hoc.jpg

A tankönyvek matekpéldáit mindig a megoldásból vagy megoldásokból kezdik el, visszafelé kialakítani. Kezdetben vannak a végszámok és ezekből vezetik le az alapképletet, vagyis a feladványt. A logika visszacsévél, és végül ott vagyunk, ahol a példát nem ismerő laikus delikvens számára valójában kezdődik a játék – azaz a feladvány megoldása.

A Netflix-en pár hete véget ért House of Cards c. politikai dráma (melynek első évadával végre én is szintre hoztam magam) történetvezetése esetében egészen hasonló érzéseim támadtak. Mintha a sorozat kreátora, Beau Willimon, az írói gárda és az egyes epizódok rendezői (akik között ugyebár David Finchereket és Joel Schumachereket is találunk!), pontosan efféle eszmefutamok mentén alakították volna ki a széria cselekményét.

hoc1.jpg

Eszerint, ugyebár, adott egy főhősünk által hőn áhított pozíció. Ez a végpont. S ehhez kell, szépen, visszamenőleg, felépíteni egy sztorit, ami teljesen konzekvens kell, hogy legyen, ahhoz, hogy végül kiadja az alappéldát – azaz az első évad első részében vázolt nyitófelállást. Ahogyan minden sorozatnál tisztában kéne lenniük a készítőknek azzal, hogy honnan hová tartanak, és, hogy az egyértelműen felrajzolható, szépen, piros tussal kihúzott ösvényen adott pillanatban hol tartanak éppen – pontosan olyan profizmussal bontották ki a HoC eddig megismert történetét.

Ha az ember figyel (és itt bizony nem lehet megspórolni a figyelmet!), annyira biztosan és megingathatatlanul tisztában lehet azzal, hogy ki, mit és miért csinál (és a legkevésbé sem rágják a szánkba!), mint Kevin Spacey karaktere, Frank Underwood. A demokrata párti frakcióvezető, aki végső soron elnöki babérokra tör, és elképesztően túlfinomult pragmatizmusával (amelynek alkalmazásakor persze jellegzetesen primitív módszerektől sem riad vissza, ha másként nem biztosítható a hőn áhított hatalom megszerzése) sorra állítja fel a briliáns csapdákat az útjában álló ellenfeleknek. 

hoc2.jpg

S eközben, két akció között, kiszól nekünk, nézőknek, és ilyeneket mond: „I never make such big decisions so long after sunset and so far from dawn.” Vagy, egy rövid beszélgetés végeztével ezt mondja éppen távozó vitapartnere (egy nagy ipari konszern munkatársa) után nézve: „Such a waste of talent. He chose money over power - in this town (már ti. in Washington, hiszen hol máshol is játszódhatna a sorozat), a mistake nearly everyone makes. Money is the Mc-mansion in Sarasota that starts falling apart after 10 years. Power is the old stone building that stands for centuries.”

Ez utóbbi egyébként az első évad egyik kulcsidézete, amely a karakter egyik legfontosabb jellemzőjére is rávilágít: Frank Underwood ugyanis nem mulasztja el rendszeresen kijelenteni, hogy mennyire érdektelen számára a pénz, hogy mennyire jelentéktelen és gyorsan elpárolgó dolog a gazdagság, s hogy ezzel szemben, milyen fontos, és hosszú távra szóló dolog a hatalom, a másik ember birtoklásának képessége. 

hoc3.jpg

Már ennyiből is rájöhetünk, hogy barátunk, Francis nemcsak beszél a levegőbe, nyakló nélkül: pontosan tisztában van cselekedetei súlyával, jelentőségével, s minden egyes lépése egy – bármennyire is beteg, de mégiscsak – konzekvens világképbe illeszkedik, ahol minden cselekedet értelemmel, céllal és következményekkel bír.

Hogy fenntartható ennek a belső világnak a fejlődése?

Nos annak a lehetősége, hogy darabokra hullik ez az univerzum, amely alapvetően mindig az emberi gonoszságra és a hatalom, illetve a pénz akarásának összefüggéseire épít, mindig fenn is áll. 

hoc4.jpg

De, hogy ez már az első szezonban megtörténik-e? 

A további, némiképp spoileres írásból kiderül! 

„There's no better way to over power a trickle of doubt then with a flood of naked truth.”

hoc5.jpg

A sátánisták egyik kedvenc jelképe a fejjel lefelé fordított kereszt, s mondanom sem kell, ez mekkora tabusértésnek számít (nemcsak a keresztények számára!). Nos, körülbelül ugyanennyire lehet meglepő a HoC „lógójában” a 180 fokkal elforgatott amerikai zászló. Tegyük félre idült USA-undorunkat egy pillanatra, és konstatálhatjuk: mégiscsak egy nemzeti jelképről van szó, s ez mégiscsak durva tabusértés! (Gondoljuk meg – ilyesformán nemzeti trikolórunkból például olasz zászló lenne!) 

Nos, az előbbi jelkép egy kizökkent vallásra, utóbbi egy kizökkent világhatalomra utal.

Igen: Beau Willimon showrunner itt nyíltan hirdeti, hogy Amerika bizony kizökkent, mégpedig rendesen, valamiféle normálisnak tekinthető kerékvágásból. Persze nincs itt ebből semmi (a „megfordított” zászlón túl) nyíltan propagálva. Utálom a szájbarágást és mérföldekről felismerem – ezért aztán bátran állíthatom, meggyőződtem róla, hogy a HoC-ban egy fia erőltetett, álszent didaxis sincs. 

hoc6.jpg

Andy Warhol egyszer azt mondta, hogy ha filmet akarsz csinálni arról, hogy milyen borzasztó, hogy a kertvárosi öreg hölgyek együtt élnek a macskáikkal, és ennyiből áll az életük, akkor meg kell mutatni, hogy a kertvárosi öreg hölgyek hogyan élnek együtt a macskáikkal – és pont. Willimonék pedig pontosan ezt teszik: minden előjel nélkül előnkbe állítják ezt a sajátos politikus-prototípust, a tetteivel kapcsolatos erkölcsi döntést pedig mindenestül ránk bízzák. 

S hogy kreátorunk mennyire vágja, hogy is néz ki a képviselés, az már csak azért is lehetséges, mert maga is dolgozott kampányban a 90-es évek vége felé, és volt alkalma pontosabban is átlátni a dolgokat. Ám ennyi önmagában még nem elég a jó munkához, hiszen, éppen ebből következően, simán elmehetne a szakbarbarizmus felé is a dolog.

hoc7.jpg

Egy jó történethez nem csak belülről kell tudni szemlélni a megvilágítandó jelenséget, hanem kell egy bizonyos külső rálátás is hozzá. Szerencsére, színpadi szerzőként és forgatókönyvíróként, Willimonnak pontosan megvan a megfelelően tárgyilagos külső pozíciója, s ezt már a HoC előtt is bizonyította. Hiszen, ugyebár, ő volt az egyik írója George Clooney A hatalom árnyékában c. filmjének. Aki pedig ismeri a szóban forgó alkotást, annak valószínűleg nem is lesz több kérdése Willimon kompetenciáját illetően…

„He doesn't measure his wealth in private jets, but purchased souls.”

hoc8.jpg

Frankie Underwoodról a „Posztmodern főkarakterek” c. írásomban már ejtettem néhány szót, így nem érzem szükségesnek tovább boncolgatni az ott megfogalmazottakat, amelyek nagyrészt már az eddigiekben is felelevenítésre kerülnek. Kevin Spacey-t, megformálóját sem tartom szükségesnek túldicsérni, hiszen a jó bornak nem kell a cégér, és KS bormércével mérve a legjobb Bordeaux-i vagy Tokaji, szóval…

Inkább arról ejtenék még néhány szót, milyen fontos, milyen központi szerepet játszik a karakter életében a hatalom. S hogy mennyire próbálja ezt leplezni. Mert próbálja, mi tagadás. Próbálja elrejteni éhségét, a Sentinelen felszedett protokoll, az (amúgy számára tökéletesen negatív figurának számító) apja érdemeit taglaló véget nem érő templomi gyászbeszéd (a sorozattörténet egyik legzseniálisabb templomi gyászbeszéde!) mögé, vagy az elnök finom manipulálása révén, amellyel végül eléri, hogy – az évad végére – megszerezze az alelnöki pozíciót. 

hoc9.jpg

De mégis vannak pillanatok, mikor a hatalom mohó akarásának démona, szinte elementáris erővel tör ki belőle. Ilyenkor, érdekes módon, a legemberibb arcát mutatja felénk. Ezekben a pillanatokban ugyanis mindig kiderül, milyen esendő figura is ő, s mennyire könnyen összeomolhatna egész világa, ha az őt éltető nagyobb hatalom, az USA prezidenciális kormányzati rendszere, nem létezne.

Ennek ellenére azonban sosem hagyja, hogy a legfelsőbb hatalom birtokosai megdugják. Ő nem szendvicsember, nem az a fajta, aki tűri, hogy mi közben dug, őt is dugja valaki. Az alelnökcsináló Raymond Tusk-nak (Gerald McRaney többrétegű alakítása!), a méltó riválistól, akitől pontosan azért fél, mert „tudja, hogy mi a különbség a pénz és a hatalom birtoklása között, és ő is a hatalmat választotta” (szintén egy zseniális jelenetben!), kiköveteli, hogy egyenlő felekként kössenek kompromisszumot. Nem hagyja, hogy behódoltassák, nem hagyja, hogy betörjék – akkor inkább már ne is legyen üzlet!

„From this moment on you are a rock. You absorb nothing, you saying nothing, and nothing breaks you.”

hoc10.jpg

Pontosan ezeket a szavakat intézi Frank Underwood ahhoz a férfihoz, akit személyi testőrévé tesz meg. Az embert, akire életét bízza, nem csupán alkalmazottjának tekinti – ő a mentoráltja! A tanítványa! Bizonyos értelemben tehát: a gyermeke.

Frank ugyanis, bár utálja a gyerekeket, és feleségével – akiről nemsokára még lesz szó – való megegyezésének (házasságának) egyik alapja volt, hogy sosem lehet közös gyermekük, bizonyos formában pótolja a hiányzó utódját – egy-egy mentorálttal. 

hoc11.jpg

Ki tagadná ugyanis (például), hogy Peter Russo (Corey Stoll) Frank Underwood szimbolikus fia. Már amikor Doug Stemper-rel (Michael Kelly tűéles alakítása), mindenekfelett lojális személyi főnökével kiválasztják, mint potenciális jelöltet a pennsylvaniai kormányzói pozícióra, olyasvalakit látnak benne, akit a semmiből kell, nekik, maguknak felépíteniük.

 Hisz, akit a semmiből építesz fel, a lojális lesz hozzád. Extrém módon, ráadásul. S aki extrém módon lojális – az már majdnem a fiad.

hoc12.jpg

Franciséknek valószínűleg azért is tetszett meg a fiatal demokrata képviselő, mert jelleme gyenge és formálható. Karaktere flexibilis, kevéssé kipróbált – hisz a drogok, az alkohol és a prostik egyaránt pillanatok alatt képesek letörni ellenállását. Frank nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy, sajátos pedagógiájával sikerül saját vízióját átültetni Russo fejébe, s ez elég lesz a káros szenvedélyek hatalmának elnyomásához.

Egy ideig úgy is néz ki, hogy Pete képes lesz a sarkára állni – de végül mégis, amikor eljön az alkalom, és Frank próbára teszi, könnyedén mozdul el a gyengébb ellenállás felé, ami végül gyors összeomlásához vezet, ahonnan már akkor sem lenne hajlandó felállni, ha segítenének neki. Elszökik a felelősség elől, majd, mikor Frank mégis megtalálja, kerek-perec kijelenti, hogy többé már nem fél tőle. 

hoc13.jpg

Ez az utolsó csepp a pohárban – innentől már egyértelmű, hogy távoznia kell az élők sorából…

„A great man once said, everything is about sex. Except sex. Sex is about power.”

hoc14.jpg

Ha már beszéltünk egy kicsit a vallásról, s jóval többet a politikáról, beszéljünk a harmadik dologról is, amiről egy angol úriember sosem szokott: a szexről. Mert a szex – mint az idézet is mutatja – maga a hatalom. S ha hatalomról beszélünk, épp ezért, nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk a szexről.

Ezért, ha Frankie Underwood-ról beszélünk, nem szabad kihagynunk a számításból, hogy a Robin Wright alakította feleségével, Claire-rel, bizony nem sokat csinálhatják. Pedig Claire, bizonyos értelemben méltó párja Francis-nek – erős, céltudatos nőt ismerünk meg benne, aki hihetetlenül keményen bánik a férjurával („az én férjem nem kér bocsánatot senkitől, és végképp nem tőlem.”), de mégsem szorul rá, hogy felemelje a hangját. Az ő kapcsolatuk során valójában alig hangzanak el kemény szavak, egymás lojalitásában abszolút biztosak és ea másik munkáját abszolút mértékben tisztelik.

hoc15.jpg

Kapcsolatuk szövetség – alapja az egymásra való odafigyelés, a szövetséges viszony, a másik támogatása és a megfelelő irányba terelgetése. De semmiképpen sem a szex. Dominanciaharcaik nem az ágyban dőlnek el, hanem a Claire által Frank-nek vásárolt erőgép, és hasonló problémák körül. De a feleség lojalitása mégis megkérdőjeleződik, amikor az általa vezetett alapítvány nem támogatja F és Russo vízügyi törvényét, egy azt ellenző, de az szervezetet busás összegekkel támogató ipari konszern (a Sancorp) tiltakozása miatt.

Claire erre kiszámíthatatlanul kezd el viselkedni – néhány napra el is szökik szeretőjéhez, Adam Galloway fotóshoz, a Ben Daniel alakította, F-el szemben teljesen szabad és minden hatalmi intrikától mentes – kicsit sznob – művészvilágból érkezett férfihoz. Az ő oldalán azt az önmagát keresi, aki már rég nem létezik. Egy az életben feltétlenül hívő, nem hideg, hanem nagyon is meleg karakterű nőt. De Frank jelenti a biztos és erős alapot, a jövőt – míg Galloway-jel való kapcsolata mindig csupán egy-két napra szól.

hoc16.jpg

Ezt C is tudja, mert végül hazatér F-hez, és – minden marad a régiben.

Underwood úr a dominanciát biztosító szexet, vele ellentétben, nem egy múltbéli szerető, hanem egy jelenbeli szövetséges mellett keresi. Bizonyos értelemben Zoe Barnes is mentorált. A Kate Mara által alakított ambiciózus újságírónő Russo sajátos „reciproka”. Törekvő, céltudatos, pontosan tudja, hogy mit akar, és amikor úgy tűnik, elgyengült, valójában épp olyankor erősebb, mint valaha.

hoc17.jpg

Enyhén beteg szexjátékaik ára: F folyamatosan infókat passzol le Zoey-nak. Tudja, hogy a lánynak mit és miért ad ki, így valójában kétszeresen is kihasználja őt, hiszen Z csak sejti, hogy a szexen túl mire kell F-nek.

„I have zero tolerance for betrayal, which they will soon indelibly learn.”

hoc18.jpg

És pont ez a bökkenő, mert, amikor – dacára annak, hogy nyilvánvalón Frank érez valamit iránta – végül elválnak útjaik, Zoey hamar kutakodni kezd. Ő, aki a Washington Herald-nál, egy konzervatív felfogású, de biztos állást kínáló lapnál kezdte, ám hamar átigazolt egy viszonylag névtelen, és még igencsak gyerekcipőben járó netes ügynökséghez, pusztán a kihívás kedvéért – most sem fél lépni.

És szépen, lassan elkezdi felgöngyölíteni F hatalmi játszmájának hátterét, amelyhez ugyebár anno kellettek a kiszivárogtatott infók nyomán született, őáltala írt cikkek is. Sok minden bennünk is ekkor tudatosodik, válik egyértelművé, s az évad végére kirajzolódik a teljes kép. Éppen akkora, mikorra Franknek is sikerül elérnie az alelnökséget, s úgy tűnik, már szinte révbe is ért. 

hoc19.jpg

Frank most még nem tudja, milyen veszélyek fenyegetik új pozícióját – de a következő évad elejére alighanem már birtokában lesz minden Zoey-ra vonatkozó terhelő infónak, és valószínűleg nem fél majd rá lecsapni sem. Akárhogyan is lesz azonban, egy dolog biztos: ő egy régimódi gazember.

Valóban az.

E pozícióját éppen az jelöli ki, hogy a fogyasztói korszak pénzimádatával szemben, a machiavellista új- és modernkor hatalom-centrikusságát képviseli. Egy olyan gondolkodást személyesít meg tehát, amely alapvetően azért nem korszerű, mert nem a keresletben és kínálatban, nem a 10.000 és 100.000 $ közti különbségben látja a hatalom értelmét, hanem, mint ő is fogalmaz, „a megszerzett és birtokolt lelkekben”

hoc20.jpg

A hatalmat tehát a pénztől teljesen különválasztva szemléli, önállósítja, s azt kizárólag a taktikai megfontolások és döntések tárgyává teszi. Számára nem a pénz az isten, hanem, mint azt meg is fogalmazza „I pray to myself, to help myself.”

Ez nem valami primitív egoizmust jelent, hanem egy összetett érdekpolitikát, amelynek lényege nem is az önös érdek – akkor Frank is a pénzt áhítozná, s akkor nem volna ilyen kritikus magával, és tisztességes azokkal szemben, akik őt valóban támogatják – hanem a dicsőség, az elismert teljesítmény jutalma – amely a lelkek egyik legjobb vásárlóeszköze.

hoc21.jpg

Persze ez önmagáért való és önmagába zárt, ebből következően pedig tulajdonképpen nagyon is önző pragmatista filozófia. Ám, és ebben rejlik régimódisága, de, egyszersmind értéke is: szeme előtt nem húsz villa, tizenöt yacht és két szálloda lebeg, hanem a több száz esztendős épületek fennkölt dicsősége.

És ez az, amiért Frank sokkal kifinomultabban, sajátosabban és sikeresebben tör a hatalomra, mint bárki más. Ez az, ami kiemeli a tömegekből, és ez az, amely karizmatikus és erős figurává teheti. Törekvéseit is ez legitimálja ebben az önmagából kifordult USA-s politikai közegben. 

hoc23.jpg

A kérdés csak az: meddig?

- Szöllő -

 

Címkék: pilot dráma évad

A bejegyzés trackback címe:

http://borostaszerint.blog.hu/api/trackback/id/tr495306293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.