Menet közben többször kétségbevontam azt az állításomat, amelyet anno a sorozat első epizódjai alapján fogalmaztam meg: jelesül is, hogy a Hannibal-saga legújabb feldolgozásának minden része olyan, mintha egy-egy míves versciklus egy-egy gondosan megmunkált darabja lenne. Most mégis úgy érzem, nem írtam akkora hülyeséget ezzel.

06.24._Hannibal_15.jpg

Igen, van valami poétikus az idén tavasszal startolt Hannibal szériában - tökéletesen felépített és remek érzékkel megszerkesztett költemény látszatát kelti, amelynek mintha minden részlete hosszas csiszolás és csiszolódás eredménye lenne – holott nyilván nem így van, hisz Bryan Fullernek, a szerzőnek relatíve gyorsan le kellett tennie az asztalra a kész évadot.

BTW, nem olvastam Thomas Harris könyveit – pedig lehet, hogy pont annak köszönhető ez a kidolgozottság-érzés, hogy a széria relatíve hűen követi az írott Hannibal-ciklus köteteinek cselekményét. Persze nem szolgaian, hanem a maga szerzői módján, de mégis csak megnyugtatóan tartva magát a sztorihoz. Ez nyilván csak feltételezés – a kérdésre legfeljebb az igazán jelentős fanok tudnának igazán pontos választ adni.

06.24._Hannibal_07.jpg

Ami azonban tény: BF kreálmánya a tavasz egyik legmeggyőzőbb meglepetése volt (talán az angol Utopia, a The Vikings és a House of Cards mellett a legerősebb új dráma-széria). Ehhez képest érdekes, hogy a nézők (legalábbis az anyagot sugárzó NBC közönsége) nem értékelték jelentőségéhez képest elég nagyra – a nézettsége relatíve olyan gyengusz volt, hogy egy ideig még a sorsa is bizonytalannak mutatkozott. Ám a csatorna végül meghozta a megfelelő döntést (és berendelte a második szezont), amiben bizonyára annak is jelentős szerep jutott, hogy akik viszont nézték a sorozatot, szerették és hűek maradtak hozzá.

06.24._Hannibal_10.jpg

Ebben az elmondottakon (igényes szerkesztettség és megbízható, egységes színvonal) bizonyára annak is szerepe volt, hogy fantasztikusan jó színészi gárdát rántottak egybe hozzá. Mads Mikkelsen kivételes virtuozitással (de kissé még mindig megszokhatatlan skandináv akcentussal) hozta a címszereplőt (jó néhány hátborzongató pillanatot produkálva!), Hugh Dancy alighanem élete alakítását nyújtotta Will Graham szerepében, de Laurence Fishburne is fantasztikusan jó választás volt Jack Crawford felügyelőnek. Kacey Rohl erőteljesen hozta Abigail Hobbs meggyötört karakterét, hihetetlenül élvezetes volt hallgatni Gillan Anderson ravasz és finom hanglejtését a pszichiáter pszichiáterének szerepében, s jó volt viszontlátni a régi Fuller-színészek közül a Wonderfalls óta nem sokat szerepelt Caroline Dhavernas-t is. (Apropó, ha már BF szériáinál és kedvelt színészeinél tartunk – ti felismertétek a Dead Like Me-s Ellen Muth-t Georgia Madchen szerepében?)06.24._Hannibal_05.jpg

Az igényesnél is igényesebb első évadon jutottunk túl a napokban tehát, ahol minden együtt volt és minden klappolt, az események pedig izgalmasan sorjáztak (dacára annak, hogy Fuller azt ígérte, csak a negyedik szezonra jutunk el a Vörös sárkány történéseihez, úgyhogy lesz idő bőven a további pörgésre!). Hogy volt-e mégis hiányérzetem, azt a továbbiakban megtudhatjátok (természetesen a lehető legspoileresebb körülmények között!)

 

Szarvasvadász

06.24._Hannibal_12.jpg

Az évad főkaraktere nem Hannibal Lecter volt.

Persze – mondhatjátok – beszélek itt össze-vissza – pedig, ha jobban belegondoltok, ez az szezon elsősorban Will Graham-é volt. Az ő szemüvegén keresztül ismerhettünk meg mindent, még magát a Doktort is – ahogy tulajdonképpen minden egyéb is végig őkörülötte forgott.

06.24._Hannibal_11.jpg

Ő volt a nagy tehetségű pszichológus, a sorozatgyilkolás nagy szakértője s ekként az FBI prímabalerinája, akit Jack Crawford személyesen szerzett meg a cégnek, ő volt az, aki megoldotta az évad összes bűnügyét – nélküle legtöbbször csak a vállukat vonogathatták volna a lelkes laboránsok. Aztán ő volt az is, aki lelőtte Gareth Jacob Hobbs-ot, Abigail apját, a sorozatgyilkost (akiről később ugyebár kiderült, hogy társult a kedves papával és részt vett az áldozatok kiválasztásában – mi több, eltett láb alól két embert), és ő volt, aki beteljesítette a sorsát, még ha Hanniballal osztotta meg a legmocskosabb titkait, s végül a Doktor is ölte meg. Ő volt az, akinek figyelemmel kísérhettük teljes testi-lelki-szellemi leépülését, a betegséget és a totális összeomlást, a fikció és a valóság az ő fejében való teljes egybemosódását. Végezetül: ő volt az, aki először meglátta Dr. Lecter igazi arcát, vagy, hogy stílszerű legyek: a sötét útitársát

06.24._Hannibal_13.jpg

És ez itt a lényeg.

Ugyanis Will Hannibal életének egyik főszereplőjeként képes olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak igen kevesen. Először a páciense lesz, s a doktor is csupán érdeklődni kezd iránta. Majd, a psziciáter kezd elmélyülni a személyiségében és már ekkor rájön, mennyire labilis karakter is ő valójában, hiszen veszélyesen könnyen azonosul azokkal a sorozatgyilkosokkal, akikkel a nap 24 órájában foglalkozik (még álmában is!). Hannibal ekként Will barátja lesz, aki segít neki, támogatja.

Egy ideig.06.24._Hannibal_14.jpg

Aztán Will elkezd teljesen szétesni, ami látszólag komoly aggodalommal tölti el Hannibal-t – a valóságban azonban nagyon is érdekli, hogy ritka betegsége (agykéreggyulladás), hogyan befolyásolja személyiségét. És ez okból hoz egy etikátlan döntést: ugyanis nem közli páciensével és barátjával azt, hogy milyen kórtól is szenved. Elhiteti vele, hogy a tünetei pusztán pszichotikusak, miközben tudományos érdeklődése teljes súlyát veti latba a sajátos karakter sajátos összeomlását analizálva.

De a vége még ennél is durvább: hiszen, amikor végképp kicsúszik kezéből a gyeplő és a Will-project irányíthatatlanná válik, egy ügyes csavarral a testileg-lelkileg már teljesen leépült pasast keveri gyanúba néhány saját gyilkosságáért (amelyhez az Abigail Hobbs-probléma szolgáltatja a kulcsot), és eléri, hogy mindenki el is higgye, hogy ő a titokzatos „másoló”, akire egy ideje már vadásznak. Ekkor azonban az addig megtévesztett, gyengének hitt Will fejében összeáll a képlet és rájön arra, ki és mi valójában Dr. Lecter.

06.24._Hannibal_16.jpg

Először Hannibal élettörténete során (az áldozatain kívül, persze) Will Graham ismeri fel, hogy ki is rejtőzik pontosan az álarc – látomásai szarvasmotívuma – mögött. Érdekes egyébként a Doktor és a szarvas azonosulása és eggyé válása, hiszen a szarvas tekintélyes állat ugyan, de nem ragadozó, hanem éppenséggel növényevő. Egy sorozatgyilkos számára pedig egy növényevő igencsak sajátos jelkép – Hannibalhoz mégis illik, hiszen, míg a nagyvadak szabadon randalíroznak (és előbb-utóbb elkapják őket), ő mindig a háttérben marad, ügyesen és megfontoltan passzivitásba vonul, s miután körültekintően kiválasztja új áldozatait, mindenfajta mintázatot kerülve, állandóan váltogatva eszköztárát, előlép, felbőg és rárohan az áldozatára (mint a szarvasbika). OK, ez kicsit talán komikusan hangzott, pedig a hasonlat elég pontos, hiszen a szarvashím viselkedése egészen hasonló.

06.24._Hannibal_18.jpg

Will Graham végül mégis levadássza a vadat, de sok öröme már nem telhet benne – felismerését, ha akarná, sem tudná bizonyítani, önmagát pedig képtelen tisztázni a gyilkossági vádak alól, így az évad végén a Doktor helyett ő kerül a rácsok mögé…

A Chesapeak hidegkék

06.24._Hannibal_04.jpg

Hannibal Lecternek már több arcát is megismerhettük a múltban, de egyik sem hasonlít Mads Mikkelsen-re. Bátor döntés volt ráosztani a szerepet, hiszen kissé megosztó színész, ráadásul a sajátos selypes akcentusa is problematikus lehet. Engem azonban egyik sem érintett érzékenyen, mindkettőn túl tudtam lépni – egyrészt, mert Mads-et alapvetően igen jó csepűrágónak tartom, másrészt az akcentus inkább sajátos ízt ad a figurának, mintsem komikussá vagy karakteridegenné tenné.

És akkor még tegyünk hozzá: ő is azok közül a színészek közül való, akik hihetetlenül jól dolgoznak a mimikájukkal, még ha ritkán is váltogatják az arckifejezésüket. A helyzet ugyanis az, hogy Hannibalt pontosan ez teszi ijesztővé – a teljes és tökéletes kiismerhetetlenség. Ez volt zseniális pl. Hopkins esetében, amikor nagyokat mosolygott szegény Jodie Fosterre.

06.24._Hannibal_02.jpg

Mikkelsen viszont nemigen mosolyog (néha inkább bazsalyog), és sírni egyetlenegyszer látjuk – akkor is inkább krokodilkönnyeknek lehetünk a szemtanúi, amelyeket a saját külön bejáratú pszichiáterének, az X-aktákbéli önmagánál is tíz évvel fiatalabbnak tűnő (!) Gillian Anderson alakította Dr. Bedelia Du Maurier-nek szán – a második olyan embernek, aki alighanem megsejtett valamit a sötétebbik énjét illetően.

MM tehát egy teljesen új doktor-figurát prezentál, ahogy egyébként Hugh Dancy Will-je sem hasonlítató a szerep korábbi megformálóihoz. S talán a radikálisan új arcok, s az új alapokra, napjainkba áthelyezett sztori is teszi, hogy az embernek nincs olyan érzése, mintha egy megöregedett kutyáról akarnák most lehúzni a nyüves, tetves, kivénhedt bőrt. Morbid hasonlat (bizonyára a finálé hangulata szülte), de a legtöbb remake tényleg ilyen reminiszcenciákat kelt az emberben.

06.24._Hannibal_03.jpg

Nem: a Hannibal hallatlanul friss és modern, sajátosan elegáns, és egyszersmind meglehetősen erős horrorisztikus hatásokat kelt – ez egy intellektuális ínyencség. A részek francia ételektől kölcsönzött címei is ezt a benyomást erősítik – mintha az adott epizód válogatott gyilkosságait és étkeit egyazon szépérzékkel tálalnák. Mintha ez az ember kétfajta önzését – az étkezést és a gyilkolást ugyanarra a felsőbb, civilizáltabb, urambocsá, transzcendensebb szintre emelné. S mintha ezáltal azt sugallná: amit itt és most látunk, az mindként művészet csúcsa.

Mi több, önálló művészet.

06.24._Hannibal_19.jpg

Ezáltal kap minden rész, eredendő dinamizmusán túl valami olyan sajátos, kissé patetikus atmoszférát, ami mindenfajta önfényezés nélkül, finoman, de kétséget nem hagyva biztosít róla, hogy amit itt és most látunk az a maga nemében egyszerűen – tökéletes

A Hannibal-ra nézve valóban igaz a Máté Péter-féle közhely, itt tényleg „minden perc ünnepel”. Minden dolog, a szépség, a rútság, a dekadencia, a rothadás – a maga elképzelhető legmagasabb szintjén jelenik meg. Soha nem giccsesen, mindig a sorozat sötétkék színvilágába ágyazva, remek ízléssel prezentálva.

06.24._Hannibal_09.jpg

Érdekes, Fuller minden sorozatában remekül játszik a látvánnyal – a Wonderfalls-ban a Niagara melletti sápadt napfénnyel, a Dead Like Me-ben Seattle borús fényeit derűs képekkel és élénk megvilágítással ellensúlyozva, a Pushing Daises-ben pedig az elszabadult, teljesen meseszerű, élénk színvilággal játszadozva. A Hannibal félhomályos és hidegkék, akárcsak az óceáni éghajlatú Chasepake-öböl melletti Maryland-i Baltimore, az USA 20. legnépesebb városa (ahol története bonyolódik) – így elképesztően kevés dolog válik teljesen láthatóvá, minden kicsit sápadtnak és vérszegénynek látszik, ugyanakkor épp ezáltal lesz minden kép kellőképpen visszafogott ahhoz, hogy a szép és rút egyaránt homályosnak, megfoghatatlannak hasson, remekül idomulva ezzel a Will és a Doktor karakteréhez...

 

Tovább a fuller-i úton…

06.24._Hannibal_01.jpg

Az első szezon annyira egyenletes színvonalú, annyira szépen kidolgozott és megszerkesztett volt, hogy hiányérzete nemigen akadhat az embernek – nyilván a könyvek és az eredeti filmek rajongói mást mondanának. Én azonban egyik csapatba sem tartozom, így tökéletesen és maradéktalanul elégedett voltam, s nem éreztem úgy, hogy maradtak volna kérdéses, problémás részek, elvarratlan, kidolgozatlan szálak. Az első évad önmagában is megállná a helyét – akár itt is lezárulhatna a sorozat. De persze nem fog.

Fuller ugyanis megy tovább a kijelölt úton.

06.24._Hannibal_17.jpg

Az évadzáró után bátran megerősítette, hogy továbbra is öt szezonban gondolkodik, és, mint már említettem, a Vörös sárkány cselekményéig a negyedikben szeretne eljutni – úgyhogy van még idő bőven a karakterépítgetésre, újak behozatalára és felfejlesztésére is. A kérdés azonban megint csak ugyanaz, az ezerszer feltett és ezerszer megrágott, régi: reménykedhetünk-e egy ilyen színvonalú folytatásban?

06.24._Hannibal_20.jpg

Fullerről sokan úgy gondolják, a második évadnál ki szokott fulladni (végül is az eddigi szériái közül kettő nem érte meg a harmadik szezont, egy pedig még a másodikat sem!). Én nem így látom – és nem érzékeltem azokat a színvonaleséseket sem, amelyeket mások emlegettek ezekkel az anyagokkal kapcsolatban. A Dead Like Me pl. ugyanolyan jó és friss, ugyanolyan remek volt a második szezonban, mint az elsőben (sőt, a másodikban tán még több is volt a jó epizód!).

06.24._Hannibal_21.jpg

Ezért is vagyok azon az állásponton, hogy Fuller nem érdemelte meg a pályafutását eddig sújtó méltatlan kaszákat, ahogy nem érdemli meg azt sem, hogy a Hannibal-t ne nézzék elegen ahhoz, hogy szerzője megvalósíthassa az ötévados álmát. Szóval imádkozzunk, feleim, hogy végre legyen a mesterünknek egy befejezett és kerek szériája, s az NBC tartsa meg az újabb és újabb Hannibal-évadok berendelésének jó szokását… 

06.24._Hannibal_22.jpg

- Szöllő -

Címkék: hannibalS01

A bejegyzés trackback címe:

https://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr795376184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása