Ha van olyan sorozat, amelyről elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen egy mozgóképes poémával van dolgunk, akkor a Hannibal eddigi epizódjai esetében talán nem túlzás az ilyen éteri magasságokba emelés. Érdekes ez a megjegyzés egy tulajdonképpeni remake-kel kapcsolatban, amely a filmtörténet egyik legismertebb sorozatgyilkos-tematikájú ciklusával hozható közvetlen összefüggésbe, „egyfajta előzménysorozatként”. „Egyfajta előzménysorozatként”, hiszen napjainkban játszódik, így egyáltalán nem konvergál az eddigi Hannibal Lecter-tematikájú produktumokkal – hiszen akkor cselekményének, mondjuk, valamikor a hatvanas-hetvenes években kellene bonyolódnia. 

Ez persze csak részletkérdés a Bryan Fuller által prezentált anyaggal kapcsolatban. És itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen Fuller neve sorozattörténeti alapfogalom. Hogy miért? – A mérsékelten spoileres folytatásban az is kiderül. 

Fullerography

Bryan Fuller igazi sorozat-szerző… 

Ha túltesszük magunkat az Adams Family-n – ami nekem már túl sok abszurditásból és agysejt-gyilkolásból – azért ott van nekünk e kijelentés bizonyítására a „kaszásokról” szóló keserédes-bájos terápia, a sajnos csak két évadot megélt Dead Like Me 2003-2004-ből. A még kevesebb, mindössze egy évadával erősen csonka 2004-es Wonderfalls, a lánnyal, aki a Niagara vízesés melletti ajándékboltban dolgozik, műanyagból fröccsöntött és plüss állatokkal beszélget. és az ő útmutatásaik nyomán éli az életét. Végezetül pedig ne feledkezzünk meg a 2007 és 2009 között futó extra színes és szinte meseszerű látványvilágú, alánarrált ínyencfalatról, a Pushing Daises-ről, amelynek befejezetlen mivolta szintén fájó hiányosság. 

Nos, hogy mi a közös azon túl ezekben a sorozatokban, hogy mindannyian szívfájdító kaszával értek véget?

Az, hogy mindegyikben volt valami auteur-i vonás – a keserédes hangulat, a(z ál)naivitás, a pozitív életszemlélet, az igényes, de néha kicsit infantilis humor és valami, kissé feminin báj keveréke. 

És most felejtsünk is el ezekből mindent, nagyon gyorsan…

Ugyanis a Hannibal borzongató, civilizált diplomatikussága dacára is szókimondó, humora még annyi sincs, mint egy náci propagandafilmnek, és összességében elképesztően maszkulin, hideg, intellektuális módszertannal dolgozik, és explicit pimaszsággal tálalja tartalmát – hétről hétre valamely emberi belsőséget vagy kannibál ínyencfalatot. Az tehát, hogy a Hannibal kirí az ouvre egyéb darabjai közül, méghozzá minden elképzelhető formában, egyáltalán nem túlzó kijelentés.

Mégis – letisztultságában, formai sallangtalanságában, vagyis, mint már írtam volt, poézisében – ez az eddigi legbiztatóbb tétel. Szerzőisége kétségbe vonhatatlan, ráadásul minden epizód mintha egy versciklus egy adott darabja lenne. Rendkívüli profizmussal és éleslátással megszerkesztett önálló kis posztmodern műremek.

 Ezért is félek, hogy hova zuhanhat még ez a project – hiszen ilyen magasról bizony már nagyon könnyű aláhullni.

Resztelt (ember)máj burgundi mártással

Nagyon lehetett tartani attól, hogy milyen lesz a Hannibal remake-je, amelynek elkészítése már évek óta terítéken volt. De mikor kiderült, hogy a széria kreátora Bryan Fuller lesz, már nem aggódtam. Az előzmények ismeretében ugyanis tudtam, hogy valami nagyon különleges ínyencfalatra számíthatunk majd. 

És lőn… 

Fuller egyik nagy csavarja, hogy főkaraktere nem maga Hannibal, hanem a Hugh Dancy alakította Will Graham, aki az emberi viselkedés nagy szakértője, s e képességénél fogva kiváltképp alkalmas arra, hogy bűnügyeket oldjon meg, mivel képes teljesen átvenni egy bűnöző gondolkodásmódját és nézőpontját. (Nem nevezném az övét kiemelkedő színészi teljesítménynek, de a szerzői szöveghez méltó és abba illeszkedő játéknak viszont igen). Ez azért nagyon jó, mert ha a készítők hosszú távra terveznek – s minden bizonnyal így van – hallatlanul izgalmas narratívát kerekíthetnek majd pl. abból, hogy Hannibalt mindig az utána nyomozók (s e fronton, ez esetben biztos számíthatunk majd új karakterekre, sztorikra is) sajátos szemszögéből láttatják.

De ne szaladjunk ennyire előre. 

Tehát Will Graham, az emberi viselkedés nagy szakértője a főkarakterünk (a filmciklus reminiszcenciáit hagyjuk ki a dologból, hisz Gábor a saját kritikájában ezekre már amúgy is kitért), s ő az, akinek az FBI kötelékeibe való bekerülésével nyit az első epizódunk. Miután már 10-15 perce nézzük, hogy a Laurence Fishburne alakította special agent Jack Crawford hogyan veszi igénybe karakterünk intelligenciáját egy szövevényes bűnügy megoldásakor, azt várjuk, hogy na, majd a rész végén Hannibal is megjelenik talán, ahogyan mondjuk Max von Stirlitz SD Obenstundbahnführer-ről is csak a „Tavasz 17 pillanata” első részének végén tudjuk meg, hogy valójában Maxim Maximics Iszajev ezredes, Sztálin legbefolyásosabb kémfőnöke.

De nem – a rész kellős közepén (ez még sokat idézett posztmodern fogás lesz!) már szemügyre vehetjük a doktort, Mads Mikkelsen alakításában – ami vetekedik ám Hopkins-éval (kivéve azt, hogy a skandináv filmek régi rókája kicsit selypít – ugye, nem csak én vettem észre?) – amint éppen emberi májat fogyaszt, és valami ritka és értékes vörös borral öblítve le az ínyencfogást. Nem lehet eléggé dícsérni Hannibal bevezetésének ezt az aktusát  – nincs ugyanis benne sok misztifikáció, mégis nüansznyi potomságokkal– megvilágítás, dramaturgiai pozíció – megadja a kellő hangsúlyt a karakter színrelépésének, ráadásul semmi olyat nem rág a szánkba, amit e perverz gurmandról már rég tudunk vagy sejtünk. 

Ezután Mikkelsen Lecterének a történet fősodrába kerülése csupán idő kérdése, s az első rész végére már olyan, sajátos és rendkívül egyedi hangulatú pilotot kapunk, hogy szemünk – szánk elállhat tőle. A folytatásban pedig még inkább összekuszálják a szálakat a „konyhakertész” gyógyszerésszel és a belső infókat lopkodó újságírónővel…

Még nem győződtem meg maradéktalanul…

… arról, hogy a Hannibal részeken – horribile dictu! –, évadokon keresztül képes lesz tartani ezt a színvonalat, a csatorna és a közönség elvárásai közepette. Fuller ugyan biztos befutó lóra tett, amikor ezt a népszerű filmes toposzt választotta új sorozata témájául (tehát nagyon kis esélyt látok arra, hogy ezúttal is kasza legyen a project vége – mint az összes többi opusza tekintetében), de ez még nem jelent garanciát arra, hogy az első két rész minőségét garantáltan és zavaró tényezőktől, kliséktől mentesen élvezhetjük majd, mondjuk az első évad 10-ik, esetleg a második évad 3-ik, vagy a hatodik évad 7-ik részében is. Nagyon szkeptikus vagyok ugyanis azt illetően, hogy tartható lesz ez a rendkívül egyenletes színvonal, hogy meg lehet őrizni a történet letisztultságát, klisé-mentességét, poétikáját – s megőrizni az összes többi erényét, amelyeket korábban felsoroltam.

Nyilván csak a cinizmus beszél belőlem. Maradjunk hát abban, hogy nagyon sok sikert kívánok Bryan mesternek a folyatatáshoz – megérdemelne már egy sorozatot, amelyet végre végig is vihet, annak rendje és módja, a maga ízlése, tehetsége és tudása szerint…

-          Szöllő –