Amikor egy éve félbehagytam a blogolást, nagyjából akkor kezdtem kóstolgatni a Homeland-et is. Nem volt valami kellemes dolog, mert akkor már vagy két évad lement belőle itthon valamelyik csatornán. És sosem fain érzés úgy nézni egy sorozatot, hogy a részek, amelyekhez az ember hozzákezd, idehaza már rég közismertek. 

Illetve ez biztos ilyen sznob-betegség, és csak nekem van - de általában szeretem az egyes évadokat viszonylag friss állapotukban nézni, ami, ha csak lehetséges, "egy hétnél nem régebbi"-t jelent. (Ezért okozott fizikai fájdalmat, mikor négy évad után végre rávettem magam, hogy bepótoljam a Trónok harcát. Node nem szégyellem a hiányosságaimat - az ember hordja kívül, pajzsként, a gyengeségeit - ahogy Tyrion Lannister is mondta volt.)

Na, szóval: nem volt kellemes nekikezdeni a Homelandnek, de aztán a lendület végigrepített azon a két évadon, ami ahhoz kellett, hogy a harmadikat már - úgymond - "realtime"-ban követhessem végig. És bevallom, nem volt rossz trip eddig a negyedik szezon sem.

Habár azt sem rejtem véka alá (ahogyan a továbbiakban a spoilereket sem), hogy vannak azért fenntartásaim... 

Gansa-Brody 

I can't be texting secret messages when I'm surrounded by the fucking joint chiefs!

(Nicholas Brody - Homeland, s02e02)

A harmadik évad fontos szakaszt zárt le a sorozat történetében, hiszen Brody (Damian Lewis) kiiktatásával gyakorlatilag befejeződött a Homeland klasszikus korszaka. Ez a triplázás ugyanis teljes és elválaszthatatlan egységet alkotott. Végig adott volt az Irakból hazahozott "utolsó veterán" sztorija, aki egyszerre volt megbízhatatlan szövetségese és lojális ellensége a CIA-nak a terrorizmus ellen éjt nappallá téve folytatott küzdelmében. 

Az előző mondatomból talán némiképp kiérezhető némi irónia - a Homelandnek ugyanis van bizonyos propagandafaktora, amivel, bár némi időbe telik, mégis meg kell barátkoznia annak, aki nehezen viseli az ilyesmit. Viszont a hangsúly itt a "kell"-en van - ugyanis cserébe rengeteget ad nekünk Alex Gansa projectje (aki ugyebár írója, kreátora és ötletgazdája is egyben). Mindenekelőtt szerfelett szórakoztató, igényesen kidolgozott narratívát, hasonlóképpen érdekes karaktereket és egyedi atmoszférát. 

Ez utóbbi a három és fél évadon keresztül végig megmarad - a többivel viszont azért akadnak gondok. Sokan kifogásolják, hogy a sorozat nem fél időnként meglepetésszerűen lejjebb adni egy, vagy akár több rész erejéig is, a korábban megszokott igényeiből.

Ergo: erősen hullámzó a szinvonala. 

Sokszor megtörténik, hogy rendkívül szépen felépített és orcakaparóan ostoba fordulatok szerepelnek egy részben, közvetlenül egymás szomszédságában. Sőt, kart karba öltve... 

És ez a Homeland legnagyobb hibája - a megbízhatatlanság.

Hogy nem lehet neki hinni, hogy nem lehet vele zöldágra vergődni. Hogy sosem egyértelmű, hogy a minőség, amit kapni fogunk az adott résztől/évadtól, töretlen és megkérdőjelezhetetlen lesz-e. 

Persze az ilyen színvonal-hullámzások nyilván minden sorozatban jelen vannak valamilyen szinten - ez elkerülhetetlen is ebben a műfajban. De a Homeland meglepő kilengései mellett nem lehet elmenni szó nélkül. És legfőképpen is azért nem, mert, bár egyre többször játssza meg a legrosszabb lapokat, mégis mindig visszatér a csúcsra. 

Ha néha nagyon látványosak is a negatív irányú elmozdulások, végül mindig beáll az az egyensúlyi helyzet, amely lehetővé tette, hogy megkedveljük, és ami miatt nem tudjuk, no meg nem is igazán akarjuk abbahagyni a nézését. 

Ez a balansz az első évadban volt a legkristálytisztább - viszont, a második utolsó harmadától kezdve egészen a harmadik végéig sajnos permanensek voltak az őrületes színvonalesések, amelyek rendesen meg is feküdték sok néző gyomrát. Az ember néha már eldöntötte, hogy OK, valamiért még mindig nem tudja nem nézni ezt az izét, de, hogy ez a Homeland már tutira nem az a Homeland, ami régen volt, az százas... 

Aztán, mire már belenyugodtál az elkerülhetetlenbe - hirtelen kaptál egy-egy olyan részt, hogy az álladat úgy kellett a földről összekaparni utána.

És körömlerágva vártad a folytatást...

A minőséghez hasonlóan a főkarakterek jellemzői is hasonlóképpen alakultak. Claire Daines ambiciózus és brilliánsan sokrétűre megírt Carrie-je, számtalanszor kápráztatott el - de nem okozott neki nagy erőfeszítést az sem, hogy konkrétan az idegeinkre menjen.

Saul Berenson, a széria kezdő főkarakter-triumvirátusának harmadik tagja pedig (Carrie mentora és a "nagyfőnök", ha úgy tetszik), hiába Mandy Patinkin kiváló alakítása és az írók teljesítménye - a második, s főleg a harmadik szezonban elképesztő ostobaságokat engedett meg magának...

Gansa, Brody nélkül  

"It's Alice in f*ckin' wonderland..."

(Carrie Mathison)

Brody nélkül azonban úgy sem ért az egész semmit, hogy a családja a három évad alatt folyamatosan őrületes tehertételt jelentett a sorozat számára, mivel nem voltak képesek az írók valami épkézláb sztorit összehozni nekik. Nem - hiszen a figura jellemzőiből fakadó állandó bizonytalanság, a vele kapcsolatban mindvégig meglévő "kettős ügynök"-karakterizáció keltette izgalmas feszültség adta a széria sava-borsát. 

Így amikor idén hírét lehetett venni végre, hogy lesz negyedik szezon is - szerintem sokan aggódtunk, hogy mi az isten lesz az egészből? Hogy a fenébe fogják összehozni nélküle? Mit fognak csinálni a kulcsfigura távozása után?

Nos, jelentem: amit összeraktak, az nem csak, hogy egész jó lett, de néhány apróságtól eltekintve eddig kifejezetten mentes a fentebb vázolt hibáktól is. 

Vagyis sokkal megbízhatóbbnak tűnik, mint jó ideje bármi, amit Homeland címszó alatt láthattunk jönni. 

Először is számos szempontból kijelenhetjük, hogy egyfajta reboot-ot kapunk.

Az új helyszín például Islamabad, Pakisztán fővárosa. 

Claire és Saul maradtak a régi gárdából, no meg a második évadtól hozzájuk lassan "felzárkózó" Quinn (Rupert Friend) is. Igaz, ő a főkarakterek új triászának egyértelműen a leggyengébb láncszeme - az írók őt tudják a legkevésbé érdekessé tenni. Ez leginkább csak akkor sikerül, ha éles szituációkba vagy erős dilemmákba kényszerítik bele a karakterét. Ilyenkor a színész is, az írás is a megfelelő minőséget hozza.

Örömteli fejlemény viszont, hogy Saul ismét a régi jó badass kiadásban tért vissza - hisz őt így szeretjük. Bölcs, öreg "megmondóemberként", aki, ha néha hibázik is, azért még ugyanúgy legenda marad és a tudása ugyanúgy nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a csapatunk előrejusson. (Nem pedig nyavalyog és hátráltat.) 

Brody kiiktatásával viszont nem került jobban előtérbe: most már leginkább és csakis Carrie a főkarakterünk. Ő áll mindennek a középpontjában - amit jól érzékeltet az új évadhoz készült új főcím is.

Sőt, jelenleg látványosan egyedül van a döntéseivel és látványosan rá hárul minden felelősség olyan súlyos döntések meghozatalában, amelyek az egész "nemzet" sorsát befolyásolják a továbbiakban! 

Bátran ki merem mondani: a Homeland 4. szezonja eddig egyértelműen Carrie évada. 

Így aztán nem meglepő módon óriási hangsúly helyeződik az őt megformáló Claire Daines színészi képességeire - amelyek, köszönik szépen, remekül vannak. Nem tudom, hogy a szünet tett ennyire jót nekik, vagy mifene, de a drága hölgynek nem nagyon voltak olyan pillanatai, amelyektől falra másztam volna. 

Tulajdonképpen egyetlen öklömnyi nagy feketepontja van eddig az új etapnak: ez pedig Suraj Sharma karaktere. Ő alakítja annak a terroristának az unokaöccsét, akire a CIA éppen vadászik - ezért Claire újságírónak kiadva magát, unortodox módszerekkel akarja kicsikarni belőle a bácsikája hollétét (legalábbis azokhoz képest unortodox módszerekkel, amiket eddig tőle láttunk). 

Az emlegetett metódust szexnek hívják.

Ez azért gond, mert a kissrác mindösszesen 19 éves (!) és az egész románc a kábéra 20 évvel idősebb Carrie-vel írtózatosan esetlenre lett megírva. Ráadásul az utóbbi részekből már egyre több időt vett el kettejük sztorija, ami nem tett jót a rebootnak. Az egész viszony fokozatosan válik egyre tartalmatlanabbá, érdektelenebbé és nyögvenyelősebbé. Így összességében nagyon jó, hogy a srácot végül kiírták - ráadásul ennek kapcsán kaptunk egy nagyon erős Claire Danes-pillanatot is, aminek külön örültem. 

Nos, ez volt az évad nagy gyengesége...

A nagy erőssége pedig a szálak összekuszálása, ami, úgy tűnik, nagyon tudatos koncepció mentén történik. Az USA és a terroristákkal kokettáló paki nemzetbiztonság összefonódásai és presztizsharcai rettentően izgalmasak és szépen, mívesen felépítettek. Ügyesen megírt párbeszédekből és remekül kidolgozott, cseppet sem szájbarágós narratívából értesülhetünk arról, hogy éppen hol tart a Mark Moses alakította "kettős ügynök "nyomozása, vagy, hogy kik és miként kivitelezték a Corey Stoll által megszemélyesített Sandy Bechman kiiktatását (aki nem csak túl sokat tudott, de túl sokat beszélt is). 

Csavarokból és áttételekből tehát most sincs hiány. 

Ráadásul itt van nekünk a Carrie-Saul-Queen triumvirátushoz lassan felnövő Farah, akit Nazanin Boniadi alakít nagyon meggyőzően. Van is a kishölgyben potenciál bőven, csak használják ki továbbra is ilyen szépen a Közel-Keletről a CIA-hoz átigazolt, egyre sokoldalúbb szakértő és ügynök karakterében rejlő adottságokat...

Összességében tehát úgy tűnik, egészen szépen boldogul Gansa barátunk Brody nélkül is. Nem kell ahhoz sem ő, sem a közte és Claire között kialakult kémia, hogy a Homeland rendben legyen, úgy, ahogy van. 

Mi több - Brody kiiktatása és az így előállt reboot-szituáció kifejezetten jót tett a show-nak. Olyan jót, hogy a magam részéről nem is képzeltem volna...

Merre tart tehát a Homeland?

A lehető legjobb irányba - nyílegyenesen és elég egyenletes sebességgel felfelé a lejtőn...