A határtalan és végtelen formák szépsége (amely az utolsó epizódunk címét is ihlette) csakúgy jellemezte az Orphan Black 1. szezonját, mint a remekül adagolt és jóféle humor, illetve a breathtaking pillanatok szintén jó érzékkel történő alkalmazása a cselekmény egy-egy kitűntetett pontján. Ám, ha mégis, nagyon röviden szeretném leírni azt, hogy mitől is volt olyan erőteljes élmény ez az évad, akkor egy név lehetne a válasz: Tatiana Maslany. 

Tatiana nem a statisztéria világából érkezett, de mindenesetre Kanadán kívül nem volt túlságosan ismert színésznő, és nem is szerepelt túlságosan jelentős projectekben – így még hazájában is nagy meglepetés lehetett az az érett, és remekül kidolgozott színészi eszköztár, amelynek elővarázsolására az OB olyan jó alkalmat biztosított neki. 

Hogy miért?   

A spoilerektől a legkevésbé sem mentes továbbiakban az is kiderül!

Conditions of Existence

Orphan Black nem létezne Tatiana nélkül. Tényleg nem. A cast kapásból felét ugyanis neki kell eljátszania (ami nem kis meló!) – hiszen a titokzatos eredetű és még mindig homályos céllal létrehozott klónok, akikről most már kiderült a nem túlságosan meglepetésszerű infó, hogy professzor doktor Likkie-nek (Matt Frewer remek karakterszínész, mint azt a legutóbb a Falling Skies-ban is megmutatta) és feletteseinek (Neolution Project) a tulajdonai – nos, mind az ő interpretálásában kelnek életre.

És méghozzá milyen eredetiséggel!

Sarah Manning valódi, hús-vér lány, aki tudja, hogy merre tart és mit akar. Ő az első, akivel a klónok közül megismerkedünk, és ő marad mindvégig a főkarakterünk is. Ő a címbéli „Orphan Black”. Bújjon éppen bármilyen outfits-be, vagy bárkinek a bőrébe, mindig ő van a történések középpontjában és ő indít el olyan folyamatokat, amelyek nagyban felgyorsítják, katalizálják az eseményeket. Sarah élete zűrös és a fekete szín tényleg jól jellemzi a karakterét – ugyanakkor van egy kislánya, Kira, akit mindenképpen meg kell védenie attól a zűrös helyzettől, amelybe csöppen, és akit végül mégsem tud megóvni – most már úgy tűnik, saját nevelőanyja, Mrs. S. (Mary Doyle Kennedy) is árulójává lett. Pedig az övék volt az egyetlen biztos pont a fenekestül felfordult életében…

Alysson, egy másik klónunk, teljesen jellegzetes, és abszolút másívású karakter. Az ő világa is kifordul a sarkaiból a klón-probléma hatására, de az ő világa egy kertvárosi anyukáké. Neki már gyerekei vannak, ő már megállapodott. De csakhamar kiderül, hogy a férje és a szomszéd nője (aki erős riválisává válik, de végül, félig meddig akaratlanul is, kiüti a nyeregből – utóbbi nagy wtf pillanat, az biztos!), valójában a Neolution emberei és őt figyelik (utóbbit meg is kínozza, hogy kiszedje belőle ezt az infót – amit, lehet, morbid személyiség vagyok, de sírva röhögtem végig). Alysson erkölcsös asszonyból egyik napról a másikra válik áldozattá (és a kertváros istenfélő lakói szemében ribanccá), de végül úgy tűnik, mégis erős karakterként tud továbblépni a történteken. Ami pedig biztos: Tatiana olyan remek érzékkel hozza ezt a kicsit idegbeteg tyúkot, hogy Alysson legtöbb jelenete elsőrangú humorforrásnak bizonyul. 

Cosima élete az egyetem körül forog. Megint egy teljesen más világ – és ha megengeditek – annyi hozzá hasonló csajt láttam én magam is a különböző campusokon (raszta + szemüveg), hogy elmosolyodtam, mikor először megláttam (ja, viszont milyen remek pecója van!). Nélküle sehova nem jutna a klónokból verbuválódott csapat, hiszen biokémikusként a DNS-lánccal kel és azzal is fekszik (látjátok a laptopját? – haha). A „figyelője”, Delphine (Evelyne Brochu franciás báját nem először dicsérem), és közte, állatira izzik a leszbikus indulatoktól átfűtött levegő. Volt persze egy szakítás a finálét megelőző epizódban, s bár végül majdnem szétváltak, D. C. szövetségese lesz – és úgy tűnik, most már teljes mellszélességgel mellette áll. Szép is volna ez, csak Delphine ne volna beteg…

A klónok közül azonban Helena minden szempontból a legdurvább. Már a zenei témáját is a brutális szóval tudnám legjobban jellemezni. Az, egy ukrán kolostorban, valószínűleg kenyéren, rothadt citromon, poshadt vizen és romlott húson nevelkedett, hátulról brutális látványt nyújtó (brrr), kiszőkített és begöndörített hajú (ez mondjuk kicsit vicces) lány egy titokzatos szektaféleség által lett gyilkolásra programozva (és persze elég durván leszedálva). A szekta a neolution nemeziseként jelenik meg a történetben, és nem lehet gyenge, hogy ha ennyire paráznak tőle Likke-ék. Helena egyébként durva, bizarr és viszolyogtató, ráadásul kiszámíthatatlan, pszichopata karakter, ugyanakkor viszont éppen ezért az egyik legérdekesebb figura az OB-ben, mert ennyire egyedi stílussal bír. Célja amúgy az, hogy megölje az összes klónt (még nem értjük pontosan, hogy miért), ugyanakkor Sarah iránt mégis kötődést kezd érezni – aminek persze ő marhára nem örül. A fináléra kiderül, hogy a vonzódás nem véletlen – édestestvérekről van ugyanis szó (bár még ez se biztos 100%-osan), akiknek egy az anyukájuk, aki ráadásul fekete (!), és akit Helena maga tesz el láb alól (mert ő hozott rá minden bajt azzal, hogy a világra szülte). Viszont cserében Sarah sem rest beleereszteni egy golyót a hugicába. Durva családi jelenet, mi?

A fináléban feltűnik még egy újabb klón, aki Rachel Duncan-nek nevezi magát. Ő szőröstül és bőröstül a Neolution embere, jellegzetes, ám egyelőre nem túl karakteresnek megismert nőszemély – viszont, pont, mert ő az első rendszerhű klónunk, sok potenciál lakozhat még benne a későbbiekre nézve. 

Ahogyan mindnyájuk alakítójában, Tatiana Maslany-ban is rengeteg a lehetőség retőzködik. Látszik, hogy kiemelkedő színészi képességekkel bír, így lehet jövője bőven ebben a business-ben. S köszönhető ez annak is, hogy a projectjei közül az OB, végre, talán először, világhírű és meglehetősen sokak által kultivált anyag lett.

Parts Developed in an Unusual Manner

Hogy miért mondható el a fenti kijelentés a szériáról?

Nos, talán azért, mert olyan szokatlanul építkezik – és mégis egy kerek egésszé áll össze a sztorija. Csak nézzetek végig újra az évadon, és ti is elismeritek – rengeteg, és tényleg durván rengeteg minden fért bele. És ez nem azért van, mert olyan pörgősre, gyilkos tempójúra írták volna az írók.

Nem, a tempó pont jó volt és a minőség is a lehető legegyenletesebb. Nem, azért van benne ennyi minden, mert a karakterek túlnyomó többségében annyi kiaknázott és kiaknázatlan lehetőség van, hogy a mellékszálakat is hihetetlenül fajsúlyossá tették vele. Karakterekben pedig a Tatiana alakította klónokon kívül is igen erős a felhozatal. 

Ott van mindjárt Fe(lix), Sarah meglehetősen meleg testvére (Jordan Gavarisis szinte a semmiből bukkant fel!), aki minden részben benyög valami szokatlan, de működőképes poént. Ott van Paul (Dylan Bruce), aki tipikusan azért erős karakter, mert a cselekményben fontos pozíciót tölt be. Ott van Vic (Michael Mando), Sarah idegbeteg volt barátja, akit legszívesebben háromszor, tiszta erőből pofán rúgnánk, akkora idióta. 

Ott van detective Art Bell (Kevin Hanchard), akinek a fejét be lehetne rakni a lexikonba a „rosszkedv” kifejezés mellé illusztrációnak. Vagy Angela Deangelis nyomozó (Inga Cadranel), aki finoman szólva is utálja az egyik klónt, a történet kezdetén öngyilkosságba menekülő Beth-et. És persze itt van nekünk Oliver Duvall (David Richmond-Peck), aki farkat növesztetett magának a Neolution-nél, csak mert az neki olyan tetszetősen hangzott. 

Ezek mind hús-vér karakterek, hús-vér történetekkel és töméntelen potenciállal – és mind mellékszereplők, akik közül legtöbben aligha kapnak itt sok lehetőséget színészi tehetségük kibontakoztatására – mégis remekül tudnak élni, még azzal a kevés térrel is, ami nekik jut. 

A karaktereken kívül pedig még egy valami van, ami különlegessé teszi ezt az anyagot: az ötletes apróságok. Ruhák, hajviseletek, a soundtrack bizonyos tételei, a fényképezés, a hidegkék színekkel való játék ügyes finomságai, apró, a gyakorlatlan vagy méltatlan szem számára sokszor szinte elsikkadó részletek… 

Ezek adják a furcsa koktél utánozhatatlan és egyedi ízét. 

És ezek pazarul simulnak bele a nagy egészbe, úgy hogy arra, és egymásra is remekül hatnak!

És, na, ezt hívom én sorozatművészetnek. Sokak számára talán furcsa, hogy egy ilyen laza és cool szériával kapcsolatban emlegetek ilyen zengzetes jelzőket – pedig sokszor a laza és cool dolgok képviselik a legmagasabb színvonalat is egyben.

Endless Forms Most Beautiful                 

És, beszéljen bár most a halottnak hitt fanboy belőlem az OB első évada kapcsán – így sem mondhatok mást: nemigen maradt hiányérzetem ezután a 10 rész után. Voltak persze elhanyagolható apróságok (de ki kezd el nyámnyogni azon, hogy igazából 64 milliárd ember esetén egyezhet csupán kettőnek az ujjlenyomata, és ez ikreké vagy klónoké is igencsak szokott különbözni?), ám a fő dolgokban teljesen rendben volt ez az évad. Hozta a maga stílusát, a sajátosságait, az oldschool összerakottságát és a fiatalos életszemléletét, a pörgős, jó soundtrack-eket, a sajátos fényképezést és stabil történetvezetést – mindezek mellett pedig még bónusznak legújabb üdvöskénket, Tatiana Maslany-t is. 

Ennél többet pedig egy halandó nemigen várhat el egy jó szériától…

- Szöllő -