Felmerülhet a kérdés: a Bourne-tetralógia és a Szökevény, a Viharsziget vagy az Egy csodálatos elme (nekem ez esetben ezek képviselik e műfaj csúcsát!) után vajon mennyire hat frissnek annak a 44 éves mozinak a levegője, amely tulajdonképpen megvetette a one guy against the whole world thriller szubzsánerének alapjait. Hiszen, ok, hogy Alfred Hitchcock rendezte (másként hogy is beszélnék róla a hónap utolsó hétvégéjén, ami idén minden hónapban hagyományosan az ő ideje a blogon!), de erre a témára annyian rájártak már – inkább nem is keresnék hasonlatot, mert nem volna túl magasztos, az biztos…
Tehát: miért hassék frissnek ez a mozi 1959-es mivolta dacára?
Alant erre is igyekszem majd válaszolni, meg felvetek pár újabb kérdést is – és a spoiler alert táblát most még akkor is kénytelen vagyok most kitenni, ha ez a mozi tényleg alapvetésnek minősíthető…
Korszakalkotó
A címben felvetett kérdést tovább árnyalja, hogy a szóban forgó alkotást, az Észak-Északnyugatot sosem dolgozták fel – ellenben ezernyi ötletet a szó szoros értelmében felhasználtak belőle – mondhatnám, hogy elloptak, de a recycling sokszor nagyon is ötletes volt ahhoz, hogy ódzkodjak az ilyesféle kijelentésektől. Kinek volna mersze bántani pl. Sidney Poitier 1982-es munkáját, a Ki kém, ki nem kém-et, amelyben Gene Wilder parádézik egy Cary Grant-éhez egészen hasonló (bár jóval komikusabb!) szerepben ugyanazon a 20th Century Limited Express-en? Sőt, annak a filmnek egyébként még az alapsztorija is egy az egyben klappol a jelen Hitch-anyagéval…
De ugyanígy „vették le” más filmkészítők pl. a Mount Rusmore, kreatív felhasználásának a lehetőségeit (legutóbb talán John Turteltaub a Naional Treasure második részében). Sőt, hogy még nagyobbat mondjak: a mozitörténet kb. összes eddigi „földközeli repülős üldözéses” jelenete (aki látta jelen alkotást, tudja, miről beszélek) innen ered.
Miközben azonban annyi kreatív kreatúrát emeltek át a moziból, jónéhány Hitch-opusszal szemben soha nem készült belőle remaki. Soha. És ez lehet a rejtély kulcsa – ugyanis a North by Northwest (próbáljátok gyorsan kimondani – nyelvtörőnek sem utolsó!) még ma is annyira egyedi, még ma is annyira utánozhatatlan, hogy aki újra fel akarná dolgozni, annak esélye sem lenne, már csak a műfajban azóta született alkotások okán sem – és ez az esélytelenség sokkal nyilvánvalóbb, min mondjuk a Psycho esetében.
Az elvontabb-átlényegültebb Psycho-val szemben ugyanis a NbNW (a továbbiakban így fogom nevén nevezni a gyereket) kőkeményen műfaji film – míg ugyanis az egy szerzői és művészi horror, addig ez szerzői munkaként is egy szubzsáner bölcsője, amelynek ugyan az alkotója hozta a szabályait, de cselekményének három-negyede mégis egy az egyben a one guy against the world-mozik kánonjának lefektetése. Ezért recycling esetén már markáns szerzői váltásra volna szükség, mert csak szürke b-filmes ízű újraforgatása lenne a pazar eredetinek egy – még kimondani is borzasztó – NbNW újrafeldolg.
Ezért mondhatom azt, hogy ez itten kérem szépen nem is elsősorban nagyszerű, kiváló, vagy elsőrangú film – sokkal inkább korszakalkotó. Ez a kulcsszó: korszakalkotó. Más kifejezéssel élve: iskolateremtő. Filmtörténeti jelentősége tehát abban rejlik, hogy mind a mai napig fontos filmeket ontó szubzsánert szült. Ráadásul ez az egyik legcoolabb minden alműfajok közül- szóval sokkal szegényebb lenne nélküle a mi kis posztmodern glóbuszunk, az biztos.
Cool to be Clear
A NbNW csupa színtiszta coolság. Nemcsak az jellemzi tehát remekül, hogy korszakalkotó mozi – korszakalkotó a Tavaly Marienbad-ban is Alain Resnais-től (nagyjából kortárs darab, ráadásul!), de nincs az az isten, hogy még egyszer megnézzem – míg jelen opuszunknak tegnap este már negyedszer ültem neki.
Hogy miért?
Mert jó nézni, mert élvezet befogadni.
Például fantasztikusan van fényképezve. Saul Bass a minimálnál is minimalistább főcímétől kezdve az utolsó jelenetig, mikor férfi főhősünk megmenti női főhősünk életét – először még azt látjuk, hogy a Mount Rushmore-on felfelé kapaszkodni igyekvő Eva Marie Saint-nek Cary Grant nyújtja a kezét, de a következő ügyes vágóképen EMS már egy New York felé robogó vonat hálókocsijában huppan férfi partnere mellé – csupa emblematikus, szép, harmonikus kép uralja a vásznat/képernyőt.
A NbNW-ben látható, a modernista designt reprezentáló épületek és szobabelsők, a már emlegetett 20th Cenury Limited elegáns, letisztult formavilágának harmóniája jól konvergál a természet színpompás képeivel. Szubjektíve persze láthatjuk rondának avagy szépnek az ötvenes évek jellegzetességeit magukon viselő kapitalista mikro- és makrotárgyakat, de Robert Burks képein mégis elengedhetetlenül esztétikusnak kell látnunk őket. Az operatőr nem hagy kibúvót – szinte szuggerálja belénk képeivel, hogy amit látunk, az nemcsak a belbecs, de a külcsín okán is legendary. A már önmagában is legendás Burks egyébként Hitch több filmjében volt tevékeny alkotótársa (sőt, életműve legnagyobb részét vele valósította meg!), pl. a Hátsó ablakban vagy a Szédülésben láthattuk szintén retinánkba égett, soha el nem felejthető felvételeit.
De ugyanennyire fontos, ugyanennyire egyfajta csúcsteljesítményt képvisel a szövegkönyv írójának, Ernest Lehmannak (A siker édes illata, Nem félünk a farkastól) munkája is. Itt ugyan már inkább felfedezhetők problémás hézagok, zavaró apróságok, de ezt bőven ellensúlyozza a letisztult történetvezetés és a párbeszédek játékossága, humora. 44 éves mivolta ellenére is frissen hat Cary Grant és filmbéli elrablói párbeszéde vagy Eva Marie Saint és CG mókás évődése a vonaton, az abszolút lebukás fenyegető árnyékában oldva a feszültséget. Nagyon jók egyébként ezek a kontrapunktok a filmben – amikor a legnyomasztóbb a helyzet, akkor jönnek a legjobb poénok, a leghumorosabb szituációk (olyasféle természetességgel, mint, ahogy a legjobb viccek is a legsötétebb államszocialista diktatúrákban születtek).
És persze itt van még nekünk a kiváló Bernard Hermann zenéje is, aki szintén legendás figura a maga nemében, s ebben az időben csakúgy szerzőnk állandó alkotótársa (a Psycho annoying zenéjét és a Szédülés el-elmélázó melódiáit egyaránt neki köszönhetjük), mint a fentebb említettek. BH itt is nagyon jól játszik a jelenetek hangulatával, és sok szerepe van abban, hogy cool és humoros mivolta dacára a film néhol mégis kifejezetten nyomasztó tud lenni.
De a legtöbb szerepe a mozi cool-ságában természetszerűen magának Hitch-nek van. 1959 rendezőnknek már a legfontosabb korszakát reprezentáló évszám. Az áprilisban „lenyomott” 39 lépcsőfok még ízig-vérig angol mozija a mesternek, a Kötéllel már Amerikából jelentkezett, de még nem vált igazán őshonossá Hollywood-ban.
A NbNW idején azonban már mindenki ismeri és elismeri munkásságát. Szerzőisége kérdéséről maga a nagy francia filmesztéta, André Bazin ír értekezést, s munkáit egyként ámuldozva figyelik az ébredező modernista újhullám kísérletező filmesei és a későbbi újhollywood egyelőre még igencsak fejlődő korban lévő későbbi mesterei. De nemcsak inspirációs forrást jelent sokak számára – hanem kulturális ikonná is válik. Életműve immár kitörölhetetlen fejezete az egyetemes filmtörténetnek, s bármit alkot, abból színarany lesz megannyi feltétlen rajongója szemében.
1959-ben Hitch már az a Hitch, akit mi is ismerünk. S ha a NbNW erre nem volna elég ékes bizonyíték, a mindössze egy évvel későbbi Psycho már mindenképpen meg kell, hogy győzzön erről…
Idegháború
Az, hogy az NbNW 1959-ben készült, azt is jelenti, hogy a hidegháború kellős közepén zajlanak a benne taglalt – persze fikciós – események. Egy olyan korszakban, amikor látszólag nincsenek nagy és látványos összecsapások a világhatalmak közt – van viszont folyamatos fegyverkezési verseny, van félelem a történelem egyik legpusztítóbb energiaforrásának, az atomnak felhasználásától, és a nemzetközi spiclik, az ellen-, a kettős és többszörös kémek folyamatos küzdelmének lehetünk szemtanúi.
Látszólag csak kevesek játéka ez – a valóságban azonban bárki bekerülhet a körforgásba, aki rosszkor van rossz helyen. Pontosan ilyen rosszkor rossz helyen lévő figurát alakít Cary Grant is ebben az opuszban, aki ráadásul reklámszakember (hozhatnék itt most Mad Men-es párhuzamokat, de inkább nem erőltetném a dolgot). A New York-i Roger O. Thornhill-t egy üzleti ebédről hurcolja el két rosszarcú figura, hogy egy kastélyba vigye. Semmi titkolózás nincs a dologban – az illetőnek még a szemét sem kötik be.
A villában aztán, annak állítólagos gazdájától (James Mason) hősünk megtudja, hogy őt elrablói bizonyos Mr. Kaplannak tartják – és szemlátomást egyáltalán nem érdekli őket, hogy iratokkal is bizonyítani tudja valódi személyazonosságát. Az a tervük, hogy kiszednek belőle bizonyos infókat, s ha e törekvésük nem jár sikerrel, leitatják, egy kocsiba rakják és balesetnek álcázva a likvidálását, elindítják egy kanyargós tengerparti ösvényen lefelé. Csakhogy Thornhill-ben még van annyi szufla, hogy elkormányozza a fehér Chevi-t egy ideig – amíg a rendőrök el nem kapják. Az őrsön aztán kiderül, hogy a verda lopott – ami még tetézi elázott protagonistánk szaporodó gondjait.
Amikor aztán másnap, kijózanodva, utánajár a dolgoknak, a kastélyt átrendezve találja, a titokzatos Mr. Kaplan-t ellenben nem leli állítólagos hotelszobájában, az ENSZ-ben pedig kiderül, hogy a kúria igazi gazdája (a világszervezet egyik tisztségviselője) hónapok óta nem járt otthon. S ekkor hirtelen kés áll az illető úriember hátába. A körülötte állók egyből a menekülő Thornhill-re gyanakodnak és kirobban az ügy – amelyben a titokzatos ENSZ-béli gyilkosként emlegetik ártatlan hősünket.
Körözött bünöző lesz tehát, menekülnie kell. Ez a menekülés keresztül-kasul zajlik a fél országon, az őt üldöző rendőrök és a titokzatos figurák elől, akik továbbra is Mr. Kaplannak hiszik. Kaplanról azonban csakhamar kiderül, hogy nem is létezik – ezt már egy CIA ügynöktől tudja meg, ahogy a teljes igazságot is: a titokzatos alak, aki elraboltatta, egy bizonyos Mr. Vandamm, és segítője (a fiatal Martin Landau kiváló csirkefogó-karakter!), akik közönséges maffiózók, államtitkokkal kereskednek.
Thornhill persze, aki a CIA ügynökön keresztül tisztázódik a rendőrségnél is, köszönné szépen, nem kérne tovább az egész dologból – ha nem volna benne egy nő is. De minden jó történetbe kell egy csinos nő – ez esetben az illető a szőke Evan Kendall (Eva Marie Saint), aki látszólag Vandamm szeretője, a valóságban azonban beépített CIA ügynök. Persze gyorsan kialakul köztük a kémia, ahogy ennek lennie kell – s kizárólag az érte való aggódása biztosítja, hogy a vonakodó Thurnhill segítsen lebuktatni a kémszervezetet…
A két és fél órás játékidő során azonban nem csak ennyi történik – közben pl. megkapjuk azt a bizonyos már sokat idézett mélyrepülős-üldözős jelenetet, amely a filmtörténet egyik sokat idézett szekvenciája, vagy a még mai szemmel is lélegzetelállító Mount Rusmore-os képeket, amely a nagy finálé is egyben. S miközben ámuldozunk a néhol nyomasztó, máshol nagyon is vicces szekvenciák váltakozásán, talán elgondolkodhatunk azon is, hogy a kissé valószínűtlen történet magja nagyon is reális félelem.
A „kisember” ugyanis azt élheti át a NbNW nézése közben, hogy akár ő is lehetne az amúgy még a sivatagban is öltönyben feszítő Cary Grant alteregója, másrészről viszont szembesül ennek a helyzetnek nyomasztó mivoltával is. Vagyis a saját korának nyomasztó mivoltával. Ez a film ugyanis hidegháborús terápia. Olyasféle, mint az álmok (mármint az alvás közbeni álomképekről beszélek!) – szembesít a kor legfontosabb félelmeivel, de azt is ígéri, hogy a „kisember”, vagyis az a bizonyos one guy against the world győzelmet arathat e démonok felett.
A film nézése közben a korabeli nézőben lezajló idegháború így győzelemmel zárul: az ötvenes évek sötét pszichózisát legyőzi a self made man akarata, kitartása és ötletessége. És pontosan ezt a self made man-i sokoldalúságot képviseli Cary Grant alakja, aki – mint egy modern Robinson Crusoe – ha kell, még a jég hátán is megél. És ezt a „jég hátán is megélést” bizonyítja az, hogy túléli a saját maga kis privát hidegháborúját.
A privát kis hidegháborúk megnyerése pedig nem 1959-es, hanem univerzális üzenet. Ezért is van az, hogy bár azóta elmúlt a szovjet-amerikai kémcsaták kora, vannak helyette más és korszerűbb veszélyek, amelyek miatt a NbNW üzenete aktuális, naprakész marad. Ezért van az, hogy az elmondott erényeken (fényképezés, forgatókönyv, zene, a film szerzői és korszakalkotó mivolta) mellett pontosan ez a terápiás funkciója jelenti a fő erősségét, ez a mindenkori aktualitás-érzés biztosítja a dinamizmusát.
Ami pedig kirí ebből az összképből, vagy, ami mai szemmel nézve naivnak tűnik (pl. Thornhill hosszú beszélgetése a film elején elrablóival), az pedig nemhogy elvesz belőle, de egyenesen hozzáad a mozi üzenetéhez. Retrospektív bájt, szórakoztató egyediséget, vagy csak egyénítő szépségpontot – teljesen mindegy.
A lényeg így is, úgy is az marad, hogy a North by North West 44 évvel a bemutató után is ugyanolyan cool, mint amikor bemutatták – és ez valószínűleg 100 év múlva sem lesz majd másként...
- Szöllő -
