen volt hőseink segítőtársává avanzsálni. A második szezon történéseiből viszont nagyrészt ki volt zárva, mivel többnyire egy elmegyógyintézetben raboskodott. Ugyan megpróbálták játékba hozni és tudtak is vele valami minimálisat kezdeni, de a helyét egy noname, tök érdektelen és a történésekben csakis hátráltató szerepet játszó rendőrnőnek adta át. (Ráadásul most ugyebár meg is halt, ami még nehezebbé teszi, hogy bármit kezdjenek vele az írók... :( )
A Lyndie Greenwood megszemélyesítette Jenny Mills-t, Abbie húgát, ugyanígy sikeült egy kifejezetten érdekes múltú és kedvelhető figurából két lábon járó dögunalommá transzformálni, miközben behozták a színészgárdába a mérsékelten bár, de legalább valamelyest szórakoztató Nick Hawley-t, aki hipszter "műkincskereskedőként" dobta meg némi szerény humorral a történet izgalomfaktorát. De még ő sem volt elég jó így az íróknak, ezért feltétlenül ki kellet találniuk, hogy belebegtetik, hogy a jövőben egyszer, majd, esetleg összehozhatják őt Abbie-vel.
Egyszer. Majd... - Aha. De nem baj, azért szájbarágják ezt nekünk négyszázszor, hátha nem vettük észre az első pillanattól!
5. Moloch comes - Moloch goes
És végezetül: adott egy főellenség, akinek a visszatérését legalább másfél évada készítik elő a sorozatunk kreátorai. Ügyesen felvezették a figurát, sikerült valamennyi - minimális - félelmet is kelteni bennünk vele szemben (na jó, egyébként nagyon keveset). És mire ezt így sikerül megvalósítani egy némiképp szórakoztató terv keretében - az öreg harcost pillanatokon belül visszaűzik a pokolba. Legalábbis valami ilyesmi történt a 2x11-ben, tengernyi szenvedés és az összes említett klisé előrángatása közepette...
Az írók ugyanis szemlátomást megragadtak egy szinten. Elkezdték elszappanosítani a sztorit, ahelyett, hogy léptek volna egy bátrat és mondjuk rászabadítják a világra Moloch uralmát. Szerintem ha valamilyen produkciónak, hát egy népszerű és nagy nézettségű FOX-sorozatnak biztosan meglett volna a büdzséje ehhez.
De nem...
A dolog seregnyi okból szomorú, de a legfontosabb ezek közül minden bizonnyal az, hogy ez a széria jóval többet érdemelne. Főleg a szórakoztató és kifejezetten élvezetes, jól összerakott első szezon után!
...hogy miért nézem mégis?
Mert míg a karakterfejlődéssel valami égbekiáltóan tragikus dolgot műveltek, addig a cselekményvezetés terén számos leleményt is felmutattak. Összességében még mindig nagyon sok erényt mentettek át az első szezonból - bár igaz, újakat nem nagyon sikerült megcsillogatni.
Nagyon szépen, ügyesen rakták ki a hangsúlyjeleket pl. Moloch ébredése kapcsán, egy-két heti ügyes epizód pedig kifejezetten szórakoztatóra sikeredett - mint pl. az évadnyitó, a Pied Piper-es, a Wendigo-s vagy a szukkubuszos. És főleg a 2x12 lett nagyon pörgős és fílinges (pl. mert K nem nagyon szerepelt benne? Nem is tudom...)
Ez így 11-ből kapásból 5 epizód + számos részérték. Nekem még éppen elég a kasza pihentetéséhez - főleg, mivel az SH már többször is gyönyörűen bizonyította, hogy képes látványos meglepetésekre...
Hátha majd tavasszal...
