Átívelő szállal dolgozó krimit, mindenekelőtt, vagyis olyan anyagot, amelyben egy évad = egy bűntény. Az utóbbi műfajba tartozó szériák esetében persze akár egy egész sorozat is szólhat egyetlen ügy felgöngyölítéséről (valahol a Prison Break is ilyen szeretett volna lenni, bár az ilyen projectek általában politikai összeesküvésbe vagy sci-fibe, esetleg misztikusba szoktak átmenni), de a Broadchurch első szezonja már lemenet odakint, és annyit már én is tudok, hogy a végére ki fog derülni: ki ölte meg Danny Lantimert. 

Maga a bűneset, önmagában nem tűnne különösebben érdekesnek, hiszen egy tízéves fiú meggyilkolásáról van szó, amelyből nyilvánvalóan nem fog politikai érdekszervezetek ádáz csatája, vagy idegeninvázió kisülni – a Broadchurch-nek tehát a tálalásra és a karakterekre kell rámennie. Hogy ez mennyire jól sikerül, arra az alant folytatódó rövid, spoilermentes írásomban fényt is derítek. 

Kisváros

Vicces összehasonlítani a Broadchurch és a Bates Motel pilotját. Vicces, hisz mindkettő egy kisvárosban játszódik (jelen szériánk címe megegyezik az ominózus település nevével), s a lényege mindkettőnek, többek között, épp az kell, hogy legyen, hogy érzékeltesse a kisvárosi miliőt. Igen ám, csakhogy, míg ezt a Bates Motel húszszor lerágott csontokkal teszi, addig a Broadchurch-nek sokkal jobban megy. Például: a cucc tulajdonképpeni prológusához tartozik egy jelenet, ahol a meggyilkolt Danny Lantimer apja (aki még nem tud fia haláláról, bár az már megtörtént), körbejárja a várost, mindenkihez beköszön, mindenkihez szól kb. három szót és robog is tovább. A kamera lázasan követi, hátulról. 

Ebből a szekvenciából már átjön, hogy egy kisvárosban vagyunk, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol mindenki tud mindenről – és ez egyszerre ad biztonságot (Danny halála sokkolja a települést, mert általában heti 30 „bűncselekményre” kerül sor itt, amelyek alatt többnyire bolti lopást és gyorshajtást kell érteni!), és teremti meg azt a fojtogató légkört, amihez már mindenkinek volt szerencséje, aki kisvárosban élt valaha, bármikor, bárhol. (A Bates Motel ellenben egyáltalán nem helyez bele a közegébe, teljesen érdektelenné teszi azt. Nem azzal, ami benne van, hanem épp azzal, ami nincs benne.) 

A Broadchurch-ben tehát a kisváros élő és lélegző egységet alkot, amelynek hátterében ott hallani a „tenger mormolását”. És ezt a sorozat nem bonyolult eszközökkel teremti meg – egyszerűen ad magának időt arra, hogy rendesen, az életből vett tempóval mutassa meg, amit egy CSI Miami részben két perc alatt elintéznek azzal, hogy beszambázik Horác, háromszor hátrasimítja a haját és kétszer ide-oda tologatja az orrán a napszemüvegét – oszt jóvan. 

Mivel az, hogy mit is jelent pontosan ez a csapás a város lakói számára, a maga mélységében érzékeljük, a pilot kifejezetten depresszív lesz. A rendőrök itt nem az igazság bajnokai, nem grállovagok és grállovaginák. Nincs meg a diadalmas külső nézőpontjuk, amely biztonságos tárgyilagosságot és előkelő idegenséget biztosít számukra az ügy könnyű és gyors megoldásához. 

Mélyen bele vannak süppedve ugyanabba a homokágyba, ahová mindenki más is, aki ott él. S ha mégis van valaki, aki diadalmas kívülálló, az nem a közegek soraiból kerül ki, hanem a sajtósok közül. A helyi kisújság fiatal és ambiciózus munkatársa (Jonathan Bailey), aki jobb munkára és lényegesen nagyobb városra vágyik, talán az egyetlen, aki képes kívülálló maradni. Nem is véletlen, hogy az első adandó alkalommal tweet-eli azt, hogy ki az áldozat, és, bár utána eljátssza a bűnbánás aktusát, valójában semmiféle bűntudata nincs. Cinikus kívülálló – szemben a fakabátokkal, akik meglehetősen mélyen élik meg a dolgot.

Belső nézőpont

Nem csoda, hogy a helyi vegyesboltost (David Bradley) vagy az iskolai osztálytársat (Adam Wilson) csakúgy megrázza Danny halála, mint a kisközösség összes többi tagját. S ez alól DS Ellie Miller sem lehet kivétel. Olivia Colman igen jó színésznő, eszköztelenül, főleg a szemével alakítja a nyomozás egyik vezetőjét, aki mindenestül le van sújtva. Nem is csoda. 

Lényegesen érdekesebb azonban, hogy a külső nézőpont ajándéka nem adatik meg DI Alec Hardy-nak, a nyomozás tényleges irányítójának, pedig őt felsőbb helyről, a Scotland Yard valamely minőségibb szolgáltatást nyújtó bugyrából szólította a kötelesség Kiskunpiripócsra. A figurát, akinek ma nem is kéne itt lennie, nem kisebb színész alakítja, mint David Tennant. 

A borostás és teljes mértékben kiégett pasas arcán már első pillanattól fogva látjuk bujkálni a kétségbeesést – amikor közeledik a parton fekvő tetemhez, magában felkiált: „ó istenem, csak ezt ne”. Később aztán megértjük: nem csak a gyerekáldozat fölötti megdöbbenés beszél belőle. Egyszer már foglalkozott valami ehhez egészen hasonló gyilkossági üggyel, és finoman sejtetik azt is, hogy valamely titokzatos okból abba durván bele is tört a bicskája. 

Hardy mindenkit a vezetéknevén szólít, senkihez nincsenek jó és főleg nem megválogatott szavai, és a hangulata tán még a városka lakóinál is nyomottabb. Mintha még durvábban reagálna az egészre, mint azok, akik benne vannak. 

Pedig az elhunyt családja például nyakig benne van – a Jodie Withaker alakította édesanya, Beth reakciói talán a legmegrázóbbak, de a többi családtag is nagyon nehezen birkózik meg a történtekkel. Róluk azonban többet még nem mondhatok, mert abból csak durva spoilerek sülhetnélek ki – olyanokat meg nyilvánvalóan nem ígértem fentebb…

Kinek a sorozata a Broadchurch? 

Aki szereti az újabb angol drámák sajátos életszemléletét, vagy, aki különleges sorozatra vágyik, annak feltétlenül ajánlható ez az anyag. Itt, ehelyütt számukra még különösen fontos érv lehet az is, hogy a Broadchurch nagyon szép felvételekkel és igényes operatőri munkával dolgozik. Ez is hozzájárul az atmoszférájához (a képek sokkal világosabb, élénkebb színeket mutatnak, mint az elvileg a témához „illő” lenne). Aki szereti az átívelő szálas krimiket, az is bátran nekiülhet – nem fog csalódni, mert a nyomozás is bőven tartogat izgalmakat. (A második rész végén például már is kapunk egy szép nagy, pofáncsapós cliffhangert az arcunkba.) Aki meglehetősen szívlelheti David Tennant-et, az is bátran nekiülhet – nem fog csalódni a kedvenc színésze teljesítményében most sem.

Aki viszont nem kedveli a lassabb tempójú, kevésbé pörgős anyagokat, az kerülje el messziről – annak maradjon csak a Bates Motel és társai – s a gyenge idegzetűeknek sem ajánlom. Rossz hangulatban nem jó belekezdeni, mert durván lehúzós a fílingje. Úgyhogy csak óvatosan vele. Szerintem adagoljátok mérsékelten – úgy nem fogja megfeküdni a gyomrotokat. Kisvárosiaknak pedig kétszeresen is cselekedjenek így, mert a hazai analógiák leghangolóbbak és depresszívebbek, mint azt gondolnátok…

- Szöllő -